Natália
-3 °C
8 °C

Milosevics, a szuperegó

2001.01.23. 15:11
A Thalassa című folyóirat 1990 óta a pszichoanalízis alkalmazhatóságának bemutatására és határtudományainak megszólítására törekszik. Eltekintve az irányzat történelmi jelentőségétől, ez a cél azért is üdvözlendő, mert a tudományágak közötti (és különösen a művészet és a tudomány közötti) kommunikáció gyakran nehézkes vagy nem is létezik. Talán ezt a törekvést is jelzi, hogy a január 17-i Thalassa-est a Műcsarnokban esett meg.
A különféle tudományágak sokasága küszködik azzal az általános kórsággal, hogy egyre jelentősebb eredményekkel rukkol ki, de a szélesebb közönséggel elveszti a kapcsolatát; belterjessé és követhetetlenné válik. Az érthetőség elvesztése aztán együtt járhat az érdeklődés megcsappanásával; rosszabb esetben az illető tudomány gyanús varázslásként jelenik meg. Így járt a magfizika és a génkutatás is, és a pszichoanalízis sem kivétel. Szerencsére vannak, akik ezt felismerve készek a tettre.

Ferenczi Sándor
Radics Viktória előadása a jugoszláv pszichoanalitikusok tevékenységéről plasztikusan mutatta be, milyen széles alkalmazási területen használható a pszichoanalízis. Jugoszlávia tragédiája elintézhető Milosevics bűnbakságával - az utcasarkon vagy a trolibuszon. Ugyanakkor az analitikus figyelmét nem kerülheti el, hogy az említett szörnyeteget kétszer újraválasztották; hogy valamiképpen kialakult egy olyan gondolati világ, amelynek szüksége volt Milosevicsre. Érdekes összevetni Konstantinovic megállapításait a provincializmus filozófiájáról a népi és az urbánus szekértábor nálunk megszokott purparléival.

A vidéki szellem - írja Konstantinovic - felettes énként működik: nem tűri a szubjektivitást, gátolja érvényesülését és ezzel létrehozza a stilizált embert. Persze ez a presszió azután meghozza gyümölcsét - az infantilizált tömegek képében. És ez a gyümölcs egyáltalán nem jóízű: a szubjektivitás egyetlen megnyilvánulási formája az erőszak marad. A hagyományok, az ál-vallási eszköztár meghatározza a mindennapi és a stratégiai cselekvést is, hogy aztán egy ravasz diktátorban öltsön testet, majd az ezzel kompatibilis önkifejezésnek: a háborúnak engedjen teret.

Ha a pszichoanalízis ilyen pontos kórképet kínál egy-egy nemzetről, akkor nem meglepő, hogy a hatalom képviselői rossz néven veszik, amikor tünetnek minősítik őket. Adam Bzoch cikke a freudizmus szlovákiai történetét mutatja be, alátámasztva a fenti tézist. A katolicizmus ellenállása a pszichoanalízissel szemben egyfelől az ágostoni prüdéria, másrészt a tudományok iránti tradicionális gyanakvás jegyében régi szép hagyományokat éleszt újra. Mindezek után az sem ok a meglepetésre, hogy a háború utáni másik dogmarendszer szintén ferde szemmel tekintett a pszichoanalízisre, amely csak a szocializmus stabilizálódásával és a kommunista ideológiai éberség tompulásával éledt fel újra.

Ferenczi Sándor (1873-1933)

Idegorvos, kutató. 1913-ban megalapítja a Magyar Pszichoanalitikai Egyesületet. Freud követője és barátja, könyvei mellett levelezésük a magyar pszichoanalízis irodalmának alapvető részét képezi. Főbb művei: Lélekelemzés (1914), Katasztrófák a nemi működés fejlődésében (1928), Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében (tanulmánykötet, megj. 1982), Sigmund Freud-Ferenczi Sándor: Levelezés (I. kötet, megj. 2000)

A pszichoanalízis mostoha gyermek- és felnőttkorát - az itt említett külföldi példák mellett - számunkra Ferenczi Sándor testesíti meg. Noha Freud mellett az egyik legnagyobb, nemzetközileg is bőségesen elismert alakja a tudományágnak, a magyar közönség igen keveset tud és tudhat róla. Ennek egyik oka, hogy életműve máig feltáratlan. Ezt a hiányosságot pótolja - részben - az Erős Ferenc szerkesztette könyv (Sigmund Freud-Ferenczi Sándor: Levelezés), amely a Freud és Ferenczi több mint ezer levelét tartalmazó sorozat első kötete; és a Mészáros Judit szerkesztésében megjelent In memoriam Ferenczi Sándor. Talán remélhető, hogy bár Konstantinovic "vidéki szelleme" még nálunk is csörgeti láncait, a letűnt század pszichológiájának legjelentősebb magyar tudósa elnyeri méltó megbecsülését - legalább abban a közegben, ahol a pszichoanalízis már nem számít valamiféle illetlen, perverz dolognak.