További Klassz cikkek
Sok ezer honfitársunk érzett nyilván őszinte késztetést arra, hogy Szent István ünnepének előestéjén elzarándokoljon a monumentális esztergomi bazilika lábához, hogy ott kivételes, emelkedett történelmi pillanat tanúja legyen. És bizonyára volt, aki nem csalódott: Szörényi Levente és Bródy János új rockoperájának bemutatója tényleg a nagy milleneumi giccs- és puccparádé szerves részének, mondhatni, művészi beteljesedésének látszik. Tömegjelenetek, fáklyafény, füstköd, csinnadratta, ahogy kell: amikor pedig a darab végén az agg király egyenest a Szűzanya oltalmába ajánlja az országot,- a hely, no meg a potens kormánypíár (leánykori nevén agit-prop) szellemétől megérintve - szem és nyálkahártya nem marad szárazon a dunamenti ég alatt. Méltó előlegzéseként a Szent Korona és a Szent Jobb másnapi szakrális találkájának a Miniszterelnök Úr kebelén, a demokratikus jogállam és a köztársasági alkotmány nagyobb dicsőségére, ámen.
De a látszat csal.
A darab nem az, aminek a bemutató kormányhivatalnokokból, úri középosztálybeli főorvosokból, erkölcsnemesítő tanítónőkből és lelkes kiscserkészekből verbuválódó törzsközönsége fátyolos tekintettel szerette volna látni. Nem a keresztény-nemzeti-történeti grandeur újabb megdicsőülése, ellenkezőleg: maga a megzenésített nemzeti leépülés. (Nem tudom, ezért volt-e olyan büszke a darab amazontermészetű producere arra, hogy a kiemelt eseményt egyetlen fillérrel sem támogatta az amúgy minden nemzeti színű kreténséget istápoló Milleneumi Kormánybiztosi Hivatal. Másfelől persze a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a Magyar Milleneum tiszteletére kiemelten támogatta a darabot, a nemzeti és színházi ügyekben közismerten járatos Várhegyi államtikár egyenesen fővédnökséget vállalt felette. Nemeskürty tanár úr bizonyára járatosabb a dupla fenekű librettók megfejtésében, mint az új idők vérprofi-imázsú kultúrpolitikusai.)
A darab (a Magyar Nemzet lelkes propagátora egyenesen ,,népoperának" minősítette, én inkább nagyoperettet mondanék) cselekményét nem könnyű összefoglalni, annyira nincs neki: harminc évvel a pogányok legyőzése után generációváltás időszerű a trónon, István, a tutyimutyi öreg király már semmit sem tud eldönteni, eszményi utódja, a szép, okos, szerelmetes és lelkiismeretes (tehát szentnek való) Imre viszont a hatalomvágyó, idegenszívű és nőgyalázó Orseolo Péter ármányának áldozata lesz. Hiába szeretné István inkább az eddig elzárva tartott - itt ómagyar selypegéssel Vászolynak nevezett - Vazulra bízni a trónt (hogy miért tartotta mostanáig elzárva, ha egyszerre ő lesz a legjobb megoldás, rejtély marad), a galád Péter ügyesebb, megvakíttatja a szegény pogány lúzert és megkaparintja a trónt. Az agg államalapító végül lázálmában félrebeszél: Szűz Máriához fordul, hátha a mennyekben még tudnak kezdeni valamit e Magyarországnak nevezett csődtömeggel. A darab ezzel az erőtlen és alaktalan fohászfélével oszlik szét az éjszakában.
A nagyboldogasszonyi kegyelem kiáradására, az ezredévi ujjongásra rákészült lelkek zavartan néznek körül a téren: hol a katartikus csúcspont? És hol van Koltay Gábor, hogy - a műtől függetlenül - ebből is megrendezze az éppen aktuális kormány díszünnepét? A darab minden látszat ellenére nem áll be tehát az államilag dotált millenniumi melldöngetés fővonalába, és ez jó. Hogy üres, műfajtalan és unalmas, az viszont rossz.
Benyomásom szerint a szerzők két különböző darabot alkottak és elfelejtették előre tisztázni egymással, hogy miről is szólna a közös mű, ha az volna. Bródy talán hívebb maradt az István, a király-ban követett stratégiához, amennyiben ő most is szimpla politikai parabolát írt. Ha a '83-as darab Kádár Jánosról szólt, akkor
a Veled, Uram! bizony Orbán Viktorról szól.
A műsorfüzetbe írott szövegének több mint a fele foglalkozik az ,,ambiciózus és elszánt fiatalemberrel", Orseolo Péterrel, aki ,,ennek a darabnak valószínűleg a főszereplője", s aki így áriázik a második részben:
,,Szép az erény, de haszontalan,
ez a világ annak áll, ki gátlástalan
de keményen megtorolja, ki a hírét rontja
Kell ez a trón, a királyi máz
s a koronával együtt járó magasztalás
mit parancsra megír majd a krónikás..."
Ez a Péter a szövegíró számára nem az a mitikus vadkan, az az ,,idegenszívű" gonosz, akinek a mesék bűvkörében élő Szörényi Levente nézni szeretné. Bródynál Orseolo Péter jellemfejlődésen megy keresztül: kezdetben ,,Imre herceggel barátságban és közösségben harcol az országot fenyegető külső ellenséggel", de ,,a féltékenység és hatalomvágy egyre jobban eltorzítja jellemét". A féktelen ambíció és az elhatalmasodó paranoia mondatja ki vele a nem túl komplikált alaptételt: ,,nemzetünknek ellensége mind, ki nincs velem". (Olyan ez, mintha egyenesen az ,,aki nincs ellenem, az velem van" népfrontos jelszavát fordítaná ki.) Bródy az utódlás ügyét generációs kérdéssé stilizálja át: az ő sémájában a ,,jó" Imre és a ,,gonosz" Péter valójában ugyanannak a tehetséges fiatal vezérnek két arca, belső lehetősége - és csak sajnálhatjuk, hogy rosszabbik énje kerekedik felül. Ez bizony drámai anyagnak elég sovány: a Veled, Uram! elsősorban ezért bizonyul moralizáló tendencműnek. Talán innen van, hogy az állítólagos gyilkosság is olyan vértelen, amolyan átvitt értelmű dolog, nem hús-vér emberek birkózása, inkább szimbolikus arcok cseréje. Szemben az István, a király-lyal, Bródy nem tudja hőseit komplex drámai figurákká tenni, akik valódi politikai, történelmi és erkölcsi alternatívákat képviselhetnének. Csupa elnagyolt árnyalak, az egyik csak sopánkodik, a másik csak ármánykodik, a harmadik csak emlékezik: mondják a maguk gyöngécske kínrímeit. A nők szintén.
A Veled, Uram! annyival gyengébb dráma az István, a király-nál, amennyivel a hatalom mai urának helyzete szimplább, bűne kisstílűbb az 1983-asénál. A mai fejedelem nem valódi testvérgyilkos és nem is kell hatalmát külföldi fenyegetéstől tartva konszolidálnia: neki elég némi alkotmányjogi simli meg az uralkodói jelvényekkel való píárnok bűvészkedés ("királyi máz"), és már céljánál is van.
Szörényi Levente szerintem nem értette meg (vagy csak nem érdekelte?), hogy Bródy mire futtatja ki a dolgot. A jelek szerint ő unja a politikát, zenéjében tényleg
ősi szellemekkel társalog:
azt pedig nem veszi észre, hogy a színpadon pitiáner fazonok szaladgálnak, akikre nem lehet súlyos zenedrámát komponálni. Így aztán minél inkább igyekszik felnőni hősei mitikus magasába, annál komikusabb nagyotmondó erőlködése. Hiába béleli ki bombasztikus hangtömbökkel a főszékesegyházi teátrum Csikós Attila tervezte látványkulisszáit, hiába operál széles operai gesztusokkal, a játszma és az arcok jelentéktelenek maradnak. (Ezért fölösleges a kritikusnak a színészek teljesítményéről sokat beszélni: ahol nincs mit, ott nem is lehet mit játszani.)
Nem az a baj, hogy Szörényi nem találja meg az intonációt, hanem hogy -akárcsak Bródy - nem veszi észre a kudarcot. A mindenáron mitizáló akarat beéri a legolcsóbb szimfonikus közhelyekkel, a legközönségesebb dallamokkal, a legüresebb effektusokkal is. (Például Krisztina kavatínája a második rész elején joggal pályázna a század legnyálasabb magyar operettszáma címéért, ami azért elég nagy szó: valakinek talán szólnia kellett volna a stábból.) A szellemtelenség és közhelyesség nívójára süllyedve így valósul meg szöveg és zene példás egysége. Fájdalom kimondani, a Veled, Uram! a
művészi hanyatlás
egyértelmű bizonyítéka Szörényi és Bródy művészi pályáján. Mert ők ketten az István, a király-ban még olyan valódi zenedrámát tudtak konstruálni, amely drámailag és zeneileg is precízen megformálta a hősöket: az egyes ,,pártoknak" és figuráknak saját intonáció, nyelv, stílus felelt meg, a bonyolultabb identitásokat pedig e nyelvek változatos keverésével tudták plasztikusan jellemezni. Az István, a király-ban is volt gagyi dolog elég. De mind az értékesebb, mind a gyatrább matéria funkciót kapott: Szörényi zeneszerzői tehetsége épp ott volt leginkább elemében, ahol zeneileg autentikus és inautentikus hangzásokat kellett - a mű jól kiagyalt értelme szerint - összekombinálnia és elrendeznie. Legjobb példája ennek az az új himnusz ("Fel kel a mi napunk/ István a mi Urunk/ Árad a kegyelem fénye ránk...") volt, amit Szörényi és Bródy - a darab dramaturgiai és zenei logikája szellemében - a súlyosan meghasonlott győztes hamis és álságos dicsőítéseként komponáltak meg. A darab végén ennek ünnepi fanfárai kisérik a bűnös királyt a történelmi pantheonba. Nem a szerzők tehettek arról, hogy a
balsorsmentes nemzeti limonádét
annyian beszopták, s hogy diadalittas hangjai a Magyar Királyi Televízió egyik milleneumi inzertjében ma is ott konganak a szentkoronás címerpajzs képe alatt. A Veled, Uram! szintén himnikusan zárul. Gellért és István végső fohásza a magyar nemzeti himnusz sajátlagos műfaját követi, ami nem lehet véletlen.
,,Uram. nagy a te hatalmad,
nyújts a szenvedőnek vigaszt
lám nem enyhül az átok
gyújts a lelkekben világot
kérlek, boldogságos Mária
nézz e kis Magyarországra
Védd és oltalmazd a népét
bocsásd meg minden gyöngeségét"
Szörényi és Bródy tanácstalanságukban az újabb műhimnuszba visszacsempészik a balsorsot: talán így vélik visszaszerezhetni az elveszett hitelességet. De vigyázat, ez csapda. Itt már tényleg az ,,Isten, áldd meg a magyart..." a mérce. A különbséget talán mégsem kellene elzongorázni: elég csak odafülelni.
Kevesebb borongás, több tárgyilagosság és odafigyelés, uraim!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
