Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Klassz cikkek
Több módszer is létezik arra, hogy a város felett lebegő luxuslakásokban sétálgathasson. A legegyszerűbb az, ha választ valami jó állást, például menjen el bankigazgatónak, vagy legyen plasztikai sebész, esetleg az említettek élettársa. A második lépésben gyűjtsön sok pénzt, végezetül pedig vegye meg az ingatlant.
Az új, Vörösmarty téri, high-tech bonbonosdoboz felderítéséhez én bonyolultabb stratégiát választottam. Ehhez feltűnően kell fotózni a térre épített üvegépületet, a még üres irodai szintek bejáratát, aztán a monumentális átrium mögé terjeszkedő, már megnyitott boltokból kell vakuzni a belső terek irányába.
A villogásra kisereglő személyzetnek fel kell vázolni, mennyire le vagyunk nyűgözve a progresszív építészeti megoldásoktól. A furcsa pillantásokkal nem törődve el kell mondani, különösen az tetszik, hogy az épület a falak előtt lebegő üvegpikkelyek és a rombuszokat formázó acélháló ellenére is illeszkedik a tér 19. századi, eklektikus stílusába. Amikor pedig már azt fejtegetjük, hogy a Vörösmarty téri irodaház képes volt egy hatalmas bonbonosdoboz formavilágában ötvözni a két, egymással nem szomszédos évszázadot, biztosan megjelenik valamilyen döntési joggal bíró vezető.
A fiatal üzletembernek tűnő fiatal üzletember lelkesen bólogatott, ahogy a nyilvánvalóan csodás belső térre tereltem a szót. Majd miközben megjegyezte, az épület az ING tulajdona, de ők csinálják az átriumban működő lounge-ot, szelíden a lépcső felé tolt.
A spanyol divatbolt és az ónixfalakkal díszített kaszinó közt induló lépcső személyzeti bejáratnak tűnt, de ez talán szándékos tervezői húzás volt, hogy aztán olyan arccal álljak az átrium mennyezete felé bámulva, mint Arthur Dent, amikor váratlanul bevitték a bolygók összeszerelésére használt csarnokba. A keskeny lépcsőház után az ötemeletes térbe felszökő oszlopok a térérzés felszabadító élményét adták.
A bonbonosdoboz külső után meglepő volt, hogy az átrium inkább akváriumra emlékeztetett, a legjobb értelemben persze. Úgy éreztem magam, mint egy jó értelemben vett vízicsiga, amelyik az aljzaton araszolva figyeli a feje felett feszülő magasságot, és az üvegen túli, furcsán felpörgetett eseményeket.
Az akváriumérzéshez hozzájárult, hogy az acél és üveg ridegségét elszórtan álló fák oldották ("magnóliafák" - jegyezte meg az ifjú üzletember). A fenéken pedig az ősóceánok óriás egysejtűje tekergett. Aminek nem csak elefántnyi mérete volt a megdöbbentő, hanem a metálfényezése is.
Vezetőm egyébként határozottan állította, hogy nem amőbáról, hanem bárpultról van szó, amit az épület francia építésze, Jean-Paul Viguier tervezett. "Mi csak bestiának hívjuk" - szólalt meg mellettünk egy angol arisztokratának vagy Gerald Durell édesanyjának tűnő kedves, idős hölgy. Majd, mintha bizonyítani akarná, hogy az arisztokráciának minden korban helye van, meglepő vitalitással tett hitet a haladó szellemiségű építészet mellett.
"A fiammal a terveket látva egyetértettünk, hogy kell ide egy ilyen különleges elem - lapogatta meg az ifjú üzletembert. - Ez egy progresszív épület, ami végre olyan, amilyennek a 21. században lennie kell." Kiderült azonban, hogy a kézzel tervezett, számítógéppel nehezen modellezhető, szoborszerű bárpult elkészítése a vártnál bonyolultabb. Az amorf testet tíz szobrász faragta ki. A végleges méretű makett felületén a hajógyártásnál használatos anyagokból alakították ki az üvegszálas szerkezetet. Ezt aztán szállítható méretű darabokra vágták, az épületben újra felállították, mégpedig GPS-es beméréssel, hogy vezetékek és csövek kivezetésére alkalmas nyílások éppen a megfelelő helyre kerüljenek. Ezután következett a festés, polírozás, majd a macerás finomhangolás, amelynek során a barátságosan bumfordi testet bestiaként kezdték emlegetni.
A baljós név ellenére is leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy hozzásimuljak a lágyan hullámzó formához, és csak néhány adag szusi elfogyasztása után döbbentem rá, ha nem veszek erőt magamon, beláthatatlan ideig élem itt a vízicsigák egyszerű és boldog életét. Elszakítottam magam a pulttól.
Távozóban megállapítottam, hogy az épületet tervező építészpáros, Fazakas György és Jean-Paul Viguier minden bizonnyal öntörvényű művészek lehettek, akiket nem zavart a tény, hogy hazánk klímája történetesen távol áll a mediterrántól. Az átrium kifelé lépcsőztetett üvegfalának táblái között ugyanis húszcentis réseket hagytak a tervezők, biztosítva a levegő szabad áramlását, és azt, hogy az amúgy kellemes hangulatú lounge-ban télen a melegítőlámpák ellenére is csak kabátban lehessen üldögélni.
Egy oldallépcsőn indultam el a felsőbb régiók felé. Az üres irodaszintek után váratlanul barátságos tetőtéri kerengőbe jutottam. Kerestem a tovább vezető lépcsőt, de hiába. Ez volt az a szint, amit a munkálatok befejezése után már csak a jólszituált tulajdonosok és vonzataik láthatnak majd.
Éreztem, hogy a luxusingatlanok új definícióját kell megalkotnom. Eddig a mércét a milliárdosok Telkiben látott villái adták, ahol az álságosan reprezentatív, de inkább magas kerítés, a dús sövény és a birtok távoli végén terpeszkedő ház mind a szigorú szeparációról szólt.
Itt viszont hiába borították a kerengő külső falát titánszínű lemezek és látványosan drága faberakások, középen pedig hiába volt üveg bevilágító, amelyen keresztül az öt emelet mély akváriumba láttam be: az egész mégiscsak egy körfolyosós házra emlékeztetett. Elképzeltem, ahogy reggel a gazdagok a kulcsaikkal csörögnek a gangon, majd álmosan biccentve egymásnak munkába indulnak. Jókedvűen léptem be az egyik ajtón.
Bár a lakásokat négyzetméterenként nagyjából kétmillióért árulták, a szerencsés bankigazgatók csupasz falakkal, szerkezetkészen kapják meg azokat. A bankigazgatók ugyanis szeretik, ha lakhelyüket saját belsőépítészeik formálják japánosan minimálra, burjánzó neobarokkra, vagy érzéki medvebőrős-kandallós stílusúra. Elsőre tehát csak annyit tudtam megállapítani, hogy minden penthouse kétszintes lesz, a belmagasság pedig sokkal nagyobb, mint szeretett lapjuk szerkesztőségében.
Bármilyen impresszív is azonban a tér egy penthouse-ban, az ilyesmit mégsem a belmagasságért veszi az ember, hanem a kilátásért, amelynek segítségével könnyedén tud martinis poharat csúsztatni a lenyűgözött, ifjú vendége kezébe. A martiniitató hatás tekintetében pedig minden egyes lakás erős volt. Az építtetők egyértelműen a pestimádókra bazíroztak a tájolásnál, mivel a Deák tértől a Bazilikáig verhetetlen a panoráma, a budai hegyekből viszont egy apró hajlat sem látszott sehonnan.
Mielőtt azonban elvtelen kompromisszumokat kötne magával, hogy tulajdonképpen létezik teljes élet úgy is, ha nem láthatja reggelenként a János-hegyet, sietve el kell árulnom, hogy a célközönségnek nyolc tagja biztosan van, és ez a nyolc ember már a tervezés állapotában megvásárolta az egyenként 250 négyzetméteres lakásokat. Sőt, egy vélhetően nagycsaládos milliárdos kettőt össze is nyittatott, hogy legyen elég helyük.
Ennek tudatában én is higgadtan közelíthettem a padlótól a plafonig nyújtózó ablakokhoz, amelyek egyúttal az erkélyre vezető kijáratként is funkcionáltak. A széles teraszok felett folytatódott a homlokzat acélcsöveinek mintázata, ami egyrészt izgalmas árnyékokat produkált, másrészt alkalmasnak tűnt arra is, hogy a milliárdosok védőhálót feszítsenek rá, így tollasozásnál vagy tengózásnál nem kell minduntalan lerohanni a térre a labdáért. Önök tehát továbbra is biztonságosan közlekedhetnek alant, a Vörösmarty téren.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
