Rothadó hullák söpörték be a díjakat

A sajtófotóknak megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy többé-kevésbé a valóságról tudósítanak, annak is inkább az árnyékos feléről, úgyis mint váratlan és permanens katasztrófák, háborúk, illetve politika. Így egy sajtófotó-kiállítás sosem a felhőtlen a szórakozás terepe, de ez az idei még a szokásosnál is nyomasztóbbra sikerült, elég ha csak a két kulcsszót említjük: cunami és Beszlán.

Az év sajtófotója természetesen az ázsiai szökőárról tudósít, Arko Datta képén egy india nő gyászolja a cunami áldozatául esett rokonát. A rokonnak csak az alkarja látszik a felvételen, de ennyi pont elég is: a testrészről cafatokban lóg a bőr, és férgek nyüzsögnek rajta. A vezető hír kategóriában a sorozatok között is cunamis képek nyertek, Dean Sewell felvételei a katasztrófa utáni helyzetet dokumentálják. Törmelékekben kutató túlélők, arcuk előtt kendőt viselő, reménytelenül, fekete-fehérben álldogáló emberek.

A beszláni túszdrámáról tudósító sorozatok két díjat is kaptak, a legtöbb elismerést azonban az iraki konfliktussal foglalkozó képek aratták le, szám szerint ötöt. Hadifoglyok, Irakban megsebesült amerikai katonák, illetve egy közlegény, aki három nappal a portré készítése után meghalt. Az "Emberek a hírekben" kategória nyertese egy fejbelőtt hulla, második az az iráni férfi, aki szemét-száját bevarrta, hogy így tiltakozzon Hollandiából való deportálása ellen. Ezen felül: tűzvész egy Sao Pauló-i nyomornegyedben, a családon belüli erőszak dél-afrikai áldozatai, Alzheimer-kóros betegek, csonkolt kezű-lábú kínai munkások, lerombolt háza romjai között üldögélő férfi.

Mindennek ellenére a legerősebbnek talán a szovjet utódállamokban készült képeket érezzük, ezek ugyanis egy eddig legnagyobbrészt rejtve maradt világot mutatnak be: a Szovjetunió felbomlásával magára hagyott népek életét, akiknek pusztulnak a tehenei a Bajkonur űrközponthoz közeli szennyezett talaj miatt, vagy akik a közelben lehulló Szojuz-maradványokban kutatnak még felhasználható hulladékok után. A képek melleti kísérőszövegből kiderül, hogy az Afganisztánból Európába vezető kábítószerútvonal mentén olcsóbb egy adag heroin, mint egy üveg sör, a lepusztult szobában fekvő belőtt nők fotójából csak úgy árad a kilátástalanság.

A kiállításon bóklászó német házaspár valamiért a szlovákiai romatelepeket bemutató képek előtt álldogál legtöbbet, nyilván mert mindez Európában van, nem pedig egy olyan távoli helyen, mint Szudán vagy Burkina Faso. Azonban Kína nyomora is közelebb van hozzánk, mint szeretnénk hinni: azoknak a gyáraknak a munkásai, ahol a mindannyiunk által használt termékeket készítik, gyakran nyolcan laknak egy tíz négyzetméteres szobában, és egyedül Shenzen üzemeiben naponta átlagosan 27 ember veszíti el valamelyik végtagját.

A kiállítás egyik legmegindítóbb fotója a paralimpián készült Xavi Torres spanyol úszóról, akinek összes végtagját amputálták. Torres éppen fejest ugrik a medencébe, műlábait a rajtkő melletti székhez támasztotta. Torres a 200 méteres döntőben hatodik lett, de 150 méteres vegyesben ezüst, a vegyesváltóban pedig bronzérmet szerzett. A többi sportfotó a szokásos: jól elkapott pillanatok, minimális záridővel. Látványos, de semmi extra.

Mindezek között tényleg szinte valószerűtlennek tűnnek a perui, munka után népviseletben focizó asszonyokról készült képek, vagy Ingo Arndt sorozata, aki állatok talpáról készít felvételeket. Utóbbi különösen.

World Press Photo 2005
Néprajzi Múzeum
2005. október 14. - november 13.