A tiszta magyarság, avagy

Ha meggondollyuk, hogy régi és mostani könyvszerzőink között nincs talán kettő, aki egymással a magyar ortografiában és a szóknak formálásában s inflexiójában tökéletesen megegyezne; ha ezenkívül észrevesszük azt is, hogy az emberben felette nagy, sőt majdnem győzhetetlen ama majomhajlandóság, mely őtet, ahelyett hogy saját eszével élni hagyná, másoknak vak követésére ingerli; valamint ama ragaszkodás is, mely őtet a józan észnek világos hagyománnya ellen szüntelen visszavonnya ahhoz, amihez egyszer szokott: lehetetlen bizonyára reménlenünk, hogy a magyar nyelv feljuthasson valamikor ama tökéletességre, mely a csínos stílushoz minden jól kultivált nyelvben megkívántatik. Iróinktúl nem lehet azt várni, hogy filologíabéli nyomozásokra bocsátkozzanak, melyek azonkívül hogy únalmasok, oly hosszasok is egyszersmind, hogy dolgot egy egész emberi életnek untig eleget adnak. De azt sem kívánhattyuk tőlök, hogy magokot ama tudományokban járatosoknak tegyék, melyek a filologíabéli nyomozásoknak helyes megítélésére szükségesek; a napkeleti és a napnyugoti tudós nyelveket értem, melyekhez a musikát és az európai kultúrának a históriáját is oda kell függeszteni. Némelyek tehát ama csínatlan nyelvnél maradnak meg, melyet dajkáiktúl tanúltanak; némelyek saját tetszések szerint tesznek nyelvünkben változásokot; némelyek ama vármegyének vagy helységnek szokásával oszlopollyák hibáikot, melyben nevekedtek; némelyek idegen nyelvekhez folyamodnak regulákért; némelyek a régi magyar könyvekhez járulnak világosságért; nem ugyan hogy azokot egészen kövessék, hanem csak hogy belőlök azt szedgyék ki, ami hipotéziseikbe illik; némellyek pedig egy mostani írónak tanítványi vagy jó baráti lévén, hibáinak is buzgó imádói lesznek, Cicerónak felettébb alacsony példája szerint, aki Plátóval még hibázni is, gyönyörűségnek tartotta. [...]

Mivel ama hajlandóságot, melytűl valaki úgy elragadtathatik, hogy egy auktor kedvéért az egész nemzet javát megvesse, barátságnak nem nevezhetem, és az olyan gyenge lelkeket, kik saját eszekkel élni nem tudván, másoknak tekintete után indúlnak, mint az ostoba juhok a kos után, cáfolásra méltóknak nem tarthatom; csak azokot veszem még elő, kik a régi magyar kézírásokban és nyomtatott könyvekben keresztűl-kocsúl etimologizálván, s a bennek talált szavakbúl, formációkbúl, inflexiókbúl és kifejezésekbűl, akár helyesek, akár hibások legyenek, irtóztató tudós hipotéziseket építvén, azt kivánnyák: hogy azon dolgokban, melyek nekik csak azért tetszenek, mivel bóttyaikba valók, egészen a régiekhez ragaszkodgyunk, másokban pedig az ősi könyvszerzőktűl velek együtt szabadon eltávozzunk. [...]

A régi kézírások és könyvek még akkor sem lehetnének a mostani nyelvnek mustrái, ha bizonyos volna, hogy azon nyelven írattak, mely akkorában az egész nemzetnél közönséges volt; mivel tudgyuk, hogy a nyelv a kultúrával együtt majdnem mindenik században érezhetőképpen megváltozott, s mivel nevetséges volna azt kívánni, hogy most magyarúl úgy beszéllyünk és írjunk, amint a régiek beszélettek és írtak. Sze­retném látni annak a prédikátornak a dücsőségét, aki most egy holttest felett így kezdene prédikálni: Latiatuc feleim zumtuchel mic vogmuc sat.; vagy annak a könyvnek a divattyát, mely e halotti beszédnek ortografiájával a világra jönni merészelne. [...]

A nyelv iránt való vetekedésekben a most élő egész nemzetnek közakarattyát ösmerem én legfőbb, legbátorságosabb és egyetlenegy bírónak. Feltalálni ezt ama közönséges szokásban, mely a hasonló szókkal hasonló esetekben egyenlőképpen bánik, és a filológiában analógiának neveztetik. [...]

A nyelvek eufóniája szintazon forrásbúl ered, melybűl az emberi ének, az embernek tudniillik természet szerint való hajlandóságábúl a hangok harmóniájához, mint valóságos szépséghez. Az éneket nem minden ember, vagy legalább nem oly közönségesen gyakorollya, mint a nyelvet. Természetes járása tehát a mindennapi és külömbféle visszaélések által meg nem gátoltathatik, meg nem zavartathatik úgy, hogy a harmóniának közönséges törvényeit felkeresni és meghatározni ne lehetne; melyek mindazáltal azt soha végbe nem viszik, és végbevinni nem is akarják, hogy a nemzetek az éneknek ama különös módgyait elhaggyák, melyek karaktereiket oly elevenen festik. A nyelvek eufóniájának sorsa sokkal rosszabb. Valamint természet szerint való úgy nemzeti járása is naponkint és majdnem minden embertűl zavartatik, mivel már a beszélőnek indúlattyai alá, már különös karakterének vagy temperamentumának kényei alá vettetik. Innen van, hogy közönséges törvényeit meghatározni, az én ítéletem szerint, semmiképp sem, különös reguláit pedig csak magának a nyelvnek épűletébűl lehet kinyomozni. [...]

Engedgye meg az olvasó, hogy [...] az Elaboratior Grammatika auktorának még egy kis morális leckét is adgyak. Azonkívül, hogy munkáiban oly tónussal beszél a mostani könyvszerzőkrűl, újságírókrúl, magyar professzorokrúl, akik vele, többnyire tudtok nélkül, ellenkeznek, mintha nyelvünknek, nem mondom diktátora, hanem fejedelme volna, még azzal is akarja őköt ezen ártatlan külömbözések miatt vádolni, hogy rossz hazafiak, rossz polgárok, gonosz szívűek, pártütők, tirannusok, s tudgy Isten! mik nem egyebek. [...] Neki arra valóban senki sem adott hatalmat, hogy az egész nemzetnek nyelvet csinállyon; hanem kötelessége csak azt hozza magával, hogy az élő nyelvet előadgya, és a józan észnek csendes vezérlése szerint okosan tisztogassa. A sértő tónus pedig sohasem hiteti el az emberrel még az igazságot is, hanem fellázíttya inkább ellene, mivel nem tartya lehetségesnek, hogy a szelíd igazságnak mardosó tanítói legyenek. A hevesség bizonyos jele annak, hogy a disputálónak vélekedése rossz lábon áll. Egyébaránt, hogy a filológiának a moralitással és a jó polgárnak kötelességeivel semmi kapcsolattya sincsen, ki-ki átláttya, és auktorunkot, mikor az efféle kapcsolatokkal, mint fegyverekkel él, méltán megútálhatná. Meg kellene neki emellett gondolni azt is, hogy aki marni, harapni szeret, még legszükségesebb fogait is könnyen kitörheti.

(Versegi Ferenc: A tiszta magyarság avagy a csinos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések, 1805)

Kommentárok: Korrektorblog

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]