anélkül, hogy ne

A drága olvasó megsuhogtatja a kultúrbunkót:

„»Kiderült továbbá, hogy ma már nemigen tudja kitenni a lábát az utcára anélkül, hogy ne ismernék fel.« Magyarul ugyanez úgy hangzik, hogy »nemigen tudja kitenni a lábát az utcára anélkül, hogy felismernék«. Ha én úgy végezném a munkám, ahogy ti újságot írtok, már el kellett volna adnom a szerveimet.”

A szegény sajtómunkás kínjában a szakirodalom tanulmányozását javasolja, a viszonválaszban a kultúrbunkó lecsap. Felvezetésképpen bevallja, hogy nem olvasta az ajánlott nyelvkönyvet, de „kénytelen azt gondolni”, hogy szerzője „a »Nádasdy Ádám féle [Nádasdy Ádám-féle] mindent lehet, ha jól esik« nyelviskola elveit vallja”, „különben ön, kedves [...], nem hivatkozna rá”. Szép ívű körkörös argumentáció – a kultúrbunkó köröz a fej fölött –: nekem aztán mondhatja a Józsi, hogy nem vagy gazember, hiszen a Józsi gazember, amit az bizonyít, hogy te hivatkozol rá, te meg, ugye, gazember vagy. És akkor – dang, dang – odavág:

„A magyar nyelvben esetleg elfogadott kettős tagadás nem a nyelv különleges, ízes játéka, hanem a belenyugvás eredménye lehet. Ez a belenyugvás, ha körbenézünk, semmiképp nem meglepő. Úgy, ahogy nyáron le lehet menni félmeztelenül a metróba izzadtan és büdösen, sok ember meg is teszi ezt [sic] (vonatkozó olvasmány: viselkedési szabályok a bkv [sic] metrójáratain, ahol is ez nincs tiltva konkrétan). Valahogy mégsem szeretjük. Kíváncsian várom a hírös szegedi nyelvjárást propagandáló [sic], [sic] vagy a Budapesten elfogadott »névelőt a nevek elé« szellemben íródott cikkeket, ezek sok ember szerint szintén elfogadott megoldások.”

Most mellőzöm a kitérőket (hogy pl. a nyelv tesz bárki belenyugvására, hogy miért is volna baj a szegedi nyelvjárás propagálása – és nem *propagandálása –, vagy hogy vajon mivel tudná okadatolni a drága olvasó a tulajdonnevek előtti határozott névelő „en bloc helytelen” voltát, és egyáltalán, hogyan kéne Budapesten nem elfogadni stb.), maradjunk az alapkérdésnél.

Hogy a nyájas olvasó be ne kérdezzen, mint Grespik a bírói identitásra, kerüljük messzire az összes generalista pernahajdert, és keressünk olyan autoritásokat, akikről talán az olvasó is elhiszi, hogy finnyásak az izzadságszagra. Könnyű dolgunk van, elég kedvenc nyelvoltalmi pörölyünket (a húszkilóst stb.) levenni a polcról; főszerkesztő Grétsy László, írták Lőrincze Lajos et al. Tehát, Nyelvművelő kézikönyv, 2. kötet, 924–927. oldal, tagadás mellékmondatokban:

„1. Ha a főmondatban  t a g a d á s t,  t i l t á s t,  a k a d á l y o z á s t,  e l l e n z é s t,  ó v á s t  jelentő ige (igenév) vagy kifejezés (tagad, tilt, megtilt, tiltakozik, akadályoz [...] stb.) fordul elő, a rá következő mellékmondat tagadó vagy állító formát egyaránt ölthet. Régebben többnyire a tagadó alakot használták. Pl.: tagadja, hogy nem vitte el (= azt állítja, hogy nem vitte el); megtiltotta, hogy el ne távozzam (= nem engedte, hogy eltávozzam).” Stb.

Aztán két hosszú oldal szól arról, hogy a tagadó és állító mellékmondatos megoldás egyenjogúan él (a „magas” irodalmi nyelvben is). „A virágnak megtiltani nem lehet, hogy ne nyíljék, ha jő a szép kikelet” – Petőfi. „Tagadja rútul, hogy színem' se látta” – Arany. De ez is Arany: „Nem is tagadom, hogy sikerülhet.” A legszebb, hogy különböző nyelvművelő iskolák homlokegyenest ellenkező álláspontra voltak képesek jutni. Az egyiknek a mondatvegyüléses, tömörítő szerkezet (Tagadja. Azt mondja, hogy nem vitte el. > Tagadja, hogy nem vitte el. [Vö.: Tagadja, nem vitte el.]) a szép, ősi, vérmagyar, a ne elhagyása undok germanizmus. A másik szerint fordítva, a ne nélküli szerkezet felel meg az egyenes, nyíltarcú magyar logikának, és emez a rút germanizmus. Nehéz elkerülni, hogy ne kapjunk röhögőgörcsöt. De nekünk most valójában a következő pont kell:

„2. Ha a hogy kötőszós mellékmondat főmondatában anélkül  u t a l ó s z ó  van, és  t a g a d ó s z ó  is szerepel benne [nemigen tudja kitenni a lábát az utcára anélkül, hogy], akkor – a kettős tagadásra emlékeztető módon – a mellékmondatban is ki szokás tenni a tagadószót, pontosabban mondva – mivel állítmánya felszólító vagy feltételes módú – a ne tiltószót [ne ismernék fel]. Vö.: nem tudok élni anélkül, hogy téged lássalak (helyesebben: anélkül, hogy téged ne lássalak v. úgy, hogy téged ne lássalak); ha egy író nyelvérzékét sérti egy-egy fölöslegesen kitett vessző, akkor ezt ne panaszolhassa el anélkül, hogy hozzá nem értéssel vádolnák? (helyesebben: anélkül, hogy hozzá nem értéssel ne vádolnák?).”

Nehéz befejezni anélkül, hogy ne rúgjon az ember egy jó nagyot a betonkemény nyelvérzékű és vaslogikájú kedves olvasóba, de inkább nem. Annyit csak, hogy ha kiengedné egy kicsit a gőzt, és elidőzne a dolgokon, talán rájönne, ha kitiltanák a metróból az izzadt és büdös embereket, nem járna a metró.

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]