És idén nincs karácsony

Csőd. Az ember zuhan kifelé az ötvenhatodikról, és közben az jár a fejében, hogy ez az egész olyan végtelenül unalmas. A politikai píár és marketing szmogjában nem látni semmit, a delikvens nem tudhatja, hogy szabadesik-e, vagy bebaszott a súlytalanság. Tájékozódási csőd. Nem tájékoztatási: tájékozódási.

Itt van ez a Gyurcsány–Fico pas de deux (a sakál meg a hiéna tütüben). Én már azt is halálosan untam, hogy „a te kommunistád kommunista”. Miért volna jobb, hogy a te fasisztád fasiszta?

Kínomban lekotrom a polcról a Lakoffot, megint. Hogy amikor Bush lett az elnök, a Fehér Ház elkezdte az adóenyhítés (tax relief) kifejezést használni a csökkentés helyet, és az enyhítés keretében (enyhíteni terhet, szenvedést kell, tehát az adó kín, és aki megszabadít tőle, hős stb.) az adó metafora lesz (teher, csapás, kín), sőt az elnök is (szabadító). A Fehér Ház szóhasználatát aztán átveszi a sajtó, a média, „és már nem csupán a Fox televíziós csatorna, hanem a CNN, az NBC és az összes csatorna ezt hajtogatja”.

Nálunk a már nem csupán részt ki lehet hagyni a mondatból. Itt ha kiraknak a pulpitusra egy Szijjártó típusú mp3-lejátszót, és az az előírt db/perc sűrűséggel kimondja az aznapi hívószavakat – pl. emberek, hazudott, megszorítás (sőt brutális, mert tökös a magyar) –, a média abban a pillanatban egységesen – azaz nemcsak, mondjuk, a Magyar Hírlap meg az Echó tv, hanem a távirati iroda, a közszolgálati tévé-rádió is – böfögi vissza, hogy emberek, hazudott, megszorítás.
Baromi egyhangú.

Mellékszál: Szegény Szijjártó, el nem tudom képzelni, hogyan bírja. Nevezték már kínai piaci beszélő babától papagájig mindennek. És csak jön rendületlen, csillog az okos szemüvege, púderrózsaszín nyakkendő, zakó begombol, és hozza azt a megfellebbezhetetlen hanghordozást (Ezek a. Brutális megszorításokk. Ö. A zemberekö. Zsebéből veszikia pénztésolyan. Emberekket hoznak rendkívül nehéz helyzetbe, akik.), pici beszédhibával, hogy azért legyen benne valami emberi.

A Rogán annak idején nem bírta ilyen jól. Nehéz is lehet, gondolom én azzal a tuskófejemmel, röhögőgörcs vagy szellemi összeomlás nélkül fönntartani a lágét, abban a mesterséges regiszterben tartani a beszédet, amely maga is egy metaforát, a megbízható kompetencia képzetét tolja kamerába-mikrofonba. (Néha azért a fogalombeültetéshez (gyk. szajkózás-sulykolás) alkalmazott slágfertig redundancia elcsúszik, és vidám új nóvumokat szül pl. a tautológikus pleonazmusok fajtájából: „Magyarországon az elfogadhatatlan álláspontot közvetítő szélsőséges csoportosulások, azok a marginális periférián vannak.”)

Na, ezért egy rakás levelet, kommentet, beszólást fogok kapni, hogy micsoda egy szemét gyurcsányista, nemzetáruló, aljadék bértollnok vagyok (meg persze zsidó), pedig csak azért fideszezek, mert ezt a technikát az összes politikai szereplő közül ők űzik a legkönyörtelenebbül. Nincs az az isten, hogy pillájuk rebbenjen. Ha most meg megállapítom, hogy azért a többi sem egy matyóhimzéses Deákné vászna, akkor meg amonnan jön, hogy milyen visszataszító ez a kényszeres egyet ide, egyet oda látszat-kiegyensúlyozottság.
Zuhanunk a szmogban.

A reklámtechnikai politikai kommunikáció nehéz kenyér. Jól kell tudni felmérni a metaforaképzésre kiválasztott szavak valódi keretét (nem árt a céltársadalmat jól ismerő kognitív nyelvészeket és szociolingvistákat alkalmazni).

Mondjuk, el akarjuk venni a közalkalmazottak fizetésének úgy nyolc százalékát. Jó kárenyhítésnek látszik, ha nem azt mondjuk, hogy ezentúl rátenyerelünk minden tizenharmadik forintotokra, hanem azt, hogy jövőre elmarad a tizenharmadik havi fizetés. Mert, ugye, tizenharmadik hónap nincs is, az a pénz egy kicsit olyan, mintha valami normán túli, nem „rendes” izé lenne. És akkor talán nem fog fájni annyira.
(Tudjuk, fájni fog.)

Az ilyet nem lehet ön-tökönszúrás nélkül megúszni, mert ha a tizenharmadik havi már egyszer ott van a légben, akkor a nyugdíjaknál már nem lehet magyarázni, hogy a havi nyolcvanezer forintnál többet húzó nyugdíjasokat levesszük évi egyszeri pár ezer forintra. Nem. Csak az hallik, hogy elveszik a tizenharmadik havi nyugdíjat.

Előfordulhat, hogy például a Robin Hood és az adó párosából túl sokan asszociálnak erre:

Főispán: Várjunk csak! Robin Hood kihúzza a pénzt az én zsebemből, kényszerít, hogy zsaroljam a népet, és ezért még őt szeretik?
Írnok: Így van!
Főispán (az arcába önti a bort): Legyen hát! Nincs tovább ingyenkoszt a nincsteleneknek! Nincs többé méltányos bánásmód! És idén nincs karácsony! (Ajtócsapódás.) A kincstár kiürült. Éjjel-nappal zaklatnak, hogy csökkentsem az adókat, és tisztítsam meg a rablóktól a sherwoodi erdőt. Az útonállók kifosztanak mindenkit, aki arra jár.
Írnok: Az a legrövidebb út Londonba.
Főispán: Az egyetlen út Londonba, te barom!

Volt a héten a szmogban – valahol a negyvenedik és a harmincadik emelet között – valami gazdasági csúcs, kibővített bizottság (az aspektusok, ugye, csúcsosodunk-bővülünk, vertikális-horizontális dichotómia), sok fontosnak látszó ember rágta a gittet. Lehet, hogy valóban fontos emberek valóban fontos dolgokat mondtak. Mindenesetre az Index tudósításának „hetedik órában jegyzetelem a törtmat.-előadást”-stílusából ítélve átkozottul unalmas lehetett.

Ezen a nagycsoportos kommunikációs aktuson Demján beton-üveg-PUR-hab cézár a torzszülött foglalkoztatási konstrukcióval metaforált.

Most képzeljük el Demján Sándor hangjához Alan Rickman dühödt arcát. És akkor a torzszülött foglalkoztatási konstrukció strukturális reformja azt jelenti, hogy ki kell rúgni százezer közalkalmazottat, mert százezer munkanélküli-segély kevesebb, mint százezer tanári-ápolónői fizetés. Az „elsődlegesen a termelő ágazatokat kell fejleszteni” meg azt, hogy a különbözetet adjátok nekem, mert ez az egyetlen út Londonba, te barom! Az egészben az a legundorítóbb, hogy valószínűleg igaza van.

Kommentáljon! Kommenteljen! Szóljon hozzá!

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]