Viola
3 °C
13 °C

Csoda szar

2007.12.09. 19:09

A csodaszarvas beleakadt a világhálóba, és kínjában dőlni kezdett belőle az ásatag nyelvápoldalai hülyeség. A királyi televízión „animációs nyelvhelyességi műsor” indult „gyerekeknek, felnőtteknek”. A címe: Szarvashiba.

Már rossz. Azt sejteti, hogy médiamunkásaink még mindig ott tartanak, hogy egy nyelvi ismeretterjesztő műsort csak a helyesség-helytelenség látószögéből képesek elgondolni. Ráadásul a cím rettenetesen erős felütést ad az egésznek: nem juthat más az ember eszébe, csak az, hogy na, már megint kupán lesznek vágva a jónépek. Ha ezt vagy azt mondod, írod, azzal nagyon nagy (szarvas-) hibát követsz el. Vagyis egy büdös tahó vagy.

„A Szarvashiba a mindennapi boldoguláshoz szükséges nyelvhasználati szabályokat osztja meg a nézőkkel.”

Namost képzeljük el a mindennapi boldogulás szabályait „viccesen”! Ilyen: „Mi történik akkor, ha a Csodaszarvas [csodaszarvas] »beakad« a világhálóba!? SZARVASHIBA!!! Az információs sztrádán minden megváltozik... filmek, mesék, festmények, vagy [festmények vagy] szobrok, még a tévé műsorok [tévéműsorok] is. Hiába, egy nyelvi patch-nek [patchnek] semmi se szent! Csoda egy szarvas, azt reméli, hogy mindenki nyelvtanozni fog, ha van elég hunora, elnézést humora. Hunor és Magor – az örök üldözők – kénytelenek lógó nyelvvel nyelvelni utána és vele.”

Hunor-humor, értik, ugye? Höhö. Nyelvvel nyelvel, nyelvelj, fordulj, lángész nyelvész, grammatika hungarika. Édesjóistenem. „Vicces animációkat, igényes számítógépes grafikát ígérnek, képi és nyelvi humorral. Ezenkívül hasznos történelmi, művészeti és informatikai ismereteket is szeretnének vele közvetíteni.”

Hát nézzük. Az animációk viccességét, a grafikák igényességét, a történelmi, művészeti és informatikai ismeretek hasznosságát meghagynám a hozzáértő kritikusoknak. Nekem az is bőven elég, ahogy az ifjú Orbán Viktornak látszó Hunor ellentmondást nem tűrő magabiztossággal osztja az eszet „nyelvről” és „helyességről” a kis hülye emó Magornak.

Ádám és Isten (az öregnek valamiért nőnemű a szinkronja, hunorból biztos) társalognak a Sixtus-kápolna mennyezetén.

„És megteremtém rád, Ádám, a mellbimbót is, olyan feleslegesen, mint ahogy tettem azt az ikes igékkel a magyar nyelvben.”

Mire Ádám: „Istenem, az ikes igék feltételes módját már senki nem használja, mint ahogy a felszólítót sem. [...] Az ikes igeragozás ma már nem hordoz jelentéskülönbséget, vagyis ha eltűnik, akkor sem történik semmi.”

Aztán vigasztalja az öreget: „Nyugi, nem dolgoztál feleslegesen, mert egyes szám harmadik személyben új szavak is keletkeznek: parázik, netezik.”

Képzeljünk el egy szót, amint „egyes szám harmadik személyben” keletkezik! Pedig az úr rögvest ragozni kezd, még ki is írják: én parázom, te parázol, ő parázik... Akkor a parázom nem ikes? Vagy harmadik személy? Vagy nem keletkezik...

A csodaszarvas összefoglal: „Folyik az iktelenedés meg az ikesedés.” Ami folyik, az az, hogy az ikes paradigma átalakul, vannak igék, amelyek csak egy ragot tartanak meg belőle, éppen az -ik-et, botlok, botlasz, botlik (ez volna az „iktelenedés”), mások csak néhányat (viszont egyes nem ikes igék átvesznek az ikes ragozásból elemeket: veszel, és nem veszesz). Meg az „folyik”, hogy az -ik marha termékeny igeképző (l. parázik, netezik).

Végül a párosujjú patás tantó bácsi szigorú hanghordozással kioktat: „De az iktelen ragozás azért kevésbé választékos. Eszek egy kis húst, azért másképp hangzik, mint eszem egy kis húst.” Az persze nem derül ki – az ilyen műsorokban sosem derül ki –, hogy miért „hangzik másképp”. Azért, mert a standard nyelvváltozatban, azaz a társadalmi elit kultúrájának megfelelően így járja (rejtjelezve: választékos). Pont. Vagyis ez itten egy illemszabály, és nem nyelvi.

Snitt. „Azért csak sikerült kitörölni a Sixtus-kápolnából – mondja Magor. – Figyelted azt a halálosan pontos lövést, amivel letaroltam a fájljait?”

Hunor lebarmolja: „Halálosan pontos? Nem úgy tűnt, hogy te törölted ki a sixtusiii kápolnából, csak az -i melléknévképzőt sikerült kiirtanod a tulajdonnév mellől.”

Mert nem Gáza övezet, Budapest Parádé, Dunavarsány Televízió meg maratonfutás, hanem (parancsolóan megnyomva az i-ket) Gázai övezet, budapesti parádé, dunavarsányi televízió, maratoni futás.

Na, szép. Nagyokos Hunorunk összemos földrajzi, rendezvény- és intézménynevet, meg egy közszót. A rövidített, -i nélküli alakok mindegyik esetben szabályosak, helytelennek semmiképp sem nevezhetők. A Gázai övezet tényleg a hivatalos alak, a Gáza övezetbe belegyanítható a tükörfordítás, de lehetne fordítva is; ahogy lehetne Utrecht tartomány vagy New York állam is Utrechti tartomány meg New York-i állam. A Budapest Parádé, Dunavarsány Televízió hagyományosan alkotott névtípusok, az ilyenek -i képzős alakjai ráadásul nem is jelzik egyértelműen, hogy tulajdonnevet hallunk. (Más kérdés, hogy az én ízlésemnek is jobban tetszenének i-vel. Hangsúlyozom: az ízlésemnek. De hogy helytelenek volnának...) A maratonfutás-ra már nincs is kedvem szót vesztegetni.

A sixtusi viszont derekas kulturáltsági öngól. Szarvashiba. A Sixtus pápáról elnevezett kápolna, mint minden személynévvel bíró templom így „helyes”: Sixtus-kápolna. Hacsak nem jött divatba a mátyási templom meg a Szent Péter-i székesegyház.

A következő szkeccsben Kiefer Sutherland kiveri egy szerencsétlenből, hogy az angyalheverés tájszó a kenyérben levő lyukat jelenti. Ez volna a humoros kultúraközvetítés. Mit mondjak, nem röhögtem magam véresre. Aztán megtudjuk, hogy a sercli, az ugyanaz, mint a dumó meg a gyürke, meg hogy az -el végű német szavakból -li végű magyar szavak lesznek, virsli, nudli, hokedli. Tényleg.

Felirat: Clinton-Jelcin csúcstalálkozó (helyesen: Clinton–Jelcin-csúcstalálkozó).

Jelcin ilyeneket mond: hotelben, balettet, Ágnesnek; Clinton meg: hotelban, balettot, Ágnesnak. Jelcinnek ez feltűnik, mire Clinton megmagyarázza. „Biztosíthatom, mindkettő elfogadott, de a vegyes hangrendű szavak esetében, melyekben e hang is van, ma már egyre természetesebb a magas hangrendű toldalék, úgyhogy ön a korszerűbb.” Kíváncsi lennék, a toldalékolás ingadozásának ezt az eltolódását Clinton milyen szociolingvisztikai forrásból veszi.

A konkréten szó -en toldaléka viszont vastag piros áthúzást kap. Merthogy „az é végződéshez inkább a mély toldalék stimmel”. Ha csak úgy nem.

„De mi van a férfi-vel?” – kérdezi Jelcin. Clinton „magyar barátaitól” tudja, hogy „a férfi szó a régi férfiú-ból származik, tehát a mély toldalék a helyes: férfinak, férfival, férfihoz”. Hát, elnök úr, ezt marhára megmagyarázta. A férfi-ban (férj + fi) levő fi ún. antiharmonikus tő, mint a híd (hídon, nem *híden), a nyíl (nyilaz, nem *nyilez), az íj (íjász, nem *íjész) stb. Ezek létét általában azzal magyarázzák, hogy volt valaha egy hátul képzett („mély”) párja az elöl képzett („magas”) i hangnak, és ezekben a szavakban eredetileg az volt, annak az illeszkedése öröklődött át. (Vannak nyelvészek, akik vitatják, hogy lett volna ilyen „mély i”, szerintük a jelenség mással is magyarázható. Meg mi van a derék-kal?)

A lényeg, hogy a látszólag „magas hangrendű” férfi szó (ami ráadásul ma már nem érződik összetett szónak, tehát talán a fér- é-je is „felfelé húzza”) keményen őrzi „mély hangrendűségét” – képzők és jelek előtt. Nincs *férfies, *férfiek. De már a ragoknál az illeszkedés ingadozik, ez dokumentált tény, és nem lehet kerek perec kijelenteni, hogy a férfinak, férfival, férfihoz helyes, a férfinek, férfivel, férfihez meg helytelen (még ha én jobban szeretem is az előbbiek régies ízét).

Tanári férfihang összefoglal: „A vegyes hangrendű szavaknál, ha az utolsó szótag mély hangrendű, vagy é-i-re végződik, a toldalék mély hangrendű lesz, ha ö-ü-re végződik, a toldalék magas. Az e hangot tartalmazó szavaknál a toldalékolás ingadozó.” Jók az ilyen totális szabályok. Én azért beszúrtam volna, hogy általában. Konkréten az é-nél.

Magor problémázik: mi van azokkal a szavakkal, amikben nincs magánhangzó? Krkon voltam, vagy Krken? Hunor: „Ha abbahagytad a gargarizálást, mondd, hogy KrK szigetén.” Na, ez az a tanács, amit a helyesírási szabályzatban is annyira tudok utálni. Amikor, például, egy bonyolult szóösszetételnél azt tanácsolja, hogy inkább oldjuk fel a nyelvtani szerkezetet; tervezőiroda-vezető helyett írjuk azt, hogy a tervezőiroda vezetője. Vagyis nem megoldja a problémát, hanem megfutamodásra buzdít. Hunornak gúnyolódás helyett fel kellett volna hívnia a figyelmet, hogy a magyarban nem léteznek olyan szavak, amelyekben nincs magánhangzó. És hogy a toldalékolás a kiejtéshez igazodik, nem az írásképhez (Krkön).

A csúcspont következik. Egy sárkányölő lovag gubbaszt a sárkány tátott szájában, kardjával böködi a sárkány szájpadlását. És közben nyelvápoldai eszmecserét folytatnak. A sárkány, kipeckelt szájához képest tisztán artikulálva, ilyenek ereszt el: „Nem tudom, meg-e látod?” „Egyébként nem-e szállnál le a fenekeddel a nyelvemről?”

A lovag kiborul:
– Meg-e látod? Nem-e szállnék le? Nem-e-lég, hogy bűzös a leheleted, hogy a páncélom berozsdásodik a nyáladtól, ráadásul ez a borzalmas nyelvhasználat! Hát ne legyen neked kényelmes!
– [...] Nem igen van lehetőségem elsajátítani a helyes udvari beszédet. Mit mondtam rosszul?
– Azt kérdezted, meg-e látod.
– Nem voltam biztos benne. Meg-e látod-e?
– Na, ez egyre rosszabb. Helyesen meglátod-e. Az e kérdőszó nem állhat az igekötő és az ige között.
– Rossz. Úgy, mint sir Eglamore a két fogam között. Az is rossz.
– És az is, hogy nem-e szállnék le a nyelvedről. E kérdőszó nem állhat a nem után sem. Az igéhez kell csatolni. Nem szállnál-e le.

És így tovább. Azt mondod, „nem-e”, és büdös a szád. Ez ám a kognitív keret. Ezt hívom én mocskos lingvicizmusnak. Hogy lehet valaki ekkora „paraszt” – pedagógiai célzattal?

Összefoglalásképpen gímünk megint előadja a tömör tutifrankót: „Az e kérdőszót az állítmányhoz – akarsz-e játszani –, összetett igealak esetén a segédigéhez kell kapcsolnunk, mint például: jó volt-e az ebéd? Hiányos szerkezetű mondatokban bármelyik hangsúlyos taghoz járulhat az e kérdőszó. Te megtetted volna-e? Hogy meg-e? Ezt nem mernéd megtenni. Nem-e?”

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a jó volt-e az ebéd példamondatban nincs „összetett igealak” (és az se tótziher, hogy az összetett állítmányban a létige segédige). De hát mit számítanak egy szarvas csodának a grammatikai nüánszok, hacsak nem az ő nyelvoltalmi vaskalapjának vereteiről van szó.

Azért szertettel ajánlanám csodaszarvasék figyelmébe az e partikula lelkivilágát taglaló szak- és ismeretterjesztő irodalomból, mondjuk, Nádasdy Ádám Mignont-e eszel című cikkét.

„Az -e szócska a sztandard (tehát , »illemnyelvtani«) használatban mindig az ige után áll.
[...]
Idáig nincs különbség a sztandard és a szubsztandard nyelvhasználat szabályai között. Most jön a különbség. Ha az ige előtt igekötő (meg, szét, föl...) vagy a nem tagadószó áll, ezek ugyebár a magyarban mindig hangsúlyosak. (Ezeket nagybetűvel fogom írni, az ige után pedig »]« jelet teszek.) A sztandard nyelvhasználat az -e elemet itt is makacsul az ige után teszi: Érdeklődöm, hogy MEGjavították]-e a gépet. Vajon FÖLjöttek]-e a többiek? Kérdés, hogy NEM a második emeleti folyosó végén lévő hátsó ajtónál fognak]-e csöngetni? A szubsztandard nyelvhasználat viszont más szabályt követ: az -e szócskát rögtön a hangsúlyos elem, tehát az igekötő, ill. a nem után teszi. Érdeklődöm, hogy MEG-e javították] a gépet. Vajon FÖL-e jöttek] a többiek? Kérdés, hogy NEM-e a második emeleti folyosó végén lévő hátsó ajtónál fognak] csöngetni?
[...]
A sztandard nyelvhasználatban alkalmazott -e elhelyezési mechanizmus – vagyis hogy ha törik, ha szakad, az ige után jön – az akadémiai nyelvtan szavaival élve »annyira egyedi a magyarban«, hogy kilóg a szabályok sorából. Erre a nyelvre általában nem az a jellemző, hogy a hangsúlytalan simulóelemek az ige után jönnek, hanem hamarabb, a hangsúlyos elemhez, az úgynevezett fókuszhoz szeretnek tapadni, lásd föl is jöttek, nem is volt.
[...]
El kell mondanom, hogy magam (más művelt beszélőkkel együtt) a nem után fesztelen társalgásban gyakran odateszem az -e elemet (Nem-e a második emeleti...), de igekötő után soha (azaz nem mondom, hogy Föl-e jöttek). Az illemszabályi tilalom tehát sokunk számára a nem-hez tapasztás kérdésében lazább, mint az igekötőknél. Az -e nyilvánvalóan nyomul előrefelé.”

Talán ebből az illetlenül hosszú idézetből kiderül, a nem-e, föl-e kérdéskör – mint szinte minden úgynevezett nyelvhelyességi kérdés – sokkal-sokkal összetettebb és – ami egy ismeretterjesztő műsornak fontos kellene legyen – izgalmasabb annál a(z orrba vágó ököl-) szabálynál, hogy az -e „kérdőszót” az állítmányhoz kell kapcsolni, és ha a fókuszhoz kapcsolod, büdös a szád.

A produkció végén a szarvas így reppel (a helyesírási hibákat javítottam): „Jöhet nyíl és vírusirtó, / méreg, bomba, sok kretén szó, / űzhetsz, hajthatsz / hekker - szarvast / lógó nyelvvel, / mégis nyelvelsz / (s nem mondhatod, / hogy nem kedvelsz). / Beláthatod: nem bánhatsz el / egykönnyen egy nyelvi patchcsel.”

Nem kívánom, hogy szarvasunkkal nyíl, bomba, méreg végezzen, de azt igen, hogy akkorát bukjon, mint az ólajtó.

Kommentáljon! (Kommenteljen! Szóljon hozzá!)

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]