Eszem a kefét

Azt írja a drága Váncsa István az És legutóbbi számának első oldalán:

„Fél óra múlva látunk egy fotót az interneten, és ki van rajta? Nem más, mint a kefeboltos asszony. Alá is írták, hogy »Horváth Éva a lap piszkozatával a kefeboltban«, ezúton üzenjük az Indexnek, hogy az újságnak nem piszkozata van, hanem levonata, a többi stimmel.”

Hát, a fene egye, igaza van, ezektől a műveletlenség-tájékozatlanság indikátoroktól eszem én a kefét. A minap például leevangélikusoztuk a karizmatikus újprotestáns evangéliumi keresztény egyházakat. És képesek vagyunk összekeverni a koncentrátumot (sűrítmény) a koncentrációval (töménység), a szilikont (műanyag) a szilíciummal (elem), az alkalmasintot az alkalomadtánnal, az egyházfit a lelkésszel, a túrost a túróssal, a kanosszát a kálváriával, a sziszifuszit a heroikussal, az irombát az otrombával, a cáfolt a tagaddal, egyáltalán, bármit bármivel a végtelenségig. Sőt kontaminálunk is: nehéz fába vágjuk a fejszét, lándzsát törünk valaki felett, bottal ütjük a hűlt helyét, csehül áll a szénánk, otthagyjuk a fogunk fehérét, kudarcot mondunk, szőrmentében üljük meg a lovat, tiszta vizet öntünk a nyílt kártyák közé, elröpül fölöttünk az idő vasfoga. Hiába no, mi igyekszünk kiküszöbölni a csorbát, de az ellenség keze folyton beteszi a lábát.

Ezzel együtt is, boldog vagyok, hogy kedvenc publicistám olvas minket. Hálából és cserébe én is üzennék az Ésnek (és külön Megyesi Gusztávnak, aki megtisztelt azzal, hogy megemlítette a Korrektorblogot), hogy az az izé, ami a kátyúkon zökkenő autók kerekéről leesik, az nem a felni (die Felge, ~, ~n; kerékkoszorú), hanem a dísztárcsa. A többi stimmel [már csak azért is – szúrom be utóbb, így jár, aki előbb ír, aztán olvas –, mert közben továbblapoztam: M. G. a második oldalon helyreigazít].

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]