Isten isten
Derűs beszámolót közölt a Velvet az Első Pesti Kereszténybálról. Miután riporterünk kétszer is leírta az isten szót – „isten földi helytartói”, „istennek tetsző” –, nem úszhatta meg az ilyenkor szokásos felszólamlásokat. Az ilyeneket:
„[...] az egyház földi helytartóit mint nevetséges személyeket tetszik a plénum elé tárni. Ennél csak az sérti jobban az önérzetem – mint valószínűleg minden kereszténynek –, hogy Isten nevét kisbetűvel írta. Ez fakadhat merő ateizmusból, vagy csak a magyar nyelvtani szabályok hiányos ismeretéből. Hiszen egy ateistának is illenék tudnia, hogy a magyar helyesírásban a tulajdonnevek nagybetűvel írandók! Kérem tisztelettel a cikk ezen szempontból való helyesbítését – és a magyar kultúra és kulturáltság megőrzését azáltal, hogy igényes beszámolókat és nem lejárató, karikaturikus jelleggel bemutatott embercsoportokat adnak a nagyközönség elé!”
Namármost. Sok isten van, az egyiknek – „elsősorban a monoteista zsidó-keresztény vallás” (OH. 162. o.) istenének – történetesen az a neve, hogy Isten. De a foglalkozása neki is csak: isten. Hosszan el lehetne rugózni név és foglalkozás egybeesésének helyesírási következményein (vö.: parlament – Parlament), a lényeg, hogy a mai írásgyakorlat az olyan „frazeológiai egységekben” – isten tudja, isten bizony, isten áldja, megvesz az isten hidege, adjon isten, az istenre kérlek, isten a tanúm, az isten fizesse meg stb. – is többnyire kis kezdőbetűt használ, amelyekben tulajdonképpen Istenről van szó. (Egyébként az isten összetételeiben is közszó: istenadta, istenáldott, istenátka, istenkáromló, istenhit, istenfélő, istentagadó stb.)
Ettől persze akinek csak egy istene van, és azt is folyton a nevén akarja nevezni, írhatja nyugodtan mindig nagy I-vel. De mielőtt összefüggést talál hit és kulturáltság, ateizmus és helyesírás között, felcsaphatna egy helyesírási kézikönyvet.