Szegény Nyilas Misi 2.

Megrótt a nyájas olvasó. Ellentmondást vélt ugyanis felfedezni utolsó két bejegyzésemben (A vegyület, Szegény Nyilas Misi). Lényegében azt veti szememre, hogy egyszer én magam bornírtnak nyilvánítok szavakat, és „üldözöm őket”, míg máskor elítélem, ha mások magyartalannak nyilvánítanak szavakat, és üldözik őket.

„Nem ugyanolyan ásatag, káros, avítt és kontraproduktív nyelvművelés bornírtságot kiáltva üldözni egyes kifejezéseket, mint magyartalanságot kiáltva? – kérdezi. – Nekem a mérce erősen szubjektívnek, mi több, alkalminak tűnik, ugyanazon érvek alapján a felmentett és az elítélt szavak akár helyet is cserélhetnének a két cikkben.”

Csakhogy az a két glossza két különböző dologról szól – ráadásul egyik sem „műveli a nyelvet” –, az egyik a stílusról, a sajtó, egészen pontosan az Index szövegeinek stílusáról, a másik bejegyzés meg a harcias nyelvvédő szemléletről. Nem állítottam – hiszen nem is az –, hogy pl. a valamit követően kifejezés hibás, helytelen, magyartalan volna. Csak azt szeretném, ha az Index újságírói sokkal kevesebbet használnák. Hogy legalább néha írják azt helyette: után. Hogy könnyedebb, barátságosabb, változatosabb legyen a lap stílusa.

A kedves olvasó szerint utóbbi cikkemből, „bár szarkasztikus formában, mégis ugyanaz a harciasság, tűzzel-vassal való irtás hallik, mint amivel a nyelvművelőket vádolta az azt eggyel megelőzőben”. A tűzzel-vassal (nem irtás, hanem szapulás) azért jogos – vélem én –, mert a saját szakmámnak szól. Önostorozás, ha úgy tetszik. Egy kis haragos toporzékolás – nem „a nyelvért”, úgy általában (aminek semmi értelme), hanem a magunk stílusáért, kulturáltságáért.

A nyelvművelők, nyelvápolók, nyelvvédők azonban az egész magyarul beszélő népességre nézvést gondolják azt, hogy van egy és csak egy, egyeduralomra juttatandó nyelvi norma: az övék. Azzal gyepálni egy leendő óvónőt, hogy a pakol vagy a csüccs „magyartalan”, síkhülyeség. Ezek „szabályos” magyar szavak, ráadásul nyilvánvalóan részei a pedagógus kezében levő gyerek otthon tanult nyelvének. Igen: az anyanyelvének. A „nyelvnek” ez a „művelése” csak arra jó, hogy belenyomorítsa a gyerekbe: az a kultúra, ahonnan ő jön, „nem kóser”, alsóbb rendű, „javításra” szorul. Ezt én undorítónak találom.

Azt az óvónőtanoncot megrótták, retorziókkal fenyegették („ha nem akar megbukni...”), megfélemlítették, pórul jár, ha nem veszi át az oktató (mellesleg szemmel láthatóan téveszmékkel terhes) nyelvi normáját. Ha sikerül beletrenírozni, hogy ennek a szemléletmódnak (hogy ti. van „jó” nyelv meg „nem jó” nyelv) egyáltalán létjogusultsága van, szemrebbenés nélkül fogja megalázni Pistikét, ha az nákol vagy spájzot mond kamra helyett (pedig csak az anyanyelvét, a saját közösségében elsajátított magyar nyelvváltozatot [magyarnyelv-változatot] beszéli), és óvó néni észre se veszi, már belerámolt egy jó adag kisebbrendűségi érzést és azon keresztül egy adag szociális hátrányt. Magyarán: a legnagyobb jó szándékkal diszkriminálja Pistikét.

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]