TGM nyelvápolda

„Egy nagy, álmos dzsungel volt a lelkem, és TGM jutott eszembe. A filozóf aljas kis szögletes zárójeles beszúrásokkal szokta alázni a másoktól idézett szövegekben a magyartalanságokat, helyesírási hibákat. A kolléga New York Times-magyarításával is elbánna: »Ez egy [ein] rosszindulatú vihar, és felénk tart.«”

Ezt öt éve írtam egy már-már óviláginak tűnő, hosszú cikkben, amiben (amelyben – höhö) a határozatlan névelő és az összetett állítmány viszonyáról futtattam eszmét, különös tekintettel az ún. gondozott beszédre. Ilyen ravaszságokkal viccelődtem benne: ha egy férfi vagy, légy egy férfi, s ne egy hitvány gyönge báb; meg: ez egy jó mulatság, egy férfi munka volt. Jól felmondtam a Nyelvművelő kézikönyv vonatkozó passzusait, szerencsére – ahogy most olvasom –, vállalhatatlan marhaságokat nem írtam. (Azé' a vaskalap vaskalap.) Az [ein]-t két dolog összejátszása juttatta eszembe.

Az egyik, hogy megjelent az Ésben TGM-nek egy szép cikke (Ágoston Vilmosról), amiben (amelyben – höhö) persze megint elereszt egy-két zárójeles „nyelvi” odabökést (pontosabban: nyelvhasználati jelenségek ürügyén elkövetett tahózást).

A másik: a múlt héten egy pozsonyi nyelvész, Lanstyák István dolgozatait olvastam. Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések, „kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelvművelői csacskaságok gazdag tárházából – ez az egyik címe (gyönyörű). Egy másik Lanstyák-cikk ugyanerről: Nyelvi mítoszok és babonák (avagy a magyar nyelvművelés demitizálásának felette szükséges voltáról való dialógus kezdete). (Akit érdekel, L. I. egyik könyve fönt van a MEK-en.)

L. I. hetvenöt (számozott) passzusban sorolja a nyelvművelői csacskaságokat, foglalkozik – naná – az [ein]-problémakörrel is (több pontban is), és megállapítja, hogy hadrcore nyelvápolóink még a NymKk.-nél is fafejűbbek ebben az ügyben (is).

Namost, egy részlet TGM cikkéből: „[...] újságíró volt Csíkszeredában (a csonkamagyar sajtó szerint »Csíkszeredán«, ad notam »Pécsben«, »Debrecenütt«, »Budában«)”. Emlékeim szerint Szeredán–Szeredában-ügyben TGM volt már ennél jóval durvább is, de a lényeg érz(őd)ik: a nem csonka magyarok Szeredábant, mondanak, aki (csonka)magyar Szeredánt mond, műveletlen. Fordítom: aki tensaját nyelvváltozatának szabályai szerint toldalékol, illeszt mondatba egy földrajzi nevet, és nem a helyi nyelvváltozat szerint, az tahó. Szép lelkű társasnyelvészek ettől talán még nem kiáltanak lingvicizmust, de ha hümmögnének, nem csodálkoznék. Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!

TGM másik beszólásában viszont virtigli ortodox nyelvvédő módjára germanizmusozik: „[...] a meghitt vasgárdista ideologémák [...] egy részét a mai csonkamagyar etnofasizmus kliséiből ismerjük: a Kárpát-medence azé, aki teleszüli azt – még a végső »azt«, a visszautaló mutató névmás a maga germanizmusával és tahóságával se hiányzik belőle! –, nos [...]”

Egyszer abbéli felindulásomban, hogy kollégáim azt hiszik, „élettelen” dologra nem lehet személyes névmással visszautalni, csak mutató névmással, és nem merik leírni, hogy János megvette a könyveket, de még nem olvasta őket, csak azt, hogy még nem olvasta *azokat, kétrészes írásműben (ők azok, ők azok 2.) ismeretterjesztettem a kérdéskört (ebben meg az Új magyar nyelvtan vonatkozó fejezetét mondtam föl).

Végigvettem a lehetséges eseteket, és persze azt írtam, hogy ha az a névmás a második tagmondat egyes számú alanya vagy tárgya, és hangsúlytalan helyen (az ige után) jönne, akkor nem jön. Jánost ismeri Mari, és szereti [semmi]. Jánosnak tetszett a könyv, és mindig foglalkoztatja [semmi]. Mármost sokan, sokszor odamondják az ilyen mondatok végére, hogy őt, azt. Nem tudom, hogy ez germanizmus-e. És ha az? (Tele vagyunk olyan germanizmusokkal, latinizmusokkal, szlavizmusokkal, satöbbizmusokkal, amikre a nyelvápolóknak szavuk sincs.) Különben is:

Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.

Kommentáljon! (Kommenteljen! Szóljon hozzá!)

[Ortográf Cirkusz – Tartalom]