Vannak hibák, amelyek 2.

Vannak bogarak, amelyek a szabad természet, s a falusi élet nyugodt örömeit szeretik, ezek az erdőben és a mezőkön élnek. Vannak viszont kultúrbogarak, amelyek a nagyvárosi élet pazar pompáját kedvelik, mint a konyhasváb, rusznyi, poloska és egyebek, ezek a nagy bérpalotákban élnek, s mint kultúrlények, régen levetették falusi rokonaik nyers és vad tulajdonságait, már nem élnek más bogarakkal – szóval, nem emberevő vadak –, hanem kedvenc táplálékuk a rovarpor. A jószívű városi emberek el is látják őket naponta friss, illatos, zöld és sárga rovarporral, s így bőségesen táplálkozhatnak. Ahol persze nem hintik tele a lakást és mellékhelyiségeit rovarporral, ott eleinte éheznek a szegény bogarak, később pedig kitör bennük az atavizmus, és megeszik egymást.
Nagy Lajos: Képtelen természetrajz

Szegény olvasószerkesztő éveken át tökörészik egy jelenségen, illetve többön is, de most arról van szó, hogy miért kedvelik annyira az újságírók meg mindenféle hivatalos megszólalók és szöveggyártók a vonatkozó névmásokat, és miért ódzkodnak a mutató és személyes névmásoktól, ennélfogva miért tengenek túl a szövegeikben az úgynevezett nem korlátozó vonatkozó mondatok, meg az álvonatkozó mondatok. Írna a dologról régen valami érdekeset a blogjába, de a kérdéskör túlságosan terjedelmes és szerteágazó, viszont képtelenség dögunalmas szőrözés meg kellemetlen okoskodás nélkül megúszni. És akkor szembejön az utcán, óriási plakátokon három példamondat, amikkel prímán meg lehet mutatni a mondatfajtát, és azt, hogy gondatlan használata kétértelműségekre vezethet. És akkor megírja.

És akkor az olvasó is ír. Imigyen:

„Ez nagyon erőltetett volt, de legalább kitartóan erőltette. Biztos ebben a mondatban is fog találni egy rakás nyelvtani hibát, hiszen nem tetszik a tartalma...”

Miiii? Vannak jó mondatok, amelyek rossz mondatok, mert fideszes a szerzőjük? Vagy fordítva? Vagy hogy? Egy másik olvasó így kezdi:

„Előrebocsájtom, hogy nem vagyok sem a Fidesz, sem az MSzP híve. Utálom poitikát, és míg nincs értelmes vezetése az országnak, még szavazni sem megyek el. DE!”

Ajaj, jól kezdődik. Ismerik ezt a típust, ugye? Én nem vagyok rasszista, de... Én nem vagyok prűd, de...

„Eléggé megütköztem a cikkén, mert egyrészt nem értem, miért a szintakszisba köt bele. Máshova már nem lehet? Ez nevetséges. Még inkább nevetségessé teszi magát, ha rosszul próbálja értelmezni a leírt szöveget.”

Édes olvasó, mi a túróba kössek bele egy nyelvi rovatban, ha nem a szintaxisba? A rossz értelmezés meg az volna, hogy a vannak hibák kezdetű mondatot a Fidesz nem úgy értette, hogy ő valaha is hibázott volna, akkor ugyanis az olvasó szerint úgy kezdődne a plakát, hogy vannak hibáink. Na, erre mondanám én – ha nem a szintaxisba akarnék belekötni –, hogy hát ez az. Mellesleg mindez a téma (a vonatkozó mondatok) szempontjából tökéletesen mellékes, a vonatkoztatásról viszont egyetlen szava sincs a nyájas olvasónak, aki (figyelem: álvonatkoztatás, amit más olvasók szerint én en bloc kárhoztatok) végül elsüti azt a hülyeséget, amitől szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik:

„Remélem továbbá, hogy ez az Ön saját véleménye violt, és nem tükrözi az Index általános pártállását, mert eddig szivesen olvastam a pártatlan cikkeket az oldalukon.”

Országos Sajtószolgálat-közlemény: Az Index internetes hírportál általános és pártatlan pártállásának megfelelően közli, hogy hivatalos álláspontja szerint ajánlatos körültekintően bánni a vonatkozó névmásokkal és az álvonatkozó mellékmondatokkal. Aláírás: Uj Péter főszerkesztő s.k.

(Zárójelben: az olvasó kifogásolja, hogy írásomhoz nem lehet nyilvános fórumon hozzászólni. Felhívom a figyelmét, hogy az Index hatalmas fórumrendszert üzemeltet, nyisson egy topikot pl. a Magyarulezen, isten bizony, belinkelem. [Belinkeltem.])

A harmadik olvasó:

„Egy baj mégis van a cikkel, mégpedig az, hogy nem a megértés, hanem a kötözködés szándékával született.”

Drága, édes olvasó, a Korrektorblog nevű glosszasorozatban gyakorlatilag minden cikk a kötözködés szándékával születik. Tetszik tudni, ez egy ilyen műfaj.

„Három bekezdésnyi fejtegetés után érthetetlen, miért fogadnának nagyobb tétben, hogy a szerző nem azt akarta írni, amit írt - ezt a három bekezdében semmi nem támasztja alá. Teljesen logikus, a szerző azt akarta mondani: Vannak rossz dolgok, amelyeken nem tudunk változtatni, vannak olyanok, amelyeken talán túl nehéz változtatni, de vannak olyanok, amelyeken tudunk is, erkölcsileg fontos is változtatni. No ezeken változtatnunk kell. Ugyanígy: vannak jó dolgok, amelyek természetesek, ezekkel nincs igazán feladatunk, de vannak olyanok is, amelyeket tudatosan folytatnunk kell. A többször-nek valóban az ige előtt volna a helye.”

Nos, igen, lehetséges egy ilyen – jóhiszemű – értelmezés. Is. Nade a vannak rossz dolgok, amelyeken változtatnunk kell-nek az a jelentése, hogy vannak olyan rossz dolgok, amelyeken nem kell változtatnunk, hol zárja ki a kötözködés szándékával született értelmezést? Sehol. Ahhoz egy máshogyan megfogalmazott mondat kellett volna. És abban, hogy vannak jó dolgok, amelyeket nem kell folytatnunk, hol van, hogy azért nem, mert mennek maguktól tovább? És az miért nincs benne, hogy azért nem kell folytatnunk, mert nekünk ezek a jók nem kellenek? Dehogy nincs benne. (Még szerencse, hogy a vannak hibák-mondatot nem fejtette meg a kedves olvasó.)

Különben is, a vannak izék, amelyek kezdetű mondatok hajlamosak rosszhiszemű jelentéstartalmakat hordozni. Vannak sörök, amiket meg bírok inni – egyébként úgy általában utálom a sört. Vannak politikusok, akiknek lehet hinni – a politikusok általában hazug disznók. Vannak anyósok, akikkel ki lehet jönni... Na, hagyjuk. (Vagy idézzem Németh Lászlót?: „Vannak betegségek, amelyeket jóformán csak zsidók kapnak meg.”)

[Topik] [Ortográf Cirkusz – Tartalom]