Szeretett Pozsonyomban egy dolog van, ami elviselhetetlen, az, hogy örökké fúj a szél, és hát ez a mai nap is ilyen, arra ébredek, hogy ablakom alatt süvít, nyüszít, nyerít, sípol a szél, olykor kivágja a magas cét, cibálja a még kopasz faágakat az utcán, duzzadt sötét felhőtömböket hömpölyögtet az égbolton, na baszki, ez is egy olyan nap lesz megint, amikor már reggel beáll a közérzetem, aztán azt még Dávid Ibolya sem tudja feljavítani, ó, a közérzetem ma reggel kimondottan hideg, fázik a lelkem, vagy micsoda, önnek ma hideg a lelke, mondaná, ha lennék húszéves, a kedvesem, ha lenne, pedig ez nem tipikus, a minap ötvennyolc éves lettem én, ahhoz képest, hogy lassacskán fogatlan nyúl leszek, a lelkem alig-alig amortizálódik, jó nagy, roppant kövér lelkem van, gondolom én, mások viszont cinikusnak tartanak, de mint mindennek, ami rossz bennem, ez a nyavalyás pozsonyi szél az oka, Pozsony a szelek városa, írta régen az egyik költő barátom, aki több mint húsz éve él Magyarországon, és vegetáriánus lett, én meg háromféle sonkát ettem ma este, hozzá négyféle salátát, a feleségem évről évre kitűnőbben főz, jobban, mint Krúdy mázsás szakácsnői, de persze az sem mindegy, hogy honnan fúj a szél, mondaná a kedvesem, ha lenne, ha például a két madárijesztő, Mikola István vagy Semlyén Zsolt felől fújna, arra azt mondanánk, hát istenem, bolond lukból fúj, s kérdeznénk, hát ez a bolond talán gombalevest evett?, de inkább azt, hogy az ipse, úgy látszik, bolondgomba-levest evett, s ugyanezt mondjuk, ha Zsolna felől fúj, hol a polgármester talpasaival akár már holnap elindulna megostromolni Budapestet, mint a jó, de kissé széllelbélelt Pongrácz gróf Besztercét, s az sem véletlen, hogy a magyar nyelv az ilyen egzotikus egzisztenciákat széllelbéleltnek nevezi, és nem, teszem azt, makarónikirálynak, amiből egyenesen következik, hogy rendes magyar ember nem szereti a szeleket, holott esküszöm, vannak jó szelek is, melyek jó lukakból fújnak meleg szeleket, nem úgy, mint Orbán Viktor, aki egyszerre fúj hideget és meleget, és a rohadt életbe, most még a zápor is rázendített, az veri ablakom, ma szél szárnyán száll az ige, és még jól meg is ázik, lelkem galambom, mondaná kedvesem, ha lenne, ily csúf időben bújjunk az ágyba bele, s akkor talán az én beállt közérzetem is kiállna izibe’, tavaszi szél vizet áraszt, énekelnénk boldogan, majd elutaznánk jó széllel francia partra, nono, nem malackodunk, mondaná a kedvesem, ha lenne, de ezt nem gondolná komolyan, én pedig zárva egy kurta vallomást kurjantanám boldogan: ihaj-csuhaj.
litera
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
