További Litera cikkek
- Grass úr, az imént hallgatóztam, amikor épp interjút adott egy tévériporternek, és élvezettel hallgattam, ahogy az írás gyönyörűségéről beszélt. Eközben azonban arra gondoltam, hogy az ön könyveinek legnagyobb részében súlyos, fájdalmas, gyakran szinte önkínzó gondolatok találhatók, amelyek a múlt feltárásáról, az emberi kegyetlenséről, a gyűlöletről, a politika kudarcáról, a megoldhatatlan társadalmi kérdésekről szólnak. Olyankor is élvezi az írást, amikor ezeket veti papírra?
- Megmondom magának őszintén, hogy rendkívül gyanakvó vagyok azokkal az írókollégákkal szemben, akik azt állítják, hogy az írás hatalmas szenvedést jelent, hogy valójában gyűlölnének is írni, csak hát ez egy leküzdhetetlen belső kényszer. Én az ilyesmit enyhén szólva kétkedéssel fogadom. Az természetesen igaz, hogy az írás fáradságos munkafolyamat. Voltak olyan munkáim, amelyek évekig tartó, alapos, nehéz, kitartó kutatást igényeltek, amikor heteket, hónapokat kellett a megírandó anyag tanulmányozásával töltenem, de épp az a legszebb az írás mesterségében, amikor az ember megtalálja azt amit keres, amikor - mint a hagymahéjakat - egymás után fejti le az újabb és újabb rétegeket a lényegről, és a végén rátalál a legfontosabbra. Úgy fogalmaznék, hogy ez az írás legnagyobb nehézségek árán megszerzett öröme. Az is igaz, hogy az ember egy idő után rendkívüli módon belesüpped a témájába, ha azt éveken át magával hordozza és nem sikerül a végére jutnia. Ezért aztán az egyik legfontosabb írói képesség a távolságtartás. Tehát, hogy az ember képes legyen saját magát is és a témáját is egyfajta distanciával szemlélni. A legszörnyűbb dolgokat csak akkor lehet hitelesen megírni, ha az ember józan és hidegfejű, amikor ott ül a gép előtt. Hiszen másképp az olvasók számára nem tehető emészthetővé az a sok gondolat, ami előtolul az íróból.
- Józanságról beszél, miközben a legmélyebb érzelmekre hatnak a könyvei, akármelyiket említjük a Bádogdobtól a Macska és egéren keresztül a legutóbbiig, a Ráklépésben című könyvig. Valóban képes eltávolodni az ember az ennyire megrázó témák hatásától?
- Ide figyeljen! Ha maga a férjével, akit szeret, hosszú éveken át együtt akar maradni, akkor a kezdeti szerelmi állapothoz képest igen nagy és nehéz munkát kell végeznie. Nem gondolja? Sok figyelmet, ráfordítást, sőt nehézséget igényel az, hogy megőrizze a józanságát olyankor is, amikor pedig az érzelmei elsodorhatnák. Na hát így van ez az írással is. Legalábbis az én esetemben. A szerelem csak akkor tud ébren maradni, ha az irracionalitást és a józanságot egyszerre képes magában hordozni. Azért van a fejünk, hogy az érzelmeinket irányítsuk. És a fejnek néha fájnia is szabad.
- Ha most konkrétabban a legújabb könyvéről, a Ráklépésben címűről beszélünk, az az érzésem, hogy ez a műve a fejfájás igazi forrása lehetett.
- Az biztos, hogy a Ráklépésben talán a legnehezebb anyag amivel valaha foglalkoztam és amit évekig, sőt évtizedekig cipeltem magammal, amíg írásmű lett belőle. Az is igaz, hogy ez a rettenetesen nagy és nehéz anyag mérhetetlenül kifárasztott. Pedig amikor hozzákezdtem, valami vidámabbat akartam létrehozni éppen. Ezért meg is szakítottam a súlyos munkát azzal, hogy egy másik foglalkozásomat elővéve agyagból táncoló párokat formáztam. Ezek mellé litográfiákat is készítettem, valamint versikéket a táncról, amit ugyancsak régesrég óta imádok. Így aztán a következő kötetem ebből a háromféle dologból áll össze, és a táncról, a szerelemről, a fejenállásról, a mozgásról szól, amellyel tudatosan könnyíteni igyekeztem ezen a nehézsúlyú birkózáson, amit a Ráklépésben okozott.
- A Ráklépésben című könyvéről úgy beszél, mintha valamiféle kényszer szülte volna. Mióta gondolkodott azon, hogy ezt a témát föl kéne dolgoznia? A Kutyaévek című könyvében, ha jól emlékszem, már említést tett a Gustloff hajó történetéről, de abból még nem sokat tudtunk meg az elüldözött németekről.
- Igen, nagyon nagyon régóta foglalkoztat engem ez a történet, de a Kutyaévekben, sőt a Bádogdobban csak említést teszek Tulla Pokrief történetéről és az elsüllyesztett hajó tragédiájáról. Később aztán a Rättin (Patkánynő) című művemben egy másik hajónaszádról írtam, amelyet négy nappal a háború befejezése előtt süllyesztettek el véletlenül a brit légierő bombái, és amelyen 7 ezren haltak meg. A Gutsloff is ebben az összefüggésben szerepelt abban a könyvemben, de látja azóta "forrt bennem ez a leves". Csak tudja, valahogy nem találtam meg az irodalmi hangnemet ehhez a történethez. Nem akartam riportázsként felhasználni azt amit megtudtam, és hosszú ideig tanácstalan voltam. Aztán valami egészen más megoldáshoz folyamodtam. Tulla Pokrief fiktív főszereplőt, aki a Kutyaévek-ben 16-17 éves volt, most mint hetvenéves túlélő nagymamát állítottam a középpontba. Így egy regényszerű történettel sikerült megoldanom az egész problémát, mert a fikció és az igaz történet végülis jól kiegészíti egymást.
- Gondolom, nagy megkönnyebbülést jelenthetett, amikor végre elkészült ezzel a - szinte vezeklésnek tűnő - munkával. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy egyre több kérdést tett fel saját magának, ahogy előrehaladt az írással. Miféle kérdéseket?
- Én régóta úgy éreztem, hogy adós vagyok ezzel a történettel. Azok az írók, akik az én generációmhoz sorolhatók, a második világháború után mindenek előtt azokkal a bűntényekkel találták szembe magukat, amelyeket a németek követtek el az emberiséggel szemben. Ez óriási munka volt, nagyon nagyon sok időt vett igénybe. Így aztán valahogy nem jutott idő arra, hogy a németek elleni bűntények is a feldolgozandó témák közé kerüljenek. Ez a bombaháborúra legalább annyira vonatkozik, mint a menekülő és kiutasított német lakosságra. A háború végén 12 millióra rúgott a kitelepített németek száma. Az én családom is közéjük tartozott, őket Gdanskból űzték el a háború után. Anyámtól és még sok más ismerőstől hallottam a szörnyűségekről, amelyek a kitelepítéseket övezték, de igazán nyíltan soha sem beszélt senki az ő borzalmas szenvedéseikről. . Ezért aztán úgy éreztem, hogy - ha már író lettem - kutya kötelességem megírni azt, amit erről a szörnyűségről tudni kell. Aztán volt még valami, ami motivált. Mégpedig az, hogy szerettem volna megelőzni a szélsőjobbot, akik már tettek lépéseket - legalábbis az interneten - arra, hogy hamisan feltüntetve a történet hátterét, ezzel mégiscsak tematizálják a közvéleményt. Bizonyára ismerősen hangzik az ilyesmi, hiszen, ha jól tudom, Magyarországon jól kialakult gyakorlatuk van az ehhez hasonló akcióknak.
- Ugyanakkor bizonyára nem lehetett könnyű ebből a nézőpontból szemlélni a német történelmet abban az országban, ahol a "bűnös nép" fogalma ennyire beleivódott a mindennapokba.
- Érdekes módon nem tapasztaltam igazi felháborodást, vagy elutasítást. Voltak persze, akiket zavart, hogy ilyen őszintén vizsgálom a múltat, de azt végülis mindenki elfogadta, hogy akik a Gustloff nevű hajón elpusztultak, tekintet nélkül arra, hogy bűnösök voltak-e , vagy áldozatok, ugyanúgy sújtotta a rettenetes halál.
- Evezzünk könnyebb vizekre. Ön arról is híres, hogy azz egyik legsokoldalúbb német művész, és most nem véletlenül használtam a MŰVÉSZ szót, merthogy az írással azonos értékűnek tekinti a festést, a szobrászatot, a táncot, a grafikát. Azt is tudom, hogy szó legszorosabb értelmében a teljes élet igazi élvezője. Mi ennek a titka? Miféle csodás világ az, amelyben él?
- Amióta az eszemet tudom, az volt a legfontosabb számomra, hogy szabad és független ember lehessek. 32 éves koromig egyáltalán nem volt pénzem, de a szegénység nem tántorított el ettôl az alapvetô igénytôl. Amikor aztán megjelent a Bádogdob, nem voltak többé anyagi gondjaim, így végre megvalósíthattam azt az álmomat, hogy akárhol is éljek, mindig álljon a rendelkezésemre egy megfelelô műhely...
- Mit kell értenünk azon, hogy műhely?
- Egy olyan hely ahol a számomra oly fontos három művészeti ágban kedvemre tevékenykedhetem. Egy mindenre alkalmas stúdió, ahol tehát írni is tudok, festeni is, és szobrokat is készíthetek.
- Ezek azonos értékű tevékenységek az Ön számára?
Én egyformán fontosnak tekintem mindhármat, és mivel Berlinben, ahol hosszú ideig éltem, túlságosan nyugtalan és zajos volt a világ körülöttem, ezért egyiket sem lehetett békében művelni, így kerestem magamnak egy második otthont vidéken, ahol máig is a legtöbb idôt töltöm. Az utóbbi idôben nagyon sokszor voltam távol a műhelyemtôl, ami nem is tett túl jót nekem. Ilyenkor nagyon erôs a vágy bennem, hogy újra visszatérjek oda, ahol se fax, se telefon, se komputer nem zavarhat, merthogy egyik sincsen és így maximális a nyugalom..
- Lehet ma ezek nélkül élni?
- Biztos lehet, mert én így élek. Igaz, hogy a titkárnôm rendelkezik azokkal a gépekkel, amelyekre a mai embernek szüksége van. Én pedig remekül tudok utasításokat adni neki arra, hogy mit tegyen ezekkel a szerkezetekkel. Ez is művészet, mert sok olyan embert ismerek, aki képtelen erre a munkamegosztásra, ugyanis azt hiszi, hogy mindent csakis ô tud jól megcsinálni. Aztán összeroppan a sok feladat alatt. Én szerencsére egyáltalán nem gondolom, hogy én vagyok mindenben a legjobb. Talán ezért is érzem olyan jól magam. Meg azért, mert imádok minden olyan dolgot, ami építi az ember lelkét.
- Például mire gondol?
- Például tegnap, amikor megérkeztünk a feleségemmel Budapestre - ahová egyébként nagyon szeretek jönni -, miután elfoglaltuk a szobánkat a Gellért Szállóban, azonnal nekivágtunk a városnak, átmentünk a hídon és elmentünk a Vásárcsarnokba. Még emlékeztem korábbi utazásaimra, amikor a pesti piacokon csodálatos, ínycsiklandó élelmiszereket vásároltam, amikre azóta is vágyakozva gondolok. A finom kolbászokra, a gyönyörű paprikákra és paradicsomokra, olyasmikre, amik nemcsak az ízük, hanem a látványuk miatt is hihetetlenül vonzóak tudnak lenni. Kimondhatatlanul élveztem a látványt, az illatokat, a formákat...
- Vett is valamit?
- Hát persze! Fokhagymát , egy üveg barackpálinkát, sáfrányt és a felsô emeleten az egyik unokámnak - tudja 16 van belôlük - szóval az egyiknek, akinek születésnapja lesz, vettünk egy szép hímzett ruhácskát, a bátyjának pedig egy budapesti pólót. Ez csak példa arra, hogy mennyi élvezetet találhat az ember az életében. Ami egyébként hasonló öröm számomra, az a fôzés. Rajongásig szeretek fôzni, szinte az erotikus élmények közé sorolom ezt a mesterséget. Ehhez pedig a jó bevásárlás is hozzátartozik. Erre sohasem sajnálom az idôt.
- Írt is egy remek irodalmi szakácskönyvet
- Igen , azt a regényemet valódi ínyenceknek ajánlottam. Miközben arról is szól, hogy a mai civilizációban élô ember a holdra el tud utazni, de képtelen megállítani a világ nagy részében az éhezést. Amikor terrorizmusról beszélünk, nem gondolunk arra, hogy az éhínség a terrorizmus egyik fô kiváltó oka, és hogy az egyetlen eredményes harc a terrorizmus ellen az lenne, ha az éhezés megszűnne. Willi Brandt, akit én a német politikusok közül a legtöbbre tartottam, azt írta az Észak-Dél című esszéjében, hogy a harmadik világot egy új Marschall-tervvel meg kéne menteni a nyomortól, ami ezúttal Európa dolga lenne. Ugyanis a nélkülözés, az éhség, a kiszolgáltatottság dühöt, haragot és gyűlöletet szül. Ez pedig elvezet a terrorizmushoz.
- Ha már Willie Brandt-ot emlegette és a hozzá fűzôdô viszonyát, nem érzi-e úgy, hogy a politika nem az írók kenyere. Hogy aki túlságosan belekeveredik a politikába, nehezen tud elôbújni íróként?
- Épp Willie Brandt mondta azt, hogy míg a poézis maximális szigort követel, nem engedhet meg magának semmiféle kompromisszumot, addig a politika nem élhet meg jó kompromisszumok nélkül. Én pedig a szociáldemokráciában annak idején sok esélyt láttam a jó kompromisszumokra, és ezekért hajlandó voltam átmenetileg a szigorú poézist is félretenni. Ma már egyre kevésbé érzem így.
- Amikor Nobel díjat kapott 1999-ben, szerencsém volt beszélgetni önnel, és akkor elmesélte, hogy annak a szomorú, öreg bérháznak a lakói, ahol annak idején Gdanskban gyerekeskedett , abban reménykedtek, hogy egy ilyen világhírű ember hajdani otthonát legalább felújítják, hátha hazalátogat . Azóta megtörtént a gdanski ház felújítása?
- Képzelje, az történt, hogy egy emlékművet akart emelni nekem Gdansk városa. Ettôl nagyon megijedtem és mondtam nekik, hogy isten ôrizzen ilyesmitôl. Inkább használjátok az emlékműre szánandó összeget arra, hogy a volt lakóhelyemet felújítjátok - mondtam nekik. Hiszen a WC is kint van a folyosó végén, a bérkaszárnya pedig összedôlô félben van. Ha akarjátok - mondtam - tôlem a WC-ket elnevezhetitek Grass-WC-knek. De úgy tudom, sajnos semmi sem történt. Se emlékmű, se Grass-WC-ék.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
