A világ legszelídebb ünnepe

Öklöt rázni, ordítozni, falanxba fejlődni, hazaárulózni, kidagadt erekkel pfújolni persze ettől még továbbra is lehet - nem tiltja a törvény -, kellő leleményességgel, jó helyezkedéssel a liberális politikus, bolsevista (posztmodern) író le is köphető, ám az mostantól meg lesz akadályozva, az ígéretek szerint, hogy lökdössék és megpofozzák, vagy bármi egyéb megoldást (bokánrúgás, lefejelés, orrcsavarás, szemkivájás) választva inzultálják őket tettlegesen.

Ott leszünk, s figyeljük majd, mennyire lesz hatékony az erőszakot elrettentő prevenció. Addig is - a remény hal meg utoljára - tiszta szívből bízunk benne, hogy a könyv, az irodalom ünnepének nem lesznek sérültjei; senkit sem kell majd a Vörösmarty térről sárga mellényes securitys testek gyűrűjében vérző fejjel kimenekíteni - hogy az indokolt készültség eléri célját tehát. Ettől persze szomorúan konstatáljuk, amit ez a kényszerű intézkedés üzen. Nem túl vígasztaló tudomásul venni - nem az ujjunkból kiszopva, hanem az elmúlt évek tényszerű tapasztalatai nyomán -, hogy minálunk az esztendő legszelí-debb, elvileg politikamentes ünnepére is begyűrűzött a hazai futballpályák szelleme, ami alighanem világszabadalom. Sokak kitartó, fáradságos munkájával, kellően felajzott, tettrekész sajtóval sikerült elérni, hogy mára létrejöjjön, kifejlődjön a sajátját is verő, istent-embert nem ismerő, megvadult B-közép domesztikált, szoft-változata: a tüntetéseken edződött kulturális csőcselék. Az eszmei háttér, s az elvakult indulat sajnos ugyanaz, a kétosztatú gondolkodás egy rugóra jár, noha ők nem gyújtják fel a kukát, hirdetőoszlopot, s nem vernek szét metrót, villamost. Nem, ámbátor nem lehet kétséges, hogy Konrád Györgynek vagy bármelyik szembe jövő hajlott hátú nagyorrúnak alkalomadtán bármelyikük szívesen lekeverne egy nyaklevest, bevinne egy jól irányzott jobbegyenest - csak a miheztartás végett - szigorúan nemzeti alapon. Nem akkorát, hogy belehaljon, de azért rendeset, nyomatékosat, hogy kapjon a fejéhez, jusson majd eszébe ez a pillanat, amikor a dolgozószobájában éjt nappallá téve árulja a hazát kifele.

Hogy ez így lett - hogy tehát 2003 nyarán az indulat, a gyűlölet, az ideológia, sőt a primér pártpolitika a kortárs irodalom mezejére terhesen sötét árnyékként újra csak rávetül; hogy már megint, vagy még mindig politikai hovatartozás alapján osztályozzák az írókat, a szépirodalmi műveket; hogy a könyvhét némely sátra a legcsekélyebb mértékben sem valamiféle irodalmi esemény, hanem nyers, színtiszta, minimális kulturális vetülettel sem bíró politikai szimpátiatüntetés helyszíne, amihez a megjelent könyv pusztán csak alkalmat teremt -, a felszított érzelmek szintentartására szerződött lapokon, s a permanens megosztottságban érdekelt (kultúr)politikai erőkön túl persze a szakma is felelős, naná. Hogyne lenne, amikor nincs az a díjosztás, az a kuratóriumi döntés, amibe a táborlogika alapján ne lenne bekódolva, hogy lehetőleg mindenkinek jó legyen - vagy legalábbis ne legyen az aránytalanság feltűnő, nehogy megsértődjenek és botrányt csináljanak egyesek. Amikor egy-egy hagyományos, éves programon, s egy-egy két kézzel megmarkolt kuratóriumi hokedlin túl láthatatlanok az irodalmi szervezetek. Amikor gyakorlatilag megszűnt a negatív kritika műfaja - s az, ami helyette van, erős önkorlátozással, nagy, jelentéses, udvarias hallgatások árán túlnyomórészt ehhez a kisakkozott, olajozott, kockázatot nem vállaló, az értékeket összemosó, viszonylagosító játszmához asszisztál csupán.

Többek között ezért van az, hogy Kertész Imre Nobel-díja bizonyos körökben minden különösebb szakmai-testületi felhorgadás nélkül nyilvánosan a nemzetközi zsidó-lobbi nyomásának tartható, s ezért emészti meg oly nehezen, állandó mószerolással és beborult, gyűlölködő féltékenységgel a kollégák külföldi sikereit az írótársadalom - pedig, kicsi, nyugtatnánk meg, ha volna még párbeszéd, társaid odakinti ismertsége rád is visszahat. Ezért keveredhet a könyvhéten egyetlen nagy katyvasszá világirodalmi rangú érték és leplezetlen, harci szellemű pártpolitika - ezért lehet kint a téren a világ kultúrnemzetei által jegyzett élő klasszikusnak és a szépirodalommal köszönő viszonyban sem lévő uszító lakájnak ugyanakkora asztala. Legyen is, hisz demokrácia van, csak hívei ne verekedjenek: az üdvösen nagyszámú, igényes ízlésű, igazi olvasók, akik eltartják az irodalmat, s ünneppé teszik évről évre a könyvhetet, a fizikai megmérettetésnél, az ordítozás közben zajló tettleges erőpróbáknál a szellemi kihívásokat valahogy jobban kedvelik.

Keresztury Tibor