Szophoklész reneszánsza

Az Oidipusz király színpada krétaporral átlátszatlanná tett átlátszó felület (díszlettervező Paseczki Zsolt), ami kiemelkedik a színpad legalsó szintjéből, ahová a kar fog érkezni s székeire ülni. Fölöttük mindkét oldalon fémépítményekből összeállított folyosó, a színpad szintjénél is magasabban. A krétaporos tér négy sarkán négy pohár bor, középen egy ezüstszínű abrosszal leterített mozgatható asztal, s a színpad bal hátsó sarkában egy szék: a jósé. A darabban talán a legerősebb, hogy a színpadon folyamatosan jelen van Theiresziasz. Szabó Tünde fekete ruhájában, fekete kalapjában, összehajtott fehér botjával kezében a bal hátsó sarokból lassan az előtér felé halad, hogy így érzékítse meg a feltartóztathatatlant. Kokics Péter Oidipusza nem a Szophoklész Oidipusza. Ez a figura már nem a gondolat erejében végletekig bízó uralkodó, aki magát emberek elsejeként tekinti. Fiatal kora, vehemens mozdulatai, színpadi játéka inkább megfontolatlanságát hangsúlyozzák. Ő már istenként tekint magára. Vad táncot lejtve indítja meg az előadást, majd a színpad keretéül szolgáló fémépítmény legmagasabb pontjára hág, hogy rágyújtson, s csak a közben beóvakodó karhoz fog visszatérni. Mintha nem tudná betölteni mégsem a teret: ténfereg a hatalmasnak tűnő virtuális palotában.

Tragédiája nem az igazság mindenek felett való értékébe vetett hitéből következik, hanem épp meggondolatlanságából, szeleburdiságából. Egy elveszett isten-aspiráns ténfereg magára vakon. Ennek az Oidipusznak nem a város megmentése a célja, alakítása hangsúlyosabbá teszi önmaga megmentésének a szövegben is rejlő követelését ("Akárki volt gyilkosa, könnyen meglehet / hogy holnap engem öl meg ugyanaz a kéz. / Nekem használ, ha emlékéért harcolok."). Öntelt, szerepét túlértékelő, eltúlzott önbizalmú figurát formál meg Kokics. Ezt mutatja a darab egy szöveghelyének hangsúlyozási technikával történő átértelmezése is: "Így leszek én a jósistennek és a rég / halott királynak harcos szövetségese. / Ezt meghagyom hát hiven teljesíteni, /mert ezt kívánjuk: én, az isten és a föld, /mely isten nélkül senyved gyümölcstelen." A "Ki kell nyomozni!" parancsának megismétlése sem az igazság iránti heves vágyat, hanem a határokat és lehetetlent nem ismerő lobbanékonyságot mutatja.

Itt a nyomozás abbahagyását sürgető felszólítások elutasításának egymásra épülő rendjéből sem az igazság és a város megmentése iránti csillapíthatatlan vágynak és a múltba kódolt végzetnek a konfliktusa válik érezhetővé, hanem a dafke-effektus, a hübrisz, az öntelt önsorsrontás. Oidipusz összeomlása sorsának kiteljesedésekor bekövetkezhetne ugyan, így Kokics Péter Oidipusza egy fiatal, túl korán hatalmat szerzett ember személyiségfejlődésének rajzát állíthatná elénk, azonban nagyban zavarja ezt a karból kiemelt szereplő szerepe. Tóth Miklós Thébájában a thébai aggok kara helyett elbutult, könnyen megvásárolható, szerencsétlen vagyontalan, otthontalan figurák hadát látjuk, akik nem egyenrangú felekként állnak szemben Oidipusszal, hanem vagyonát, gazdagságát, sorsát csodálják, személyétől függetlenül.(Thébaiak: Jenei Judit, Kövér Judit, Illyés Ákos, Tóth Zoltán László). Szövegüket a rendezés jelentősen csonkolta, s abból is kiemelt bizonyos részeket, amit a hírmondó szövegével együtt egy, a darabban egyébként nem létező karvezetőnek adott át. Egy nő a palotából, szerepel a színlapon. Talán ez a szerep a legkevésbé indokolható. Indokként csupán azt találtam, hogy a tragédia pátoszának visszavételéhez igyekeztek fogódzót találni, ezért kapcsolták e szereplőt a palota pompás világához, de így szemben áll a szerencsétlen hajléktalanok karával, akiknek szövegét is elbirtokolja. A legesendőbbnek mégis a hírmondó szerepében mutatkozik: a palota kapuját szimbolizáló lepedő mögül elegáns ruhájában kilépve egy mikrofonba mondja be a palotában történteket, míg előtte láthatjuk a hitvesi ágyon fekvő Iokasztét, s a megvakult Oidipuszt. Haláluk, öncsonkításuk a szövegben benne van, ezt kéne kijátszania belőle a karvezetőnek: azonban úgy adja elő a tragédiák sorát, mintha számára valamiképp erotikus kielégülést okozna, nem tudni, a tragédia-e, vagy a közszereplést jelölő mikrofon váltja ki belőle ezt az inadekvát reakciót. A tragédia pátoszát mindenesetre elsimogatja és elsikítja, aggodalomra semmi ok, egyel több hulla a színen, a katarzis is kimúlik csendesen. Így hiába küzd Oidipusz, utolsó mondatainak elejét többszöri ismétléssel is megerősítve ("Nézzetek rám: Théba népe, itt a híres Oedipus [...]"), Theireszasz csöndjére jobban képes összpontosítani a figyelem. Horváth László Attila Kreónja egy tömbből faragott, mégis az a rossz érzés kerülget színpadra lépésének első pillanatától, mintha már mindannyian előre tudnánk, mit fog tenni, hogyan fog viselkedni, mikor hatalomra kerül. Mintha az Antigoné Kreónja lett volna ráolvasva az Oidipusz király Kreónjára. Egy behízelgő, rosszindulattól fűtött, álszent kígyót látunk a színen, bár a darab szövegéből ez nem érezhető ennyire erőteljesen. A rendezés sokat segít ennek kidomborításához. Oidipusz megvakulása után hiába kéri, Kreón nem küldi ki lányait hozzá a palotából, csupán a kar egyik szereplőjének kezéből a színpadra eső csörgőt hallva hiszi azt Oidipusz, hogy megszánta sógora.

Innen egészen Oidipusz utolsó mondataiig kimarad egy szövegrész, így a gyermekektől való elválás drámájának ábrázolása sem emeli tovább a tragédia érzetét a nézőben, inkább Kreón alakját jellemzi a jelenet egésze. Varjú Olga Iokasztéja anyaian óvja Oidipuszt a hírnök jövetelét megelőző meghitt jelenetben, határozott erőt mutat Oidipusz és Kreón szétválasztásában, de asszonyisága legdrámaibban az első jóslatról szóló beszámolójában bontakozik ki, mikor gyermekének elvesztéséről szól. A hírnök és a Korinthoszi pásztor (Petneházy Attila) alakja problematikus. A hírnök gügye, elmebetegre vett figura, ilyenségében azonban elbizonytalanítja saját szavainak értékét, hiszen ki örülne egy olyan országban válni királlyá, amelyikből hírnöknek is csak egy ilyen figurát tudtak szalajtani? S milyen lehetett egy ilyen ország előző uralkodója? Akinek halálhíre kapcsán a - pillanatnyi tudása szerint - saját fiából kitörő boldogság okára még csak egy tekintettel sem kérdez rá a hírnök? A pásztor inkább csak egyszerű. Viszont mintha jobban szituált lenne, mint a thébaiak összességét képviselők négyese. Mindent egybevetve az Oidipusz király, bár szándékolt modernségével igyekezett volna közelebb hozni hozzánk az antik darabot, melynek inkább az istenkáromlás lett a tétje, mint az igazság kiderítésén át a sors változtathatatlanságával való szembenézés, bár számos apró részletében kitűnő megoldásokkal dolgozott, modernizáló törekvéseivel a dráma erejéből vont el.