Natália
-3 °C
7 °C

Szex a határban

2003.07.23. 12:41
Kapcsolódó cikkek (1)
Bohár András, mint transmitter, Globális Orális euro - geniális szex és a teliholdra készülő csillagok. Tudósítás az Expanzió Nemzetközi Kortárs Művészeti Találkozó szombati napjáról.
Határsértés? Még mit nem! Határképzés! Heidegger feladta a leckét, én az üzenetet vettem, Bohár András filozófus volt a transmitter. Úgy látszik, a XXI. század hajnalára érett be a helyzet, persze szükségeltetett hozzá a nietzschei recept szerinti teljes nihil állapotának elérése, amit Te is, kedves fogyasztótárs, látszólag egyszerűen elérhetsz, ha mondjuk egy héten át megszakítás nélkül nézed a tévéreklámokat. Bár ez is Bohár tolmácsolása, de el tudom képzelni, hogy bejön. És aztán? "És aztán, hadd haljak bele!" Ez már az én olvasatom, Okozz csalódást! című dalomból idézve. Így képzelem. Ha túléled, láthatóvá válik mind az, ami már megvolt (téridő!), és a másik oldalon, odaát, ami meg ezután lehet(ne).

A vicc az egészben az, hogy itt nem az emberszabású múlt, jelen és jövő játszik, hanem maga a transzcendens lét-idő, ha teccik érteni. A határsáv mégis egyfajta felfüggesztett jelen, vizionáltam az esztéta filozófus szavain elábrándulva a Cserhát sasbérci kilátójának tövében. A kilátó volt az idei Expanzió témája, ennek a szónak és értelmének bűvöletében születtek az alkotások.

A mi kilátónk legtetejéről (kb. 600 m) a szélrózsa minden irányába vitt a tekintet, egyik felé a bujáki várra, átellenben Szanda várára, és erről jutott eszünkbe a közeli hollókői vár, mivel amott meg a Mátra magasodott kéklőn. Mint a mesében. A három hadiépítmény legendája egyébként valahogy így szól: Volt valaha egy török megszállta időnk - furcsamód múltbéli, és mégis a fent említett határsáv része -, mikor is a bujáki vár magyar kapitánya valami szóváltásban megsértette a szandai vár török kapitányát, s lett belőle párbajra hívás. Akkoriban szerencsére épp legális tevékenység lévén az ekképpeni elégtételvétel, össze is gyűltek a környék tótumfaktumai, Tinóditól az Egri csillagokból ismert Zoltaiig, török-magyar mind kíváncsian, a bujáki várba. Választottak igazlátókat (ma: bíró), és megszabták, hogy életet ontani tilos. Akkor hát, hogyan?

"Jó' agyba-főbe verték egymást!"- magyarázza XXI. századi krónikásunk. Tinódi, folytatja a helyi erő, meg is írta, hogy esett a dolog, aminek a végére a bujáki kapitányon valami karcolást ejtett a szandai vár ura. A bujáki vár olyan, hogy az ember (én) legszívesebben bekapná, a szájában tartaná, és csak szopogatná, mint gyerekkorában az ujját. Kívánatos kis múlt-idő, hegyestül, erdőstül, mindenestül. Globális Orális euro - geniális szex! A romocska alig látszik ki a Cserhát rengetegéből, lovon kéne átmenni oda, ha egyáltalán kéne, mert mit is csinálnánk ott, legfeljebb átnéznénk ide, a sasbérci kilátóra, meg a szandai várra, na és persze a Mátrára. Este, sajna, idáig látszanak a burjánzó unintelligens sejtmonstrum, Budapest fényei. Idáig. A fővárostól jó órányi autóútra lévő Cserhát közepéig! Úgy, hogy a csillagos égnek lőttek! De hát ezt akarta apuka és anyuka, nagy-, déd-, ük-, szépapukák és -anyukák spirálisan tekergő során át egészen máig mindenki, mi is. Vagy nem? Lőni a csillagos égnek. A szívem csak azért nem szakadt meg, mert szerintem még mindig nem tudja, hogy kell. Vagy/és, mert már megkérgesedett.

Állok egy szikla tetején, anyaszült meztelen, testemet a szél és a nap felváltva nyaldossa, a brümmögő bogarak valami szépnek és szagosnak néznek, hess! A földbolygó alfahímei a hegyek, az alfanőstény pedig a pillangó. Meg a lebegő madár. Mi, embernők és -férfiak a sokadik helyről startoltunk, és csak egy övön aluli hullám dobott minket a virtuális élre. Csúcsra járatott ragadózók lettünk. De hát, aki hülye, haljon meg, szerintem is. Van erre egy jó kis mondás: maga alatt vágja a fát. Hát, amint ott álldigálok a sziklámon - valószínûleg abban a bizonyos határsávban, amiről akkor még mit sem sejthettem, hisz a filozófus csak két órával később avat majd be a transzcendenciába -, bokám körül a legszebb látomással arra gondoltam, hogy bármikor elmehetek bujáki remetének. Tudtam (éreztem?), hogy azért ez nem lesz eccerű, pedig még a nap is fátyolt vont orcája elé, nehogy szénné égjek. Ennyi együttérzést anyutól sem várok, pityeredtem el, és azon nyomban valami fény- és légnemű dologgá szerettem volna válni én is! Ha legalább tudnám, hogy kell kecskebucskázni…! Persze nem volt rá fikarcnyi esélyem se, hogy rájöjjek, merthogy a genetikus kód kulcsa el-kótya-vetélt valamék' számmisztikus nagyi agyvelejében... (s) Nem beszélve arról, hogy még az utóbbi tízen-húsz évem is elmosta az alkohol. Szerencsére szólított a kötelesség, performálni a természet lágy ölén a többiekkel együtt. Felkért engem a Titanic El.Mű. Iskola, hogy temetném el, be egyiküket, földdel, légmentesen zárva, bolygónk testibe. Bennem bíztak, mit tehettem. Vállaltam. Élve temettem el egy embert! Nem találok kellő szavakat leírni azt, mi rám tört a forró júliusi szélben, mikor ásómmal viaskodtam, s a lapátolni való fogytán vérvörösre lakkozott körömmel kapartam a földet, hogy bevégezzem küldetésemet. Mit tettem, jaj, mit! Élve temettem el egy embertársamat. S miért?! Hogy hozzásegítsem őt egy gondolat speciális artikulálásához? Hogy még pontosabban fejezhesse ki magát kilátástalanság ügyben? Persze a végén minden jóra fordult, kicsi-nagy (a terényi polgármester fia-lánya stb.) megmámorosodva kaparták ki a föld mélyiből (20 cm) a művészeket. "Éljetek soká" - vetettem oda, szemem sarkából egy könnyet sebtiben törölve. Paradigmát váltani jöttem, nem temetni! - nyüszített bennem a szőranya*. Csalódtam is, meg nem is, jól is tettem, amit, meg nem is. Kierkegaard szelleme, Nietzschével együtt zuhanórepülésben érkezett, Bohár András végre szépen elmagyarázta, mit is csináltam az elébb. Határt képeztem!

Hát így állunk, erre ment ki a játék, így végződött a kiruccanás, melyre az Ipoly Eurorégióba gyanútlan hétvégi nomádként merészkedtem. Ki gondolt volna ilyetén fejleményekre egy napja még, mikor vidám vonatozás után Magyarnándor kies állomásán lekecmeregtünk kicsiny vicinálisunkról, az Expanzió Expresszről. Ottan minket a helység polgármestere várt digitális fényképezőgépével, s miután poggyászainkat a terepjáróra hajigáltuk, nekivágtunk a kellemes sétának ígérkező útnak, előre múltba.** Ha gyakorlottabb falujáró lettem volna, nyilván gyanút fogok már a magyarnándori kultúr dísztermében, ahol Bohár András először merészelt minket a poézis labirintusába csábítani Konczek József Damó című regényét elemezve. Később, a kilátóban majd szerét ejti a platóni dialógusok és vesztébe rohanó korunk egyik lehetséges menekülési útvonala közti párhuzamvonásnak, de csitt! Ne vágjunk a dolgok elébe, itt jő Damó, a XVII. századi harcos és gondolkodó, aki már akkor! óvatosan forgatta a szót, tudván, hogy az mennyire veszélyes fegyver.

Gyanúnkat azonban ezen a ponton elaltatta a fogadás, mely olyan volt, mint egy naiv vagy épp futurista, sőt szocreál happening díszlete abban az isten háta mögötti faluban, a terített asztalon a zsíros kenyerek, paprikák, paradicsomok, hagymakarikák és uborkák halmával. Az utolsó csepp urbánus vérem is kívánta a népi ízeket, mint heroinista a tűt elvonás idején. Sebtiben megbocsátottam minden ellenem vétkezőnek, meg azoknak is, akik ellen én vétkeztem, s innentől két napig csak a harangzúgásnak, a szélnek és a napnak meg a jó palócok beszédének éltem, sokadmagammal. Persze ettünk még tócsnit, mivel Terény - ahová másfél óra izzasztó sétával Magyarnándorról átértünk - valamennyire tót falu is volt, lett légyen a tájegység a Felvidék határán fekvő. Ettünk többféle kecskesajtot, birkagulyást és furimuri gömböket, panírozottan, szintén sajtból, voltunk evangélikus templomban gitárkoncertet hallgatni, erdőben a pannóniai holt költők társaságában Ladik Katalinnal és az Opálszínházzal találkozni. Ladik Kati némely sora rárímelt Konczek József világlátásának fő motívumára: Mindenki naplót ír / szaporítják a történelmet.

Aztán két nap után, nehéz szívvel bár, de indulnunk kellett vissza szűkebb pátriánkba és még szűkebb városi énünkbe, Budapestbe. Befelé építkezünk, láthatatlan belső tömeget növesztve, reménykedve, hogy a sűrűség nem fordít végérvényesen magunkba, s hogy a daganatos sejt tudni fogja, hogy nem érdemes a gazdatestet elpusztítania. Így éldegélünk hülyeségeinkkel békés szimbiózisban.

Hazafelé motorfékkel vánszorogtunk a dimbes-dombos-hegyi utakon, tarisznyánkban (ma: csomagtartó) háromféle kecskesajttal, és láttunk kis őzikét, a fék-telenség okozta sebességkorlátozás miatt el se' gázoltuk… Teliholdra készültek a csillagok.

* Bartha Bandika után, szabadon
** F. F. Coppola Forward to the past című filmjére utalás

Bárdos Deák Ágnes