Miklós
-7 °C
2 °C

A munka nemesít!

2003.09.22. 12:38
Kapcsolódó cikkek (1)
Zsámbéki Csehov Fesztivál: Három Nővér, Vidnyánszky Attila rendezésében, a Zsámbéki szombatok műsorán, a régi rakétabázis színhelyén
SZÍNHÁZ! Így, nagybetűvel és felkiáltójellel. Vidnyánszky Attila társulatával az elmúlt két hónap negyedik bemutatóját tartotta ez alkalommal Zsámbékon. És nem akármivel rukkolt elő. A Zsámbékon tartott Csehov-fesztivál szervezőinek felkérésére, a Három nővért egy mindössze tíznapos próbafolyamat után úgy vitte színre egy szabadtéri előadásban, hogy valószínűleg még az előadást aláfestő tücskök is elaléltak az előadás aurájában. Amit más színházak száz nap alatt nem tudnak összehozni, azt Vidnyánszky, hihetetlenül feszesen, pontosan és elbűvölően jól játszó csapatával valóságossá varázsolta néhány röpke, de kemény munkával teli nap alatt. Egy hihetetlenül megkomponált katarzis részese lehetett az, aki valamelyik programajánlóban kiszúrta, hogy "Jé, itt egy Vidnyányszky!", és sikerült rászedni valamelyik haverjának a haverját, aki kocsitulajdonos, hogy: "Ugyan már, menjünk ki Zsámbékra, meglátod, kurvajó lesz." Mert így is volt... Biztos, ami biztos alapon a bejárati büfénél felfegyverkeztünk egy sörrel, és irány a színhely: a régi rakétabázis.

#alt# Kerti székek és sörpadok laza rendje fogadott. Előttünk néhány fa, szétszórva néhány kellék. Valahol a messzeségben egy spinét, még távolabb egy hosszú kerti asztal, és messze a láthatáron egy picike színpad. "Ezeknek vajon köze lesz az előadáshoz, vagy csak itt felejtették az előzők?", kérdeztem magamban önkéntelenül. Hát bizony része volt. Ahogyan a pusztán szemünk sarkából látható lerobbant rakétabázis termeinek ablakai és tetőtere és a mindenfelé szétszórt farönkök is. Mintha a nézőtér kicsit ferde lett volna, és már lassacskán kezdett belopódzni az "önkéntelenül vicces vásári komédiák" feelingje a gondolataimba. Ehhez képest dudlit kaptak a fanatikok, akik képesek színházért utazni és dombot mászni. Voltunk jó néhányan - akik nem jöttek, sajnálhatják. Pontos kezdést parancsolt a rendező, és jól tette. A festői nyári naplemente alatt zajló Nővérek, a megfelelő ponton bekapcsolódó természeti zajok, a fény, a hangok, a zene, mindez összemosódott egy olyan élménnyé, amikor az ember néhány percre úgy érzi, mintha saját élete megszűnne, és csak ott van a nővérek közt, és vágyakozik Moszkvába, és a munka után sóvárog. Azt hiszem, másnap, ébredéskor én is rájöttem mindenre. Elsősorban arra, hogy a munka nemesít. Legalábbis, ahogyan ezt "Vidnyánszkyék" csinálják. Néhány rémegyszerű, de giccsmentes mollakkord ismétlődött végeláthatatlanul az előadás aláfestéseképpen és szépen, lassan szent színházi révületbe ejtett minket, ahogyan a nővérek és vendégeik gyermeki naivitással élték, mesélték vagy éppen játszották az életüket, hol boldogan, bolondosan, hol komoran, megtörve.

#alt# Tiszteletem minden egyes színésznek a társulatban. Hihetetlenül profik. Más társulatoknál itt-ott egy kimagasló személyiség, itt mintha mindenki az lenne. Eszméletlenül erős az összhang. Lám, már megint révületbe estem pusztán az emlékektől. A térről akartam mesélni. Hihetetlen, mit műveltek a térrel. Itt játszottak, ott játszottak, Néha csak alakok látszottak a távolban. Azon a messzi színpadon az emlékekből megtestesült rokonok pózoltak. Itt asztaltat terítettek. Bementek a házba, kijöttek, teát főztek, sárkányt eregettek, játékosan rohangáltak, táncoltak, szerelmet vallottak, fürödtek az életben, és féltek a haláltól. És közben csörgedezett az a néhány révületbe ejtő akkord, vagy éppen a tücskök ciripelése által remegő csend honolt. Révület, mámor. A szünetben, amikor minket is megkínáltak a cselédek teával, mert ugye a jó házaknál ez így szokás, felnéztem az égre, és még akkor sem éreztem, hogy vagyok, csak valamelyik távoli gondolatomban léteztem. Talán én is csak kitalált személy volnék, és Olga annál valóságosabb? Ezek jártak a fejemben, amikor elszívtam az "utolsó cigimet, mielőtt végleg leszokok". Azt hiszem, a második felvonás alatt jó néhányszor könnybe lábadt a szemem, de már erre sem emlékszem pontosan, hogy mikor és hol és egyáltalán miért. Arra viszont emlékszem, hogy az előadás után, amikor dermedten ültem, és alig bírtam tapsolni, és folyton csak ezt mekegtem, hogy "Gyönyörű, gyönyörű..." - mintha akkor jöttem volna le valami tiltott kémiai ajzószerről -, a színházjártas kollégám lakonikusan megkérdezte: "Mi az, Te még nem láttál Vidnyánszkyt?". Mintha csak be kellene ülni a színházba: "Egy Vidnyánszkyt kérek, de jó erőset, depressziós vagyok!". Hát láttam már Vidnyánszkyt, igaz, akkor is végem volt, de ennyire?

Azért azt hiszem, ezt már csak orvosi előírásra szabadna adagolni. Talán a bejáratnál ki kellene mindenkit vizsgálni, és a legbetegebbeket előreengedni: "Itt biztos, hogy meggyógyulsz, fiam." Mindenesetre: Ti színházőrültek, akik képesek vagytok színházért hosszú kilométereket utazni, dombot mászni és jegyekért verekedni, keressétek ezt az előadást, mert úgy értesültem, hogy kissé bizonytalan a sorsa, és talán már csak néhány előadást fog megélni országszerte. Ezért figyeljétek a programfüzeteket, és ha kiszúrtátok valahol, akkor már csak az a bizonyos kocsival felszerelt haver kell, és irány a megtisztulás! Köszönöm szépen, mélyen tisztelt rendező úr és kedves beregszásziak, rég volt részem igazi "SZÍNHÁZ!"-ban.