A szép, az igaz és a jó

A szép

A hajdani mulató kulturális elkötelezettsége már a jegyszedő nénin érezhető, akitől belépéskor megtudtam, hogy Reha Akçakaya, török fotográfusnő kiállítását érdemes megnézni. "Gyönyörű képei" ugyanis "mély érzésekről tanúskodnak, úgy, hogy közben nem ködösít." Továbbá, "míg a mai természetfotók képtelenek továbblépni a naturalizmuson, a művésznő képeit misztikum hatja át."

Nem szívesen helyezkedem szembe mélyen megélt érzésekkel, de én Akçakaya képein emelkedettség helyett inkább szépelgést, misztikum helyett pedig szimpla technikai manipulációt éreztem. A témaválasztásukban meglehetősen sematikus képeket az teszi különlegessé, hogy infravörös érzékenységű, fekete-fehér filmre készültek. A meleg felületek ettől fehéresen derengővé, a hidegek pedig szikáran sötétté válnak. A művésznő sajnos nem használja ki a technikával adódó játékteret, a képek attól olyanok, amilyenek, mert a gyárban infravörös érzékenységű réteget vittek az általa vásárolt filmre.

Vannak persze sikerültebb munkái: a gőzgép közeli felvételéből például sugárzik a textúrált felszín mögötti tömeg és erő. A szerencsés darabok azonban nem tudják ellensúlyozni az olyan fájóan egyszerű képeket, mint a vízimalomé, amely egy az egyben szerepelhetne valamelyik Országimázs Központ kiadványban. És még valami: a kiállítás címe -Ahogy én látom- vitatható kijelentés, ha csak a művésznő történetesen nem méh, aki infravörös tartományokban is lát.

Az igaz

A szomszédos terem Jobb és Bal című kiállítása már a művészi allűrök nélkülözése okán is említést érdemel. Rákosi Péter fotósorozata a magyar társadalmat megosztó politikai ideológiák külsőségein mereng. Jobb- és baloldali megmozdulásokon készült portréin esetlen pózokba merevedett embereket látunk. Sőt, eleinte úgy tűnik, nem is emberek, hanem jelmezek néznek a kamerába. A fotók apropóját mintha az elkötelezettség (fanatizmus?) kellékei, barna ingek, hosszú bőrkabátok, olcsó zakók, jelvények és transzparensek adnák. A kompozíciók nem tökéletesek, a háttér alakjai néhol ügyetlenül félbevágva, a látogatót mégis viszik az arcok, a megtört vagy csillogó szemek, a jellegzetes ruhák.

A sokadik kép után azonban átbillen a dolog: már nem a választott ideológia tipikus képviselői néznek vissza ránk. A neonáci fiatalok, horthysta vénemberek, munkanélküli munkásőrök, múltba révedő kisemberek külsőségei egybemosódnak, és a második terembe érve már csak az arcokat nézzük. Embereket, akik így vagy úgy gondolkoznak, de a vékony felszín alatt nem különböznek. A kiállítás végére abszurddá válik a politikai csatározások asztaltársaságokat megosztó ereje-gondolta a kritikus, és önigazolást keresve felütötte a vendégkönyvet. "Jót nevettünk a kockás nyakkendős úron." "Szörnyű, hogy ilyen emberek élnek a XXI. század küszöbén." "Köszönjük ezt a sok tipikus arcot." Semmi baj, a kritikus, és valószínűleg Rákosi Péter sem először csalódik.

A jó

Féner Tamás "Barátaim, rokonaim és üzletfeleim" című kiállításáról nem érdemes sokat beszélni. Képein nincs szó trükkök uralta tartalomról, vagy gondolatokkal ellensúlyozott technikai hiányosságokról. Féner embereket akart ábrázolni, el akarta mesélni, melyiket miért szereti, mit gondol, hogyan érez velük kapcsolatban. Semmi didaktikus mondanivaló, vagy rafinált technika. Színes és fekete-fehér fotói, meglepő módon mégis egyedülállóan jók, és ehhez még annak sincs köze, hogy a főszereplők ismert emberek.

Ezeken a képeken minden részlet sajátos viszonyban van a másikkal, és e viszony eredője nem egy ideológiai vagy művészi koncepció lesz, hanem valami sugárzó, és magával ragadó dolog. Ezt a jelenséget szokás művészetnek hívni.

Mai Manó Ház, Budapest, Nagymező utca 20. Kiállítások nyitva: hétköznap 14-19 óra, hétvégén 11-19 óra

Féner Tamás - Barátaim, rokonaim és üzletfeleim
Megtekinthető: július 11-ig
Rákosi Péter - Jobb és bal
Megtekinthető: június 29-ig
Reha Akcakaya - Ahogy én látom
Megtekinthető: június 27-ig