Miklós
-7 °C
2 °C

Két szent igazság

2002.06.03. 01:19
A 168 óra és a Demokrata egy weblapon említése hálátlan felütés, hiszen mindkét lap olvasóinak rozsdás szög a szívükbe a gondolat, hogy ők nem különböznek annyira, mint anyag és antianyag. Mivel az érzelmi elkötelezettség sokkal erősebb tényező a két hetilap olvasótáborában, mint a saját gondolkodás kialakításának vágya, az összevetés leginkább azoknak szól, akik még nem döntötték el, hogy a fáradt felnőtteknek szóló Pajtás újság, vagy az akolban szocializált óvodásoknak szerkesztett közéleti magazin mellett tegyék le a kétszázhúsz garast.

"Köszönöm Orbán Viktor Úrnak
és csapatának azt a négy szép évet,
amelyhez mérhető a háború óta
nem volt hazánkban.
Boros József, okleveles közgazda."
Fizetett hirdetés a Demokratában

A Demokrata irányultsága már akkor is közismert volt, amikor még nem Orbán Viktor árulta - ma is sokan vásárolják és olvassák kiröhögési célzattal -; és a 168 óra politikai hovatartozása sem titok. Érdekes inkább az elfogultságok megjelenési formája lehet, meg persze az egész koncepció: tájékozódásra alkalmatlan, kizárólag a megerősítést szolgáló orgánumok, amelyek mégis zászlóvá nőtték ki magukat, holott szinte minden oldalon rituálisan feláldozzák a hitelességüket. Azt gondolhatnánk, szavahihetőség nélkül nehéz vagy nem is érdemes újságot csinálni, hiszen az olvasó elvárná, hogy a kellemetlen igazság is leírassék, vagy legalább mód legyen rá.

Tévednénk. Ha az olvasó ezt minden esetben elvárná, akkor a televíziók legsikeresebb műsorai nem a szappanoperák és az ütődött kvízek lennének, hanem a híradók. Az olvasó-néző azonban nem feltétlen gondolkodni akar, amikor kinyitja a tévét vagy az újságot, hanem szórakozni. A szórakoztatásnak ezért idővel kifejlődött az állatos, a bűnügyi és az irodalmi ága, és mellettük megjelent a politikai entertainment, amely először kielégíti, majd megerősíti a szájtáti igényeket.

Szívósan, keményen

Nem szükséges, viszont nagyon hosszadalmas volna betűről betűre végigrágni mindkét lapot. Elég néhány illusztráció annak bemutatásához, hogy egyik szerkesztőség tagjai sem hajlandók a kedves olvasóra bízni a kép összerakását. A 168 óra például leginkább a képalírás méltatlanul elhanyagolt műfajában jeleskedik. Két fotó egymás alatt, az egyik: "A Fidesz nem hajlandó elismerni a vereséget, inkább az utcára megy"; a másik: "Tony Blair azonnal fogadta Medgyessy Pétert". A fényképek amúgy érdektelenek, nem szolgálnak mást, mint e két mondat kiemelését - mert ebből a két mondatból azért nehéz nem érteni. Ennél is nevetségesebb az új kormány tagjainak bemutatása; ezeket a képaláírásokat is érdemes szó szerint idézni: Kovács László vitathatatlanul ért a külügyekhez; Csehák Judit szakembere az egészségügynek; Csillag István húsz éve bizonyítja gazdasági szakértelmét; Görgey Gábor elfogulatlan személyiség; és a legszebb: Lamperth Mónika szívósan, keményen dolgozik. Eszméletlen. Utoljára nagyapám padlásán, a harmincéves Kincses Kalendáriumokban láttam ilyen fényképeket, hogy "Andrej Gromiko elvtárs a békeharcos külpolitika kérlelhetetlen vezéralakja". A miniszterek mellett egy előnytelen kép a Fidesz elnökéről, magyarázat hozzá: "Már néha Pokorni is úgy beszél, mintha Orbán szavait mondaná."

És így tovább, ebben a ritmusban, igazság és gonoszság hol- és mibenlétének majdnem biztos tudatában. De csak majdnem: minden századik mondatban felbukkan a szelíd kétely, hogy még a szocik sem mindig hibátlanul cselekszenek - ezek a századik mondatok hivatottak jelezni, hogy nem kizárólag egyszeműek dolgoznak a lapnál.

Csak egy zöld toll

A Demokratánál viszont a szerkesztő dolga nem az, hogy ilyen századik mondatokkal hígítsa a tömény savat. Itt nincs önkritikus hang, nincsenek kérdőjelek. Természetesen egy fanzinjellegű alig-újságtól kevésbé is várjuk el, hogy szerkesztés nyomait mutassa - hiszen már írás alatt sem pont azt értik, amit a hagyományos sajtó. Igen, sajnos a geometriai középpontból szemlélődve sem lehet megkerülni azt az alapvető különbséget, hogy míg - többek közt - a 168 óra szerzői képesek bővített mondatok nyelvtanilag helyes megfogalmazására, a Demokratánál foglalkoztatott kócsagtollforgatóknak ez gyakran okoz problémát. ("Most, hogy az utóbbi időben állandóan feltette a kérdést a balliberális sajtó, hogy hány röntgengépet lehetne venni ennek és ennek a jobboldali politikusnak, ahelyett hogy..." - írja a főmunkatárs, aki az alárendelt kérdések helyesírásába is folyton beletördeli fogsorát.) S akkor a stilisztikáról még nem is szóltunk - de nem is fogunk; vegye meg mindenki magának, és olvassa fel hangosan. Vagy fizesse elő a szomszéd néninek, aztán lopja el tőle.

Muris egyébként a magyarság hagyományőrző magazinja, amely két teljes oldalon népszerűsíti a Feng Shuit, kiemelve, hogy a narancssárga a boldogságot és az erőt egyesíti. Arról is olvashatunk, hogy újságíróknak zöld tollat kell használniuk, mert az segít az írásban - a szerzők jó részét nyilván semmi más nem segíti, még egy helyesírási szótár sem.

Olvasom, tehát vagyok

Újra egy kézbe fogva a két kiadványt, röviden szólni kell az anyaghiánnyal folytatott keserves küzdelmükről. Más oka ugyanis nem lehet annak, hogy internetes fórumok tartalmával töltik fel a lapot (a 168 óra saját fórumából, a demokratás Székely Kecskés János az Index fórumaiból szemezget), hogy többhónapos tudományos hírecskékre oldalakat szánnak (Demokrata), hogy egy politikai hetilap (168 óra) teljesen érdektelen, ám kétoldalas képriportban számoljon be egy bakonyi pünkösdről.

Az igen kiterjedt levelezési rovatok viszont már nem csupán ballasztként működnek: ezek az olvasóiközösség-érzésre fektetnek mázsás hangsúlyt. Mert hiszen - lásd fent - megerősítésre törekszenek, és a már mélyen meggyökerezett hithez annak megvallása is hozzátartozik. - Megírom a zújcságba, annyuk, nemigazmá'! És az újság lehozza, hogy látsszon a tömeges ész, ami mögötte ácsorog.

Ezek a lapok a lövészárkok partján gazdálkodnak, ott nevelik egyszínű virágaikat. Abból élnek - akár a Cosmopolitan vagy a CKM, hogy őket olvasni önmeghatározás. Nem baj ez, nem ismeretlen és nem tűrhetetlen jelenség; csak tudni kell róla, és nem felháborodni azon, amivel egymást szórakoztatják az írásbeli úttörőtábor lakói.