A közönséget nem lehet megvezetni

Miért a csendes-óceáni hadszíntéren folytatták a II. világháborús trilógiát? Miért nem mondjuk a keleti fronton vagy Afrikában?

Bruce C. McKenna: A válasz egyszerű: a Ryan közlegény megmentésében megnéztük, a rendelkezésünkre álló eszközökkel és technikai lehetőségekkel mi az, amit tényleg jól meg tudunk valósítani. Az Elit alakulatban szintén Európára koncentráltunk, és annak is a nyugati felére, ahol sok amerikai katona volt. Logikus lépés volt a Csendes-óceán. Másrészt Steven (Spielberg) édesapja itt szolgált, így érzelmi kötődése is volt a témához.

Tony To: Azt is megemlíteném, hogy ha megnézzük, hány filmet vagy sorozatot forgattak az európai és hányat a csendes-óceáni eseményekről, látható, hogy igazán átfogó, részletes alkotás az utóbbiról nem nagyon készült. Olyan, ami mondjuk Ivo Dzsimára, a Midway-szigeteki csatára, vagy Pearl Harborra fókuszált igen, de a hadjárat egészét még nem dolgozta fel senki.

BM: A Pacificben egyébként is azt akartuk bemutatni, min megy át az egyén ilyen borzalmas körülmények között, kiszakítva mindenből, amit ismer, hogyan reagál egy katona az iszonyú barbár, primitív környezetre, ahol szó szerint minden egyes nap a túlélésről szól. Ez persze valahol jellemző minden háborúra, az I. világháborútól egészen a görög-perzsa háborúkig.

A csendes-óceáni hadszíntér eseményeiről ha más nem is, de azt mindenki tudja, hogy meglehetősen véresek, brutálisak voltak. Nem okozott gondot az erőszak ábrázolása?

BM: Ezen nagyon sokat vitatkoztunk, volt, aki szerette volna finomítani a dolgokat, és nem mutatni meg azt, ahogy mondjuk egy japán katonát felkoncolnak, vagy amikor leszakad egy láb, és így tovább, de Steven és az HBO erről hallani sem akart. Autentikus sorozatot akartak, és őszintén szólva én is egyetértettem velük: ha az Elit alakulatban nem finomkodtunk, miért pont itt kezdenénk el? A Pacific egy erőszakos, nagyon is brutális sorozat lett, de higgyék el nekem: egyetlen olyan képsor vagy jelenet sincs benne, amit a hatásvadászat kedvéért tettünk volna bele. Minden úgy történt, ahogy megmutattuk, nem vettünk el belőle és nem tettünk hozzá. Az erőszak és a rettegés ábrázolása a drámát segíti elő, a karakterek fejlődéséhez elengedhetetlen. Azt akartuk, hogy a nézőket legalább annyira sokkolja az, amit látnak, mint amennyire megdöbbentette és elborzasztotta a karaktereket.

TT: A közönséget nem lehet átvágni. Ha felesleges erőszakot, vérpatakokat és mindenhol kiömlő beleket mutogatunk, átlátnak rajtuk, és nem érjük el azt a hatást, amit szeretnénk, nem azonosulnak a karakterekkel, nem élik bele magukat a történetbe. Éppen ezért végeztünk nagyon alapos munkát az előkészületek során. A két könyvet, ami a Pacific gerincét adta, például egy éven át kerestük, illetve addig tartott, mire leszűkítettük a kört erre a kettőre.

Az Elit alakulatot tíz éve mutatták be. A Pacific munkálatait már 2003-ban elkezdték, mégis csak 2010-ben került képernyőre. Mi tartott ennyi ideig? Nem volt rá pénz?

TT: Nem, szó sincs erről. Nem pénzkérdés volt, meg kellett találnunk a megfelelő történetet, azt, amit hitelesen filmre tudunk vinni. A nézők nem értékelik eléggé az írók munkáját, ami egyébként egy nagyon kemény meló. Azért tartott ennyi ideig az előkészület, mert míg az Elit alakulat esetében ott volt egy könyv, ami megadta a történet vázát, és amire csak fel kellett húznunk az egyes eseményeket és karaktereket, itt, a hadjárat sajátosságai miatt nem volt ilyen alkotás. Nem volt egyetlen olyan tengerészgyalogos-alakulat sem, ami valamennyi fontos csatában részt vett volna, márpedig azt tudtuk, olyan minisorozatot akarunk forgatni, amiben minden, vagy legalábbis legtöbb fontos eseményre kitérhetünk, Guadalcanaltól Okinaváig.

BM: Hanks és Spielberg 2003-ban kerestek meg, hogy írjuk meg a csendes-óceáni hadszíntér történetét, de sokkal intimebb formában, mint az Elit alakulatot, csak pár, maximum három-négy karakterre koncentrálva. Az első, zsigeri reakcióm, pont amiatt, amit Tony is említett, az volt, hogy ez lehetetlen. Stephen Ambrose (az Elit alakulat írója) fiával, Hugh-val ültünk neki a dolognak, és egy évünkbe telt, mire kitaláltuk, hogyan lehetne ezt megírni, és egy újabb évbe, mire megtaláltuk a főszereplőket. Szinte minden túlélővel beszéltünk, akivel csak lehetett, több száz órányi hangfelvételünk gyűlt össze, és összeszedtünk minden hiteles információt, amit csak találtunk. Az Elit alakulathoz végzett kutatásunk tizedannyi időt sem ölelt fel, egyszerűen azért, mert a nyugati front eseményei sokkal alaposabban dokumentáltak, mint a csendes-óceánié.

Miután megvolt a három főszereplőnk, 2004 végén kezdtük el írni a forgatókönyveket, amiket 2005-ben fejeztünk be, de az igazi munka csak akkor kezdődött velük. Van ugyanis egy folyamat, amin minden forgatókönyv átmegy, elolvassa a producer, a készítő, a stúdiófőnökök, és mindenki változtat rajta, ezeket aztán meg kell beszélni az írókkal, megnézni, hogy minek van értelme, minek nincs – és higgyék el, ennek, ebben a stádiumban még semmi köze nincs a pénzhez, nem azért írok ki mondjuk egy csatahajót egy jelenetből, mert arra nincs keret, hanem azért, mert ott és akkor nincs funkciója, csak azért meg nem fogjuk benne hagyni, mert jól néz ki.

TT: Amint Bruce leadta a forgatókönyveket, mármint a végleges verziókat, akkor jöttem én a képbe, mert meg kellett keresni az ideális forgatási helyszíneket. Ez újabb nyolc hónapba telt. A sorozat viszont pont attól lett jó, hogy nem kapkodtunk el semmit. Végül Ausztrália mellett döntöttünk, mert minden olyan adottsága megvolt (tengerpart, dzsungel, stb.) amire szükségünk volt.

Ez lesz az utolsó ilyen vállalkozásuk? Van még olyan háborús történet, amit el szeretnének mesélni?

BM: Részemről egyelőre ennyi. 1998 óta szinte csak a II. világháborúval foglalkozom, és ugyan nagyon szeretem csinálni, és nagyszerű élményekkel gazdagodtam, de azt hiszem itt az ideje valami mással foglalkozni, mondjuk írok egy romantikus vígjátékot, amiben nem lőnek le senkit.

TT: Én nem tudom még, és az biztos, hogy van még miről beszélni, nem feltétlenül a II. világháborúról, hanem ott az I. világháború vagy akár a koreai háború is. Az előbbit nagyon nehéz lenne olyan mélységben és minőségben leforgatni, mint az Elit alakulatot vagy a Pacificet, mert ha hitelesek akarunk maradni, akkor sokkal nehezebb dolgunk lenne. Nem maradt fent ugyanis annyi fegyver, egyenruha és eszköz, amire szükségünk lenne. Nem mondom, hogy megvalósíthatatlan, csak azon a színvonalon, amit mi elfogadhatónak tartunk, borzasztó nehéz lenne.

Mennyibe került a Pacific? A Rómát tartják a legdrágább sorozatnak.

TT: A Róma, ami egy lenyűgöző sorozat volt, olyan díszletekkel és jelmezekkel, amit producerként nagyon nagyra tudok értékelni, igen drága volt, ha jól tudom, óránként úgy tizenkét-tizenhárom millió dollárba került. Az Elit alakulatra annak idején tízmilliót költöttünk epizódonként, a Pacific pedig, ha minden költséget nézünk, tehát a marketinget, a reklámot, stb., akkor óránként legalább 23 millió dollárt emésztett fel. Egy tízrészes sorozatra nem hiszem, hogy egy ideig lesz még egy olyan őrült, aki áldozna 230 millió dollárt (46 milliárd forint), bár ki tudja?

Ebből kijött volna azért pár A-listás színész is.

TT: Ki, de minek? Nem az volt a lényeg, hogy eladjuk a sorozatot, és ehhez leigazoljunk egy arcot, hanem az, hogy a legmegfelelőbb színészekkel elmeséljünk egy történetet. Nagy névnek ott van Hanks és Spielberg, ha ők nem tudják eladni, akkor senki. Az Elit alakulat és Pacific esetében sem kerestünk ismert színészeket, hanem olyanokat, akik felvállalták a forgatással járó kényelmetlenséget, akik tudtak azonosulni a karakterekkel, és akik nem csak egy szimpla melónak tekintették az egészet, mert a stáb egyetlen tagja sem így állt hozzá. Ez tényleg egy olyan forgatás volt, amit mindenki, a technikusoktól a sofőrökön át a rendezőkig a sajátjának tekintett, és sokkal többet beleadott, mint amit egyébként egy ilyen munka megkövetel.

BM: Amikor David Schwimmer az Elit alakulat egyik szerepére jelentkezett, nem zavartuk el, hogy nekünk nem kell nagy név, szó sincs róla. Tudtuk, hogy Sobel szerepére milyen színészt keresünk, és David, aki a Jóbarátokban nagyszerű komikusként ismert meg a világ, tökéletes volt erre a drámai szerepre, hát megkapta. A Pacificre is jelentkezett sok, sokkal ismertebb arc, mint James Badge Dale, vagy Jon Seda, de egyszerűen nem voltak elég jók.

Mi volt a legnehezebb dolog a forgatásban?

TT: Logisztikailag jelentett némi kihívást, de őszintén szólva nem volt olyan nagy falat, éspedig azért nem, mert olyan embererekkel dolgoztunk, akik szakmájukban a legjobbnak számítanak, ráadásul legtöbben már a Ryan közlegény megmentésekor vagy az Elit alakultnál is ott voltak, ismerték a munkamódszereinket, azt, mit várunk el egy ilyen melón. Amire a legtöbb időt szántuk, az a különleges effektek, trükkök és az akciójelenetek előkészítése volt, ugyanis ebben a sorozatban egyetlen dublőrt vagy kaszkadőrt nem alkalmaztunk, mindent a színészekkel forgattunk. Amikor a díszletekben rohannak a színészek, és minden robban, és repkednek a golyók, az elég intenzív élmény számukra, de pont ez volt a cél. Dale Dye felkészítette őket, mi meg lőttünk rájuk. És mindenki megúszta.

BM: Volt egy jelenet az egyik epizódban, amihez elképzeltem a díszletet, egyeztettünk a producerekkel, a díszlettervezővel, a munkásokkal, és el is készült, de amikor megnéztük, nem működött. Kicsi volt, nem nézett ki jól, nem volt hatásos. A jelenetet így ott, a forgatáson kellett átírnom úgy, hogy szerves része legyen a történetnek, és ne kelljen hozzá újabb díszleteket építeni. És itt jött elő az a csapatszellem, amit Dye százados is emleget állandóan: a operatőrtől a rendezőig mindenki odaült mellém, és közösen alakítottuk át a kérdéses jelenetet. Ez óriási élmény volt, akkor éreztem igazán, hogy mennyire fontos ez a sorozat minden résztvevőnek.