Gyertek ki, rohadt paparazzók!

Ha Máté Bencének lennének szomszédai, már régen feljelentették volna csendháborításért, annyi madár fészkel nála. A kuvikok, fülesbaglyok, seregélyek, vörös vércsék, partifecskék még a déli órákban sem fogják be a csőrüket, pedig a pusztán olyan meleg van, hogy a stáb egy része csak félmeztelenül bírja. Főleg a lesben pokoli, ahová a forgatás szünetében mi is beülünk.

Előjáték

Az egyik oldalán kívül tükör, belül átlátszó detektívüveges fabódé arra az egyik hatalmas gödörre néz, amit Bence egy markológéppel ásatott ki a partifecskéknek. Annyira imádják a csupasz homokfalat, hogy négyszázan szálltak meg nála. Amíg a lakótelepeket idéző, párhuzamosan vájt apró lukakba ki-be röpülnek, a fotós elmondja, hogy nem véletlenül választotta ezt a tanyát.

A hely egy puszta, egy tó és egy kisebb erdő háromszögében található, az év minden hónapjában van olyan madár, amelyik helyben vagy néhány kilométeres körzetben közvetlenül megfigyelhető. Persze azért némi jótékony beavatkozás sem árt, fészkek és itatók építése, hogy a madarak odaszokjanak. A tanya udvarában fészkelő több mint tíz faj jól alkalmazkodott az ember jelenlétéhez, már az sem riasztja el őket, ha egy egész stáb sertepertél körülöttük.

A homokfal mellé gondosan elhelyezett faágra közben leszáll egy színpompás gyurgyalagpár is, és a hím ötpercenként fordulva egy-egy akkora szitakötőt ad át a párja szájába, amekkorát még életemben nem láttam. A tojó etetése azonban nem érdek nélküli, náluk ez a párosodáshoz vezető előjáték, és bizony úgy tűnik, hogy a gyurgyalag hímek sem ússzák meg egy gyors vacsoráztatással. Már vagy nyolcszor fordul, mire valaki megjegyzi: „Ha szitakötőnként egy ezrest számolnánk, én már kértem volna cserébe valamit.”

Jómadarak

Eléggé elhúzódik ez a nász, az aktusra egy óra múlva sem kerül sor, pedig Bence már elmesélte a fél életét.

Főleg arról próbál meggyőzni, hogy nem lehet különc zseninek tartani, holott több díja van, mint ahány éves, és hogy a tavalyi BBC Wildlife Photographer of the Year nagydíja és a magyar Az év természetfotósa díja után még mindig rengeteg kihívást érez a szakmájában. Az évente készített sok tízezer felvétele közül pedig mindössze egy-két képéről mondja azt, hogy tökéletes.

Amennyire a szerénységét lehámozva meg tudom állapítani, miután magántanulóként végezte el a középiskolát, úgy menetelt a saját útján, mint a legelhivatottabbak. Mégsem akarja, hogy most készülő sorozat róla szóljon, inkább arról, hogy milyenek a madárvilág legakciódúsabb hónapjai, hogyan zajlik a párzási időszak, a fészeképítés, a fiókaetetés és a röptetés, és persze azért arról is, hogy mindez hogyan örökíthető meg a legjobban.

A Láthatatlan Madárfotós címmel készülő, három részes minisorozatot a barátai, a Természetfilm.hu Egyesület alapító tagjai készítik: Tóth Zsolt Marcell, háromszoros Aranyszem-díjas operatőr, Molnár Attila Dávid rendező és búvárfilmes, Koch Simon hangmérnök, Tisza Balázs werkfilmes, Brinner Zoltán gyártásvezető és Stodulka Gábor szerkesztő, egyben a stáb „hadtáposa”. Na, meg ezen a héten Niko, a Phantom Highspeed kameratechnikusa, de róla később még lesz szó. A Spektrum azután választotta éppen őket erre a feladatra, hogy látták a Máté Bencéről készült, szemledíjas rövidfilmjüket, a Bence meg a többi jómadarat.

Közben véget ér az ebédidő, és nagy bánatomra nem Bence híres piros Ladájával megyünk ki a terepre. Pedig igazán megnéztem volna azt az egércsaládot, ami egy télen beköltözött az ülésekbe, és persze azt is, hogyan indítja el kulcs nélkül a nála idősebb veteránautót. Pedig azt mondja, a Ladánál nincs is jobb, és tényleg, a stáb Suzuki dzsipjéért vissza kell fordulni a kukoricás mellett vezető útra, mert elakadt.

Checklist

Amíg a nádassal körbevett tavon lebegő lesbe a filmesek behurcolják az akkumulátorokat és a felszerelést, Bence egy mellig érő csizmában besétál a tóba, hogy mindent elrendezzen a forgatáshoz. Miközben összerakják a rendszert, lövés dördül, vagy legalábbis én, a városi gyerek azt hiszem, de tévedek. „Léci menj már oda a tehenészhez, és kérd meg nagyon udvariasan, hogy ne itt pattogtasson az ostorával, és a teheneket se erre terelje, ha lehet” – kéri meg Bence Simont.

Mire kiderül, hogy az aksik nem bírják el a Phantom kamerát, a hozzátartozó HD monitort és a rögzítést végző laptopot, majd az is, hogy az áramátalakítást végző inverter nem működik, a check lassanként már szitokszónak számít – annyiszor hangzik el, mint a bazmeg egy kerthelyiségben péntek este. A nagyjából háromszor három és fél méteres, kívül nád és detektívüveges, belül hang- és hőszigetelő béleléssel ellátott fadobozban nyolcan vagyunk. A nap a mi oldalunkat süti, kb. 40 fok lehet, és már patakokban folyik rólunk a víz.

De nincs dráma, sőt amikor a német Niko lassan, suttogva, magyarul azt mondja egyszer, hogy „kurva kontaktos” annyira felröhögünk, hogy Bence ránk szól: „elriasztjátok a madarakat”. Mire másfél órával később, a kiskunfélegyházi villamossági bolttal való egyeztetés és egy háromszáz méteres hosszabbító behúzása után „everything working”, a túlparton becsap egy villám.

A madarak megfogyatkoznak, az esőcseppek apró kövekként csapódnak be a lábunkkal egy magasságban lévő tóba, és valaki elsüti, hogy a szegény hangmérnöknek ki kéne ülnie mögénk a partra a mikrofonállványát magasba tartva. Mármint hogy inkább belé csapjon bele a villám, ne a 125 ezer dollár, vagyis körübelül huszonötmillió forint értékű, kölcsönzött kamerába.

Casting nélkül

Az ország többi részével ellentétben azonban Pusztaszer és környéke kimarad az országos felhőszakadásból, a pár perces lágy eső után nem sokkal végre van mivel filmezni, és főleg van mit. A tópart közepére visszaszállt egy szürke gém, de sajnos meg van gyűrűzve a lába: „121", „jó hogy nincs ráírva, hogy Auchan jobbra” – mondja Zsolt. Nem baj, ő lesz most a főszereplő, mert a társaságul érkező dolmányos varjú nem éppen a legizgalmasabb madár, olyat mindenki láthat.

Pedig a fekete csuklyás, szürke varjú mindent megtesz, hogy ő legyen a sztár, a les előtt horgászik. Miután előttünk egy méterrel zavartalanul bekajálja a vörösszárnyú keszeget, odaszáll a detektívüveghez, kopogtat a csőrével, és figyel minket, vagy saját magát. Ha nem voltunk hangosak, nem mozogtunk az üveg előtt, és hátulról, a zöld takaró jól leárnyékolta a lest, akkor elvileg nem szúrhatott ki minket, és az üvegben csak magát láthatja. De miután huszadszor is bekopogtat és bekárog, felmerül, hogy mégis azt mondja: „Gyertek ki, rohadt paparazzók! Tudjuk, hogy bent vagytok!”

A szürke gém egyértelműen átadta a show-t, sértődötten félrefordítja a fejét, és úgy marad. Nem tudhatja, hogy Bence már percekkel ezelőtt ráirányította a Phantomot, méghozzá abba a pozícióba, hogy pont azt vegye fel, amikor hajlékony nyakát bedugja a vízbe, és kifog egy halat. Ha ez egy „emberes” film lenne, akkor most csattant volna el a csapó és az „action”, Keira Knightley lassan ránk nézne, és elindulna a kamera felé. De egyrészt itt nem lehet csapkodni, és hamar kiderül az is, hogy a kecses gém sem tudja a szerepét.

A csapó képét képzeletemben lassan átveszi a pénztárgépé, mivel a délutáni forgatás első, végre teljes mértékben „hasznos” felvétele születhetne most meg ezzel az ezer kép/másodperces rögzítésre képes szuperkamerával, ami mozgóképi minőségben idézi majd meg Bence fantasztikus állóképeinek hangulatát, és aminek – mint megtudom – egy középvezető havi fizetése a napidíja. A gém viszont már negyedórája mozdulatlan, pedig a stáb meredten figyeli fej nélküli képkivágásban, az élességet állító kábel és felvételt rögzítő nagy piros gombra merevedő ujjakkal. Minden azon múlik,  jók-e a reflexeik, egyszerre reagálnak-e, és hogy nem zuhan-e rájuk a hangmérnök, aki ijesztő pózba facsarodva tolja föléjük a mikrofont.

Nem egy pörgős műfaj

A szürke gém átszámítva már egy kétgyerekes család családi pótlékát eltapsolta, mire egyszer megmozdul a lába, de hiába a gyorsaság, csak fél lábra állt, és tovább bámulja a Napot. Ha a varjú nem jönne rendszeres időközönként, azt képzelhetnénk, hogy egy kertészeti áruda katalógusát bámuljuk órák óta nádassal, fröccsöntött madarakkal és polírozott faágakkal. Akciósan 2500 forint/darab.

Keirát már a lakókocsiba zavarta volna a rendező, de Attila csak annyit kérdez halkan, hogy miért is ebbe a lesbe jöttünk, amikor a másik tóra akár több tucat faj is leszállna. Bence azonban egy félmondattal lezárja ezt a kört: „Mert itt szebb a háttér.” A HD képernyőn tényleg a zöld ezerféle árnyalata látszik, a víztükör feszített, a gém lábát mintha vonalzóval rajzolták volna tovább.

Pont jókor jön egy bakcsó, de nem is egyedül, hanem harmadmagával, és micsoda mák, az egyik pont arra az ágra ül le, ahol eddig a varjú horgászott. Hosszan figyel, háta megfeszül, akár az ugrásra készülő macskáé, majd a másodperc tört része alatt egy akkora keszeget kap ki, hogy mindenki elismerően felhorkant. De sajnos nem bírja lenyelni, ez azonban már az egyszerre mindössze két és fél másodpercet rögzíteni képes Phantom felvételéről lemarad. Sebaj, a nyelés kevésbé akciódús, viszont a pontos találat gyönyörűen néz ki lelassítva.

A fények már kezdenek halványulni, amikor végre az anorexiás gém is kifog egy halat – órabérével egy önkormányzati ingatlanbizniszt lepapírozó ügyvéd is megelégedne. Az izzadt tenyeres kézfogás azonban elmarad, és mire fél nyolckor kijövünk végre a lesből, a csendben, mozdulatlanul megélt feszültség kirobban. A Suzukiból Cesaria Evora üvölt, a tanya felé induló terepjáró-karavánon állva táncolnak a srácok, akár egy riói szambafelvonuláson.

A délutáni forgatáson a Phantommal körülbelül 35 másodpercnyi lassított felvételt sikerült „csak” rögzíteni, de ez természetfilmeseknél így normális. És ahogy mondják, madarakat filmezni még mindig sikeresebb projekt, mint mondjuk spermát venni egy orrszarvútól Dél-Afrikában.