Eltemették az amerikai tévés oknyomozást?

A 60 Minutes a Frontline, a 20/20 és a Dateline című műsorok mellett olyan az amerikai tévés újságírásnak, mint a németeknél a Tagesthemen vagy a Tagesschau, a briteknél a Panorama, nálunk pedig a Házon kívül. Oknyomozás, tényfeltárás, rázós ügyek, exkuzív riportok, a köz érdeklődésére számot tartó, de a napi híradókban idő és terjedelem hiányában fel nem dolgozott témák szerepelnek a profiljában. Olyan klasszikus újságírói munkát végeznek, ami tévéknél ritka, és mint amit Woodward és Bernstein végzett a Watergate-botrány felgöngyölítésénél.

Hatvan perc

A nagy amerikai tényfeltáró műsorok doyenje, a 60 Minutes 1968 szeptemberében kezdte el adását, és eredetileg kéthetente jelentkezett. Mike Wallace a kezdetektől fogva a műsor egyik riportere volt (utolsó interjúját 2008-ban készítette), és már a kezdetektől fogva az egyik legfontosabb és leghitelesebb figurája volt a műsornak – annak ellenére, hogy karrierje elején reklámfilmekben és szappanoperákban szerepelt és kvízműsorokat vezetett a tévében.

Wallace és a műsor készítői közösen alakították ki azt a formátumot, amit a mai napig alkalmaznak a programban: nincs műsorvezető, a szegmenseket, riportokat a témát feldolgozó riporter vezeti fel, egy egyszerű, fekete háttér előtt ülve. A témaválasztás során általában olyan történeteket dolgoznak fel, amik széles érdeklődésre számíthatnak, de megpróbálnak az egyénre fókuszálni, és az ő történetén keresztül kibontani a sztorit.  Igen, pont ugyanezt a megoldást koppintja az RTL Klub Házon kívülje is.

Wallace a műsor egyik hírhedten kemény kérdezőjeként vált ismertté, megalkuvást, mellébeszélést nem tűrő stílusa miatt egyszerre tisztelték és rettegtek tőle a riportalanyok. A producerekkel közösen úgy alakították ki az interjúk felépítését, hogy azok során nagyon sok közelképet használtak, a riportalany arcát elsősorban akkor mutatták nagytotálban, amikor rázós kérdéseket tettek fel neki, hogy minden önkéntelen reakciója jól dokumentálva legyen. A 60 Minutes az 1979-80-as évadban ért fel a csúcsra, ekkor 28,4-es ratinget tudott elérni, ami azt jelenti, hogy az adás időpontjában bekapcsolt amerikai tévék 28,4 százalékán a CBS hírműsorát nézték. Ehhez hasonlóan magas eredményt azóta sem produkált egyetlen hírműsor sem, maga a 60 Minutes mostanában 8,4-es ratinggel fut, ami még így is tízmillió nézőt jelent.

Khomeini, Putyin, Streisand

Az évek során 95 Emmy-díjjal jutalmazott 60 Minutes leghíresebb interjúi és riportjai között szinte mind Wallace nevéhez fűződnek. 1979-ben az iráni túszügy alatt Szadat egyiptomi elnök idézve őrültnek nevezte Khomeini ajatollahot, aki a válaszában tulajdonképpen kilátásba helyezte, hogy Szadat ellen merényletet fognak elkövetni. 1982-ben Westmoreland tábornokot, a vietnami háború idején az amerikai csapatokat irányító főtisztet azzal vádolta meg, hogy az amerikai veszteségeket kozmetikázta azért, hogy a háború támogatottsága nagyobb legyen az USA-ban. 1991-ben beképzeltnek és önelégültnek nevezte Barbra Streisandot, és arról érdeklődött, mi volt az a trauma, amit csak húsz évnyi terápia tudott helyretenni benne.

1996-ban került sor a híres Jeffrey Wigand-interjúra, amiben a Brown&Williamson dohányipari cég egykori alkalmazottja kitálalt, és elmesélte, hogyan manipulálják a nikotin- és adalékanyag-szintet a dohánygyárak, és azt is, hogy a gyártók már évek óta tudják, hogy a dohányzás rákot okoz. (Erről a történetről Michael Mann filmet is készített Bennfentes címmel, lásd keretes írásunkat.) Wallace szintén 1996-ban ült le Louis Farrakhannal, a Nation of Islam egyik vezetőjével, akit azzal idegesített fel, hogy Nigériát - tegyük hozzá, teljes joggal - a világ legkorruptabb országának nevezte. Putyin orosz elnökkel akkor akasztott tengelyt, amikor egy interjú alatt az oroszországi állapotokra célozva megjegyezte, hogy “Ez itt igazi demokrácia? Ugyan már!” A közvélemény nem minden interjúját fogadta lelkesen, a Dr. Jack Kevorkiannal készített 2007-es riport (Dr. Halált ekkor engedték ki a börtönből) nem aratott osztatlan sikert.

Wallace 1974-ben

Fotó: Alfred Eisenstaedt

Bementek az erdőbe

Mint minden oknyomozó műsor és újságíró, a 60 Minutes sem tévedhetetlen, és tulajdonképpen csak annyira megbízható, mint amennyire hitelesek a forrásai. Az évek során a műsor párszor igencsak beleszaladt a késbe, mert vagy olyan információkra alapozták riportjaikat, amiket nem tudtak (vagy csak lusták voltak) leellenőrizni, vagy a forrásmunkák, amiket felhasználtak, valótlanságokat állítottak.

1986-ban az Audi egyik autójáról készítettek egy riportot, amiben azt állították, az Audi 5000 névre hallgató autóban hiába nyomják a féket, az tovább gyorsul. A hat károsult vallomására alapozott történetről kiderült, hogy nem igaz, de az Audi eladásai drasztikusan csökkentek az USA-ban. 1997-ben azzal vádolták meg az amerikai határőrséget, hogy szemet hunynak bizonyos kábítószercsempészek üzelmei felett, de a forrásként felhasznált dokumentumról később kiderült, hogy hamisítvány. 2009-ben pedig egy magát internetes szakértőnek feltüntető férfi vezette meg a műsor szerkesztőit, aki finn középiskolásokról készített fotókról állította, hogy orosz hackereket ábrázolnak. A 60 Minutes minden ilyen esetben egy későbbi műsorban tisztázta a helyzetet és helyreigazításokat is közölt.

A többiek

Nem a 60 Minutes az egyetlen oknyomozó tévéműsor az USA-ban, de a legnagyobb hatással ők voltak a műfajra. Az NBC Dateline című heti magazinja sokkal populárisabb témákat jár körbe, és a riporterek sem olyan kérlelhetetlenek, mint Wallace vagy Dan Rather volt a CBS-en, ráadásul mostanában már szinte csak bűncselekményekkel foglalkoznak. Az egyik szegmensükben (To Catch a Predator) pedofilokat igyekeztek leleplezni úgy, hogy riporterük kiskorúnak adta ki magát internetes csetszobákban. A műsor 2004 és 2007 között 12 ügyet göngyölített fel, de végig a törvényesség határán egyensúlyozott, és nem egy esetben törvénytelen módszerekkel csalta csapdába a feltételezett elkövetőket. Az ABC 20/20 című hírműsora 2007-ben egy egész műsort szentelt a rivális ténykedésének, és azt sugallták, az NBC nem beszámolt az eseményekről, hanem előidézte azt - a Dateline azóta sem sugárzott ilyen jellegű riportokat.

Az ABC saját oknyomozó műsora, a 20/20 1978 óta látható, és a 60 Minutes-szel ellentétben leginkább emberi történetekkel foglalkozik, nem nagyobb horderejű eseményekkel. A leghíresebb riportjukat Monica Lewinsky-ról készítették, ezt 70 millió amerikai látta 1999-ben. Az amerikai közszolgálati televízió, a PBS 1983 óta Frontline címmel sugározza saját tényfeltáró műsorát, aminek adásaiban egy-egy témát járnak körül. Az egyes műsorok leginkább egy dokumentumfilmnek tekinthetők, nem igazi hírműsornak. A feldolgozott témák között szerepeltek a DNS-bizonyítékok előkerülése miatt felmentett elítéltek, a börtönökben alkalmazott besúgóhálózatok, 1999-ben, tehát két évvel a 9/11-es események előtt, az 1998-as, amerikai nagykövetségek elleni bombatámadások hatására pedig elkészítették Oszama bin-Laden és az Al Kaida profilját, amiben tulajdonképpen megjósolták az USA elleni újabb terrorcselekményeket.

Telített piac

Az oknyomozó és tényfeltáró újságírás mára igen nehéz helyzetben van, hiszen egyrészt a hírfogyasztók ingerküszöbe már sokkal magasabban van, mint 1991-ben, másrészt pedig az interneten szinte pillanatok alatt bármire rá lehet keresni, egy kicsivel több időt és energiát befektetve pedig alapos kutatómunkát lehet végezni akár a karosszékből is. Ez persze nem pótolja a személyes információkat, az informátoroktól, bennfentesektől érkező füleseket, de elnézve a hírműsorok mostani színvonalát, erre már a tévében sincs súl sok igény vagy szükség. A 60 Minutes nézettsége nem azért esett, mert az amerikai tévénézőket már nem érdeklik az exkluzív interjúk és a hírekben hallottak háttere, hanem azért, mert a blogokon, közösségi oldalakon és más internetes forrásokon keresztül mindezt bármikor beszerezhetik vagy megnézhetik.

Telítődött a piac, fragmentálódott a nézőközönség, az igazán értékes és hiteles információt egyre nehezebb megkülönböztetni az értéktelentől. A hírműsorok tehetetlenek, de mintha nem is igazán aktivizálnák magukat - más érzés úgy beszámolni valamiről, hogy tudjuk, hetvenmillió nézőnk van, és más úgy, hogy a kutya nem kíváncsi ránk. Az érem másik oldalán a pénz áll, amit ezek a műsorok ugyanúgy termelnek a tévéknek, mint egy fikciós sorozat. A 60 Minutes és társai az 1992-93-as évadban 670 millió dollárt kerestek a network tévéknek a reklámbevételeken keresztül - mára ez a szám közelebb áll a másfél milliárd dollárhoz.

Mivel a reklámozók olyan műsorban költenek, amit néznek is, így a tartalomnak kénytelen kelletlen igazodnia kellett az elvárásokhoz. A Dateline már szinte csak szenzációhajhász bűnesetekből él, mint a Tv2 Mokkája a kulcsi gyilkosságból. A 20/20 legutóbbi adásában egy repülőn egymással veszekedő ikreket mutató szegmens volt a legnézettebb, és csak a 60 Minutes tartja magát a klasszikus recepthez, és próbál igazán tartalmas témákkal foglalkozni.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!