Végre egy Viktor, akit szeretnek Amerikában is

A zenei tehetségkutatónak (is) nevezett The Voice of Holland (Hollandia hangja) 2010 szeptemberében debütált a tévében. Az ötletgazdája az a John de Mol, aki Endemol nevű cégével a 45 országba eladott Big Brothert és azon keresztül az összeköltözős, szüntelen realityműsorokat szabadította rá a gyanútlan világra, de tőle származik a Rettegés foka (30 helyi változata van) című bogárevős reality-vetélkedő vagy az Áll az alku? című game show is. A The Voice elindítása mögött nagyjából az állt, hogy de Mol egyik olyan zenés tehetségkutatóval sem volt elégedett, amit a tévében látott (X-Factor, Pop Idol, American Idol) és szeretett volna egy olyan műsort összerakni, amiben valóban a hang számít, és nem a kockahas vagy a tökéletes formájú, kerek fenék.

A The Voice lényege ezért az, hogy a műsorban szereplő énekesek úgy lépnek színpadra, hogy a Mestereknek nevezett zsűritagok nekik háttal ülve fogadják őket, és nem látják, csak hallják a produkciót. Ha valamelyikük úgy gondolja, a hang neki érdekes, és tudna vele dolgozni, akkor megnyom egy gombot, a széke megfordul és már látja is az énekest. Ha többen fordulnak meg, akkor a versenyző dönti el, kivel akar együttműködni, ki legyen a mestere. A szék a nagy trükkje a The Voice-nak, hiszen azon túl a műsor maga pont olyan, mint a többi reality, az eredeti formátum szerint a meghallgatások után lefelezik az indulókat (minden Mester saját magának, párba állítva a versenyzőit, majd kiválasztva a jobbikat), majd jöhet az élő adás, amiben pont olyan kieséses-közönségszavazásos rendszer működik, mint minden más hasonló műsorban.

A tehetségkutató, ami az egész világot meghódította

A hollandok a realityt hatvan országba adták el az elmúlt öt évben, a helyi verziók közül messze a legsikeresebb a kínai, amit hetente 120 millió néző követ, és ezzel azt hiszem minden további nézettségi összehasonlítás értelmét is vesztette. Az amerikaiak 2011-ben indították el saját verziójukat annak a Mark Burnettenek az irányításával, aki a Survivor című, példátlanul sikeres realityt is kitalálta, és a The Voice eredeti koncepcióján már a harmadik évadban változtatott, izgalmasabbá, feszültebbé tette a műsort, ráadásul a “rablás” nevű játékelemet is bevezette, amiért Király Viktor köszönetet is mondhat, hiszen ennek köszönheti a ma hajnali továbbjutását is. A rablás azt jelenti, hogy minden Mesternek van két lehetősége a többiektől elcsaklizni olyan versenyzőket, akikre azok nem tartanak igényt.

A műsor sikere, vagy viszonylagos sikere annak köszönhető, hogy nincsenek olyan korlátozások, mint a többi tehetségkutatóban, nem kell amatőrnek vagy annak hazudott énekesnek lenni az elinduláshoz, a The Voice kimondottan az adott ország legjobb hangját keresi. Profik, meg nem értett zsenik, a nagy kiugrás előtt megtorpanó előadók éppúgy elindulnak benne mint működő, turnézó zenekarokkal bíró énekesek és teljesen amatőrök is. A The Voice  ezzel minden tehetségkutatós alapelvvel szembe megy, hiszen a nagyrészt direct castingon, azaz meghívásos szereplőválogatáson a műsorba kerülő előadók között béna, idióta, feltűnési viszketegségben szereplő bikicsunájozó nincsen.

Ez azért volt meglepő 2010-ben (ma már nem annyira az, a Rising Starban sincsenek tehetségtelen, fahangú előadók), mert a tehetségkutatók nézettsége az első adások alatt a legmagasabb, a nézők ugyanis általában azért kapcsolnak oda, hogy röhögjenek azokon a szerencsétleneken, akibe annyi önkritika sem szorult, hogy nemet mondjanak arra a felkérésre, hogy tessék már bejönni a színpadra egy szál fürdőgatyában, kiskacsás úszógumival, mert ez senkinek nem jut eszébe magától, az tuti. A következő, az élő adást megelőző körökben a nézettség csökken, majd a 3.-4. élő adás körül éri el a mélypontját, és csak a döntőkre kapaszkodik vissza ismét.

Ezt mindenki tudja, és a The Voice formátumát megvásárló országok kevés kivétellel (Kína, USA, UK, Ausztrália) igen hamar rádöbbentek, hogy azok a számok, amiket egy X-faktor vagy a Megasztár helyi kiadás tud, a The Voice esetében nem nagyon fog összejönni, mert hiába mondja és kommenteli azt a néző, hogy ő a tehetségre és csakis a tehetségre kíváncsi, ha nem azokat az adásokat nézi, amiben már nincsenek bénák. A The Voice éppen ezért nem fog megélni olyan évadszámot mint mondjuk az X-faktor. Ahol jó működik a a formátum, például az amerikaiaknál, ott van valami olyan plusz benne, ami az énekeseken kívül is fenntartja az érdeklődést iránta:

A The Voice zsűrijében a Mestereknek nevezett zenészemberek ülnek (a mentor titulus ezek szerint csak az RTL Klub X Faktorában szereplőket illeti meg), akik amellett, hogy az első körben véleményezik a produkciókat és csak a hangjukból kiindulva választják ki azokat a jelentkezőket, akikkel a műsor hátralevő részében dolgozni akarnak, egyfajta énektanár/mentor szerepkört is betöltenek. Az a dolguk, hogy versenyzőiket a versenyben segítsék, ezért betanítják nekik a dalokat, színpadi tanácsokat adnak, és úgy egyébként segítenek abban, hogy átlépjék a saját árnyékukat. Mert ugye a Voice-ban nem feltétlenül kezdő énekesek versengenek, hanem olyan arcok, akik már megpróbálták, évek óta kínlódnak, de befutni nem nagyon jön össze nekik, viszont a szakma alapjaival tisztában vannak.

Nem zsűri csak, mentorok

Mint minden tehetségkutatóban, a zsűri a The Voice-ban is központi szerepet kap, ez a katalizátor, a drámai/vicces/megható/stb pillanatok motorja. Nem elég az évek óta csak kocsmákban éneklő vak előadó szívfacsaró története, az igazi dráma az, amikor egyik zsűritag sem választja ki, vagy éppen ellenkezőleg, amikor mindenki rákattan, és a saját csapatába akarja elvinni. Nagyon fontos, (és most itt nem a tehetségkutatásról vagy a hangról beszélünk, hanem a műsorról) hogy tévés szempontból mennyire hiteles, eladható Mesterek ülnek a székben, milyen a köztük kialakuló kapcsolat. A magyar egy nagyon kis piac, az ilyen feladatokra (mentorkodás, mesterkedés) kapható zenészek száma is véges. Ehhez képest a magyar kiadású The Voice zsűrije 2012-ben, legalábbis papíron, nem nézett ki rosszul, sőt. Nem a szokásos, több műsort is  megjárt, leharcolt veteránok közül válogatott a TV2, hanem igyekezett újítani. Hogy aztán ez miért nem eredményezett egy olyan évadot, amit a magyar tévézés nagykönyvébe arany betűkkel lehet bevezetni, arról napokig lehetne értekezni, a legfőbb ok az volt, hogy a Malek-Caramel-Mező-Somló négyes nem tudott együtt dolgozni semmilyen szinten, és amikor beszóltak egymásnak akkor nem viccesek voltak, hanem bántók, és ezt a néző azonnal megérzi.

A külföldi zsűritagokkal való összevetés viszont elengedhetetlen, mert a magyar műsor is pont olyan licenszelt produkció, mint az amerikai vagy a brit - a holland formátum sorozatbibliáját a magyar készítőknek is be kell tartaniuk, márpedig abban elég határozott utasítások vannak a zsűritagok kiválasztására. A hagymányos felállás szerint egyik Mesternek A-listás, azaz élvonalbeli, felkapott, sikeres, több lemezes, elismert előadónak kell lennie, őt az USA-ban Christina Aguilera vagy Blake Shelton, a briteknél will.i.am, az ausztráloknál meg Seal képviselte - nálunk ezt a szerepet osztották Caramelre. Kell egy tapasztalt előadó, egy nagy öreg, aki a szakmát kívülről-belülről ismeri, de nem feltétlenül mozog a reflektorfényben, viszont ha fellép, az eseményszámba megy - ez volt itthon Somló, a Tom Jones-karakter. Az amerikai változatban ezt a szerepkört nem töltötték be, náluk az a Blake Shelton ült be a székbe, aki az USA-ban az egyik legnagyobb countrycsillagnak számít, milliós CD-eladásokat produkált és telt házas arénaturnékat tolt, ráadásul egy kifejezetten vicces, eladható arc, aki hamar a The Voice egyik húzóneve lett.

A másik két tagra vonatkozó kritériumokról nem tudunk érdemben nyilatkozni, Malek Andrea amellett, hogy a kötelező női zsűritag, elismert énekesnő, több stílusban is otthon mozog, és hiteles, a tévében nem elhasznált karakter. Mező Misi volt a mi Adam Levine-ünk, a fiatal, közismert előadó, akivel a 18-49-es korosztály mindenképpen azonosulni tud. Az amerikai műsorban egyébként nagyon ügyeltek arra is, hogy a politikai korrektség és persze a nyilvánvaló tehetség miatt is legyen egy fekete előadó, aki a hip-hop/r’n’b-vonalat tudja hitelesen hozni, ebben a székben CeeLo Green, Pharrell Williams és Usher foglalt helyet. A kötelező női zsűritagot sem mindig Aguilera alakította, a már említett Gwen Stefani mellett Shakira is szerepelt a műsorban - csak Levine és Shelton tartotta magát mind a 9 évadban.

A Király Viktor életének következő heteit is meghatározó amerikai kiadás zsűritagjai nagyszerűen működnek együtt. Blake Shelton és Adam Levine erős személyiség, a köztük levő kémia (bármilyen rossz is ez a szó) nagyon működik, nem véletlen, hogy nem cserélték le őket egyszer sem. Gwen Stefaninak ez a második szereplése a műsorban, ő inkább a Shakira-vonalat erősíti, egy fokkal visszafogottabb, mint a szenvedélyes és előszeretettel szereplő Aguliera volt. Zenészként, énekesként nagy a respektje és a sajtója is jó, de annyira nem tud beleszólni a Shelton-Levine szívatásba, mint elődje, vagy Cee Lo Green, aki nagyon hiányzik a műsorból. Pharrell Williams jóval szerényebb, halkabb, ami egyébként egy nagyszerű tulajdonság, de mivel Stefani sem igazán harsány, az idei műsorban zsűrit az eddigieknél is nagyobb mértékben kell vinnie a két veteránnak.

Shelton az eddigi 8 befejezett évadból négy, Levine két, Usher és a helyére érkezett Pharrell Williams egy-egy alkalommal tudott nyerni a csapatába tartozó énekessel, női Mester mentoráltja eddig még nem tudott The Voice-t nyerni az USA-ban, ami nem feltétlenül jó ómen Király Viktornak, aki a Megasztár után második tehetségkutatóját nyerheti meg. Van-e erre reális esélye, ugye, az a kérdés, ami a rajongókat leginkább foglalkoztatja, de erre a kérdésre most még nem lehet válaszolni. Az látszik, hogy a meghallgatások alatt

magyar létére, tehetségkutató nyertesként tiszta lappal előről kezd mindent, ráadásul egy távoli, vadregényes vidékről érkezett, ahol lábasból eszik a vörös húst, nahát. A meghallgatása nagyon jól sikerült, négy mentor is vitte volna, de ő Levine-ben bízott, érthetően, abban a műfajban, amiben Király Viktor is utazik, a zsűriből a Maroon 5 énekese van leginkább otthon.

Nem tehetség kell, hanem könnyes sztori

Király Viktor a második körben, az ún. Battle Roundban került egy sorral előrébb virtuálisan is, akkor, amikor a meghallgatások során az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó Cassandra Robertson ellen lépett színpadra, és énekelte le onnan / volt nála sokkal gyengébb (mindkét véleményt megjelenítem, jelezve, mennyire polarizált volt itthon a közvélemény). A továbbjutása mellett viszont már kőkemény marketingszempontok döntöttek: Király, amellett, hogy kifejezetten jó hangú, tehetséges énekes, sokkal jobban eladható, mint ellenfele, aki ugyan Michael Bolton, Céline Dion, Barry Manilow és Patti LaBelle háttérénekesnője is volt, de kora és neme miatt nem lehet rásózni a zenés tehetségkutatókat hagyományosan legnagyobb számban követő 18-34 év közötti női nézőkre. A kieséses szakasz előtti utolsó kör, a párbaj már úgy indult Király Viktor számára, hogy az egzotikumból szépen felépített Sármos, Jó Hangú Énekes szerepbe lépett, és ennek megfelelően, és mivel a válogatók és úgy egyébként a műsor legnagyobb felfedezettjének kikiáltottJordan Smith ellen lépett színpadra, már csak az adás utolsó perceiben, a csúcsponton került képernyőre. Nem is vallott szégyent, és ugyan nem egyenes ágon, hanem Gwen Stefaninak köszönhetően vigaszágon, de bent van az élő adásokban.

Azt, hogy az amerikai-magyar énekes milyen képességekkel rendelkezik, a The Voice alkotói pontosan felmérték és tudják, mi az a dal, amiben nagyot tud énekelni, és mi az, amivel simán ki tud esni. Senkinek ne legyenek illúziói azt illetően, hogy az amerikai műsor nem pont úgy a végletekig kiszámított forgatókönyvvel dolgozik, mint a magyar, amiben például Pál Dénes úgy tudott nyerni, hogy a komfortzónájából egyszer sem mozdították ki, minden neki adott dal pontosan megfelelt a képességeinek és hangterjedelmének, így a győzelme sem volt nagy meglepetés. Az élő fellépések előtti napok, amiket most él meg éppen Király Viktor, éppen ezért kiemelt fontosságúak, most tudja eladni magát, az interjúkban, a rádiószereplésekben. A The Voice már akkor is nagyon közösségi média-centrikus műsor volt, amikor a többi tehetségkutató még csak ismerkedett a Twitterrel, Király Viktornak ezt az aspektust is nagyon keményen meg kell tolnia, ha sikereket akar elérni a műsorban.

Azt viszont hogy itt mi számít sikernek, senki nem tudja megmondani. A fődíj, ami 100 000 dollár és egy lemezszerződés, az amerikai nyertesek közül igazán nagy kiugrást nem hozott senkinek. Az első évadban nyertes Javier Colon a tévészereplés előtt két albumot adott ki, ezekkel az R&B-listán 18. is volt, az egyesített Billboard-listán pedig 91. - nyertesként a 137. helyig jutott. A 2012-es nyertes Jermaine Paul még mindig dolgozik első lemezén, de kiadott egy kislemezt, ami a slágerlista első 100 helyezettje közé sem jutott be. A negyedik évadot nyerő Danielle Bradbery sem fejezte még be első albuma munkálatait, az ötödik szezont az élen záró Tessanne Chin 2014-es lemeze mindössze 7000 példányban fogyott el, és így tovább. Az egyetlen, üdítő kivétel Cassadee Pope countryénekesnő, akiről realityműsort is forgattak, Nashville-ben kapott egy nagyon előnyös lemezszerződést, első albuma pedig a countrylisták élén debütált.

Király Viktor azt nyilatkozta, hogy nem feltétlenül a győzelemre hajt, hiszen ha bejut az élő adásba, hetente 10-12 millió néző előtt szerepel, ami a karrierje szempontjából biztos nem hátrányos. Ez igaz, és valóban jót tesz egy énekesnek, ha nem kocsmákban igyekszik 40 ember előtt ismertté válni, hanem egy országosan sugárzott műsorban, de ez önmagában még nem elég, az USA nem Magyarország, ahol egy Megasztár-nyertes, ha nem hülye, éveken át megél a hírnevéből és azzal járó haknikból. Ha Király jól énekel az élő adásokban, és elég nagy felhajtás lesz körülötte, akkor rajongók is gyorsan megszerethetik - amit az iTunes-on az adások után megvásárolható produkciókra elköltött dollárokkal ki is fejeznek - és ez egy olyan műsorban, ahol a bennmaradás a közösségi médiás felületeken és sms-ben érkezett szavazatok millióin múlik, az életben maradást jelentheti. Sok sikert hozzá.