Ferenc, Olívia
-4 °C
4 °C

A TV2-nél minden ajtót bezártak előttem

2016.03.04. 12:08
Tatár Csilla a TV2-nél kezdett tévézni, és azt hitte, ha csendben lépked előre a ranglétrán, kap majd egy saját műsort is. Nem így történt, a vezetőség inkább leigazolta Ördög Nórát, ő pedig átment az MTVA-hoz, ahol azóta is jól érzi magát. A Dalról, a két tévé közti különbségről, a kommentelőkről és a bulvársajtóról beszélgettünk vele.

Kezdjük messzebbről. Mi volt előbb: a megkeresés az MTVA-tól, vagy a döntés, hogy otthagyod a TV2-t?

2014 júniusában kezdtem el először ezen gondolkodni, és jutottam arra, hogy ha szeptemberig nem történik valami, mármint a TV2-nél, akkor lépnem kell. György Bence volt az akkori programigazgató, neki jeleztem, hogy ősszel szeretnék valami mást is csinálni, ami nem azt jelentette, hogy ki akartam volna szállni a Mokkából, csak vágytam valami másra is. Addigra már 12. éve dolgoztam a csatornánál, több tucat műsor volt a hátam mögött, és úgy éreztem, a szakmai utam addig a pontig szépen haladt, és elérkezett a pillanat, amikor szerettem volna továbblépni és nem csak rutinból csinálni a feladataimat. Erre akkor nem kaptam konkrét választ, aztán augusztus környékén jött a hír, hogy

Ördög Nóra átigazolt a csatornához, és akkor egyértelművé vált számomra, hogy nekem itt nem lesznek valódi, új lehetőségeim. 

Ott volt Liptai Claudia, Ördög Nóri, az ország legjobb női műsorvezetői, az induló új műsorok száma pedig véges volt, így én azt éreztem, hogy  a Mokka székéből jó eséllyel soha a büdös életbe’ nem fogok tudni felállni. A menedzserem, Kende-Hofherr Kriszta jelezte, hogy az MTVA érdeklődik, szeretném-e, ha tárgyalna velük. Rábólintottam, és ennek eredményeképpen kaptam egy hivatalos megkeresést az MTVA-tól. Erről tájékoztattam  a TV2-t, hogy tessék, ez van, mondjatok rá valamit. 

És nem mondtak semmit?

Semmi konkrétat. Folyosói beszélgetésekben persze biztosítottak róla, hogy fontos vagyok, és számítanak rám, és nem tehetem meg, hogy elmegyek, hogy ne napokban, hanem hetekben és években gondolkodjak, de nagyon sokáig semmiféle konkrét vagy hivatalosnak értelmezhető választ nem kaptam. Ígéretet tettek, hogy ha lesznek műsorok, azokban majd szerepelhetek például állandó vendégként. Erre azt mondtam, hogy köszönöm, de én nem vendégszerepelni akarok, nekem nem egy plusz felület kell, amin jópofizhatok, hanem műsort szeretnék készíteni, dolgozni szeretnék, kihívásra és új feladatokra vágyom. És mindezt nemcsak hajnalban és reggel, hanem főműsoridőben.

Tatár Csilla

1996-ban, 13 évesen már verset szavalt a Duna TV-n. 2002-ben kezdett el a TV2-nél dolgozni, az Aktívban volt szerkesztő-riporter 2011-ig. Mellette dolgozott a Magellánban, a Favoritban, a Kölykök című műsor line producere volt, de megkapta a Macsólabor, a Megamánia és a MegaBackstage műsorvezetését is. Kétszer volt A szépségkirálynő műsorvezetője, 2011 és 2014 között a Mokkában dolgozott műsorvezetőként. 2014-ben igazolt át az MTVA-hoz, ahol A Dal műsorvezetője lett, majd ő lépett Jakupcsek Gabriella helyére a Magyarország, szeretlek! című vetélkedőben is. Az M2 Petőfin is több műsora volt.   

Mindeközben nagyon imponáló volt, hogy máshol milyen nagyon gondolkodnak bennem, és terveznek velem, így igent mondtam az MTVA-nak, és felmondtam a TV2-nél. Azt hiszem, ezt ennél tisztességesebben és korrektebbül nem lehet végigcsinálni. Nem állítottam senkit váratlan helyzet elé, nem tárgyaltam a hátuk mögött. Egyszerűen csak éreztem, hogy a Róna utcában megrekedt a karrierem, és nem tudok előrébb lépni, nem lesz több lehetőség, és ha most nem lépek, lehet, hogy később már nem is lesz rá esély.

A TV2-nél szerintem nem vették komolyan a dolgot, azt hitték, hogy úgyis ezer éve ott dolgozom, ott vannak a barátaim, a csatorna nevelt ki, szóval úgysem merem meglépni, és nem fogok elmenni. 

Így ilyen előzmények után, aztán végképp meglepett, ami a felmondásom után történt. Mert ez az egész ügy, egészen addig az én fejemben csupán egy szimpla munkahelyváltás volt, pláne – hangsúlyozom még egyszer – nem a hátuk mögött, nem titokban zajlott ez az egész.

Azt hitték, blöffölsz?

Azt azért nem hiszem, mert ez egy elég kicsi szakma, és tuti volt valaki a TV2-nél, aki felemelte a kagylót, és rákérdezett, hogy tényleg kaptam-e ajánlatot, csak éppen nem hitték el, hogy meglépem, és otthagyom őket. Ők megszokták, hogy én egy igazi lojális kis munkakutya vagyok, aki imádja a televíziózást. Én voltam az, akire mindig lehetett számítani, aki egyszerre tudott szerkesztő, műsorvezető és mindenes lenni egy-egy produkcióban. Az én lelkiismeretem minden szempontból tiszta, különösképpen, hogy nem egy-két nap alatt döntöttem, hanem egy jó féléves folyamat után. Én semmi mást nem szerettem volna, csak előrébb lépni, egy új műsorral. 

Mondjuk egy Sztárban sztárral?

Annak már megvolt a műsorvezetője akkor, először Friderikusz Sándor, utána Tilla. Én soha nem olyan formátumokban gondolkodtam, melyeknek már volt gazdájuk, én egy olyat szerettem volna, ami velem együtt startol el. A Rising Star volt a távozásom előtt az a műsor, ami akkor egy újonnan induló formátum volt, és ez egyfajta lehetőségként ott lebegett a szemem előtt. Egy darabig, a háttérműsorokat mindig én vittem, szerkesztőként és műsorvezetőként is, de a nagy showműsorok elkerültek, kivéve A szépségkirálynőt, amit kétszer vezettem a csatornán. Hosszú ideig úgy voltam vele, hogy mindennek megvan a maga ideje.

14 évvel ezelőtt sem rögtön riporterként kezdtem, hanem kiváló szerkesztők gyakornoka voltam, és szépen lassan lettem gyakornokból riporter, majd felelős-szerkesztő, stb. Én így gondolkodtam a műsorokról és a műsorvezetésről is. Oké, megcsinálom, mert egyszer majd előrelépek. Végig kell járni a szamárlétrát. De az a nagy helyzet, hogy ha elkezdesz valahol dolgozni, és gyakornok vagy, aztán riporter leszel, majd szerkesztő, soha nem fognak rád úgy tekinteni, mint arra, aki kintről jön.

Mindig te leszel az a kis nő, aki örüljön, hogy ennyi lehetőséget kap, hiszen lám, gyakornokból már a Mokkát vezeti.

De soha nem kapsz igazi, nagy lehetőséget. Mindig én voltam az,  aki mindent megcsinált aprópénzért. Ezt akkor értettem meg, amikor átkerültem az MTVA-hoz, ahol ugyanazzal a szakmai múlttal teljesen másképpen kezeltek, mint a TV2-nél – itt én voltam az, aki kívülről jött, akit elcsábítottak.

A Rising Starral kapcsolatban fel sem merült a neved?

Jó lenne azt mondani, hogy igen, de szerintem nem, hiszen főleg erre a műsorra vitték oda Nórit, nyilván tárgyaltak vele korábban. Nóri jövetele pont azért volt áldásos, mert egyértelművé vált számomra, hogy lépnem kell – amellett, hogy akkor nyilván megviselt –, hiszen egyértelműsítette, hogy nekem ezzel véget ért a TV2-s pályafutásom. Ez a momentum segített tisztán látni a hamis ígéretek között, segített dönteni. Így utólag nagyon örülök, hogy így alakult.

Amikor felmondtál, elkezdődött a cseszegetés?

Kár, hogy nem akkor beszélgettünk, mert már nem pontosan emlékszem mindenre, de igen, volt ebben is részem. Érdekes helyzet volt, mert én akkoriban váltam, és a bulvárújságírók nagyon érdeklődtek irántam, ráadásul jött a felmondás is. Nem akartam paranoiássá válni, de a végére egy kicsit az lettem. A legdurvább talán az volt, amikor adáson kívül összevesztem Kárász Robival, aki folyamatosan provokált, és egyszer csak eldurrant az agyam. Mondtam, amit mondtam, amit már nem lehet visszacsinálni. Erre este hív a Blikk újságírója, hogy hallja, volt egy kis balhé, és szó szerint mindent tudott, amit ott elhangzott. Én a munkahelyi konfliktusokat mindig belső ügyként kezeltem, soha nem adtam volna ki senkit, ennek megfelelően próbáltam elbagatellizálni a helyzetet  és visszakérdeztem, hogy milyen balhé. Összeszólalkoztunk Kárásszal, de semmi komoly. Aha, felelte, és szóról szóra visszaolvasta nekem azt, amit kamerán kívül mondtam. A mikroport rajtam volt, a felvételt meg valaki szépen kiadta neki. Na, akkor éreztem, hogy ez kezd durva lenni, akkor meg pláne, amikor megláttam az ominózus mondatokat a fejem mellett a címlapon. Jó, utólag röhögtem rajta, de akkor megviselt. 

Mi az igazság a milliós kötbérrel kapcsolatban, amit állítólag az MTVA fizetett ki helyetted?

Sajnos nem avathatlak be a szerződésem részleteibe, de nekem az utolsó pillanatig riporteri és műsorvezető  státuszom volt, ráadásul egy közel tízéves megállapodásban, így a kötbér is ennek megfelelő mértékű volt, és nem kellett kifizetnie senkinek helyettem. A Blikkben megjelent nyolcmilliós kötbérről én akkor azt mondtam az újságírónak, hogy nem mondhatom meg a pontos összeget, mert azzal szerződést szegek, de ennek a nagyságrendnek köze sincs a valósághoz, amire az volt a válasz, hogy az lehet, de ez nem hangzik olyan jól. Szó sem volt arról, hogy az MTVA fizeti ki helyettem. Nyilván kiszámoltam, hogy megéri-e átutalni azt a bizonyos összeget, és csak utána írtam alá az új szerződésemet. 

Az MTVA mit ajánlott fel? 

A Dalt. Én annyit mondtam, hogy hírműsorban nem akarok dolgozni, még műsorvezetőként sem, mégpedig azért, mert életemben egy percet nem töltöttem el hírszerkesztőségben. Én az elmúlt 14 évben csak infotainment- és magazinműsorokban dolgoztam. Úgy négy évvel ezelőtt, még a mokkás időkben felmerült, hogy a reggeli Tényekben Dudás Ádám kapjon egy női váltótársat , péntekenként. Behívtak castingra engem is, de nem mentem, ugyanis én a hírműfajhoz nem értek. Az MTVA-nál reméltem, hogy A Dal után lesz más feladatom is, és lett is, a két műsor, amiből az egyik egy beszélgetős filmes műsor volt, ami mai napig a szívem csücske, nagyon szerettem. Ez volt a Filmklub. Aztán levezettem a szépségkirálynő-választást Harsányi Leventével, és kiszálltam az A38 hajón forgatott petőfis műsoromból, mert addigra már állapotos voltam, és úgy éreztem, hogy egy terhes nőnek semmi keresnivalója nincs hangos koncerteken éjszaka. Féltettem Milánt, és ez volt a legésszerűbb döntés.

Akkor persze megkaptam, hogy bezzeg más meg végigdolgozza a terhességét, én meg otthon tespedek. Kezdem megszokni, hogy bármit teszek, jön rá a markáns vélemény. Ősszel aztán folytattam a filmklubot, akkor meg az volt a fanyalgók baja, hogy miért nem vagyok otthon terhesen. Amióta az MTVA-nál vagyok, megváltozott a hangulat körülöttem, ez nyilvánvaló. Persze az is lehet, hogy ez a főműsoridőnek is köszönhető. Nagyobb így az érdeklődés. Kriszta mindig azt mondja, hogy aki kiáll a sarokra, az ne csodálkozzon azon, ha majd leszólítják, és hogy kommenteket olvasni tilos, hiszen azok úgysem rólam szólnak, hanem azokról, akik megfogalmazzák ékes gondolataikat. Néha mégis nehéz megállni, és nem beleüvölteni a világba, amit gondolok.

A sajtó másképp áll hozzád? Te lettél Tatár Csilla, a kormány szekértolója?

Ezt éppen még nem mondták rám, de hol van még az év vége? Tény és való, hogy megváltozott a kapcsolatom a sajtóval, de talán ez a válásom miatt is van, mert egészen addig nem tudtak velem mit kezdeni, nem voltak körülöttem botrányok, azóta viszont a magánéletem is hirtelen érdekes lett. Ha meg nincs botrány, akkor csinálnak, mint mostanában is. Amióta pedig édesanya lettem, aki ráadásul visszament dolgozni, azóta főleg. Hogy nézek ki, hány kiló súlyfelesleg van rajtam, milyen anya vagyok. Van téma bőven. Ez aztán odáig fajult, hogy az egyik weboldal megszavaztatta az olvasóit, hogy szerintük jó anya vagyok -e. 

Ha maradsz a TV2-nél, nem lett volna ugyanez?

Lehet. De tudod, ha valaki riporterként kezdte valahol, akkor hiába ér el bármit, előbb-utóbb megkapja, hogy jesszusom, hiszen ő csak egy kazettahordozgató csajszi volt! Ebből a szerepből nehéz kilépni, de ha megteszed, ahogy én is, akkor jön az, ami most van. Ezzel együtt azt mondom, hogy nagyon jó döntés volt. Meg kellett küzdenem az életemnek azt a szakaszát, munkahelyet váltottam, elváltam, de most minden nagyon rendben van bennem, velem és körülöttem. A boldogságot nem kapjuk csak úgy. Meg kellett érte dolgozni. A bulvárújságírás érzésem szerint alapjaiban sokat változott, még az elmúlt évekhez képest is, és ez teljesen független tőlem. Az persze döbbenet, hogy mostanában az újságírás része lett, hogy bizonyos lapokban, többnyire nem a jelentős, nagy ismertségű bulvárlapoknál és oldalaknál, kommentelők hozzászólásaiból lesznek cikkek. És a kígyó ott harap a farkába, hogy a legtöbb ilyen kommentet újságírók írják, álnéven. Nemrég például úgy öt másodpercig lehetett kint egy komment a Facebook-falamon – amit természetesen egy fotó nélküli, tíz ismerőssel rendelkező felhasználótól jött –, mire töröltem, de a tartalmát a Ripost.hu-n egy nagy cikkben láttam viszont. 

Miről szólt?

Hogy A Dal adásai alatt a fiam velem van, és rohangálok ki hozzá adás alatt szoptatni az influenzaszezon kellős közepén. Az igazság ezzel szemben az, hogy azon a hat darab szombaton, amíg tartott A Dal, Milán az apukájával volt otthon. A Magyarország, szeretlek! forgatására viszont tényleg viszem magammal, az egy nyugodt helyszín, és összesen két nap egy hónapban. Amíg én a stúdióban vagyok, anyukám játszik vele, vigyáz rá abban a szobában, amit az MTVA erre a célra alakított ki és rendezett be, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Közszereplőként tudom, hogy tűrnöm kell a kritikát és a megjegyzéseket, de csak a munkámmal kapcsolatosan. Így egy ideje azokkal szemben, akik a saját magánéletemet összetévesztik a szakmaival, kénytelen vagyok jogilag fellépni. Az ügyvédemmel úgy határoztunk, hogy viták és veszekedések helyett, minden indokolt esetben azonnal perelünk. És tudod, mi az érdekes? Hogy eddig minden esetben megegyeztünk peren kívül. Amit így fizetnek, félreteszem Milánnak. 

Nem csinálok ebből sportot, de ha hülyeségek, hazugságok jelennek meg, akkor perelek, mert egyszerűen nincs más eszköz arra, hogy megállítsd ezt a folyamatot. 

És hogy értsd, nem arról van szó, hogy rosszat vagy kellemetlen dolgot nem lehet írni rólam. A Borsban például pár napja megjelent, hogy Harsányi Leventével nincs köztünk összhang és nem vagyunk jóban. Amit a Life.hu már úgy vett át, hogy nagy a feszültség köztünk, nem veszem a poénjait, és így tovább. Felhívtam az újságírót, hogy Leventével adásonként jó, ha öt percet töltünk el térben és időben azonos helyen. Ráadásul vele kifejezetten jóban vagyunk, szeretünk együtt dolgozni. Egy gondolat nem volt igaz az ominózus cikkben, de közszereplőként ezt el kell tűrnöm, és oké, ezt elfogadom, de ha a magánéletembe gázolnak bele, az más lapra tartozik.  Néha csak az olvasót sajnálom, mert ha valaki, hát ő aztán gyakran van totálisan megvezetve.

Milyen volt az első Dal tavaly?

Nagyon nehéz, mert tudtam, hogy sokan nézik, és sokan csak arra várnak, hogy mikor hibázok, és ez sajnos eléggé eluralkodott rajtam. Nem mondom, hogy kezem-lábam remegett, de iszonyú ideges voltam. Óriási volt a nyomás rajtam. Nagyon nehéz helyzet volt, de utána sokat beszélgettem erről a menedzseremmel, akivel jót és rosszat egyaránt ki tudunk elemezni, aztán pedig jött a többi adás, és az elsőről már senki nem beszélt.

Ha az MTVA-ban akarnak egy magazinosabb, politikamentes reggeli műsort csinálni, elvállalnád?

Ez egy összetett kérdés: egyrészt én már nem feltétlenül szeretnék ilyen műsorokat készíteni, mert ez a korábban már megvolt. Ráadásul, amíg ilyen pici a kisfiam, addig a napi műsorok szóba sem jöhetnek. Viszont később, ha a valami újat, teljesen mást lehetne csinálni, akkor szívesebben mondanék rá igent. Ha az a műsor tartalmasabb, mélyebb lenne, egy olyan, amiben nem három perc jut egy emberre, abban látnék perspektívát. Másrészt viszont alkalmazott vagyok az MTVA-nál, havi fizetéssel, és ha azt mondják, hogy ezt és ezt  műsort nekem kell vezetni, akkor nehéz lenne arra esetlegesen nemet mondani. De eddig is hozzám passzoló műsorokban próbálhattam ki magam, így ez most nem is téma. 

A Dal mellett vezeted a Magyarország, szeretlek! című műsort, Jakupcsek Gabriella helyett. Mennyire találtak meg a rajongók?

Nagyon nehéz egy jól bejáratott műsort átvenni egy vadonatúj műsorvezető-párosnak. Azoknak, akik Jakupcseket szerették, és Gabi miatt nézték a műsort, mindegy, mit csinálok, mindenképpen negatívak lesznek. Az viszont nagyon meglepett, hogy ilyen szélsőséges indulatokat és érzelmeket képes kiváltani egy-egy adás, de amikor leültem beszélgetni néhány kollégával és baráttal, valahol megértettem ezeket az embereket is.

Volt egy szórakozási lehetőségük, vasárnaponként, ez a műsor, és ezt most a megszokott formában – ahogyan megszerették – elvették tőlük. A változást a legtöbben nehezen élik meg. Ezt meg lehet érteni. Az viszont megnyugtatott, hogy már akkor kapott a közönségszolgálat levelet arról, hogy tehetségtelenek vagyunk, és cseréljenek le minket, mielőtt az első adás lement volna a tévében. A nézettség viszont mostanra beállt, és egyetlen egy adás kivételével nem csökkent, sőt, a tavaly februári adatokkal az idei február egy szinten van. Ha megnézed az első négy adás számait, akkor láthatod, hogy szép eredményeket hozott a most az új felállásban is. A törzsközönség tagjai közül biztos elvesztettünk párat, de jöttek helyettük újak, akik viszont már miattunk is nézik a műsort, és egyre több pozitív és támogató visszajelzést kapok, ami nagyon sokat jelent nekem.

Melyiket szereted jobban?

A Dalt. A sajátoménak érzem, abban igazán megtaláltam a hangomat. Másrészt pedig én nem vagyok az a jópofáskodó típus munka közben, de azon vagyok, hogy előbb-utóbb a Magyarország, szeretlek!-ben is megtaláljam a saját hangomat. Anno a Mokkánál is az volt a problémám, hogy én éreztem magam kellemetlenül akkor, amikor ott ült velem szemben valaki, aki hajnal ötkor kelt, csak hogy bejöjjön, és elmondja a gondolatait, a műsorvezető pedig magát exponálja az alannyal szemben a jópofizásával. Ez nem én vagyok. És ez egyelőre a Magyarország, szeretlek!-nél is így van, de adásról adásra egyre jobban összerázódunk mi is. Mellesleg szerintem egyedül Claudia jó ebben a vicces, humoros adok-kapokban a női műsorvezetők közül.    

A Dal belülről milyen?

Minden tiszteletem a műsorba jelentkező előadóké, mert bármit csinál a műsor, azt kötelező jelleggel mindig utálni kell. Mindig piszkálják az ott elhangzott dalokat. Pedig A Dal nem akar se több, se kevesebb lenni annál, amit ígér: szórakoztatni szeretne, dalok vannak benne, amiket a zsűri véleményez, a nézők szavaznak, a végén meg lesz egy nyertes. A nézők szeretik, és tulajdonképpen ez a fontos. Mindezt egy tökéletesen tálalt, nagyívű showműsor keretein belül.  Az persze szubjektív, hogy kinek milyen a zenei ízlése. Én személy szerint nagyon szerettem az idei dalokat, Oláh Gergőnek és a Parno Grasztnak pedig kifejezetten szorítottam.  A műsor jó dalokat szeretne adni és szórakoztatni akar. Ennyi. Mint a legtöbb zenés showműsor.

Ha összehasonlítom egy X-Faktorral, a sajtó sokkal keményebben üti A Dalt, mint a kertévés tehetségkutatókat, pedig erre nincs valós oka. 

Mi volt az a pólón üzengetős, öltöztetős balhé?

Az jelent meg a lapokban, hogy nekem van egy külön bejáratú stylistom. Nincs. Aki engem öltöztet, az az MTVA alkalmazottja. Van viszont sminkesem és fodrászom, akiket hoztam magammal, bár a sminkesem is az MTVA-nál dolgozik, de mindegy. Minden produkció úgy működik, hogy van külön ember a műsorvezetőkre, mert adás előtt, amikor mondjuk a szerkesztőkkel egyeztetsz, amikor mikroportoznak, nem tudsz kirohangálni az öltözőből a versenyzők öltözőjébe. A produkciónak is van egy saját öltöztetője, ő foglalkozik a versenyzőkkel. Aki az én ruháimért felel, azért van mellettem, mert jól ismer, tudja, mi áll jól, miben érzem magam jól. Most nincs időm eljárkálni ruhapróbákra, mint tavaly, mert otthon vagyok a kisfiammal, megbízom Andiban, amit hoz, azt felveszem. 

Másrészről pedig amikor egy nő szoptat, akkor a tejét, nem tudom másképp mondani, van, hogy le kell fejni. Én pedig ezt nem egy vadidegen férfi előtt akarom megtenni – tulajdonképpen ennyi volt a stylist-balhéban.

A pólónak meg semmi köze nincs A Dalhoz, bosszantott az engem övező hangulat. Tavaly, amikor hatvan kiló voltam, minden cikkben kötelező jelleggel odaírták a nevem elé, hogy „csinos”, „jó formában levő” stb., ami persze jólesett, nem tagadom. 

Most, hogy szültem egy gyereket, és anyuka lettem, maradt rajtam hat kiló plusz, ami adásról adásra téma volt. Jöttek a kritikák. Persze azt nem írják le, hogy Tatár Csilla dagadt, hanem óvatosan fogalmaznak: „nem áll jól neki a ruha”, „rossz a stylist”, „rossz a tervező”, „a megváltozott alakra nem ilyen ruhát kellene felvenni” – miközben a ruhákat ugyanazok tervezték, mint tavaly, és a stylist is ugyanaz volt. Csak én változtam. Felvettem a pólót, és üzentem: „az én testem, az én szabályaim”.  Volt ebben egyfajta misszió is a részemről. Mert szerintem nagyon nincs rendben az, amikor egy nőt, egy édesanyát a súlya alapján ítélnek meg, vagy emiatt kezdenek nyilvánosan piszkálni . Ebben ennyi volt. Egy üzenet az önelfogadásról, amiről én eddig is elég sokat beszéltem, csak ugye hatvankilósan egyszerűbb, mint 66 kilósan. 

Mivel azonban ez a köztévén volt látható, más volt a reakció is rá,  ami engem is meglepett, hogy volt, aki azt hitte, hogy Ákos,  Kövér László vagy Bochkor mondataira reflektálok. Utóbbit én nem is hallottam egyébként, utólag tudtam meg, hogy egy nappal korábban történt. Ültem otthon, olvasgattam a netes véleményeket és összefüggés-kereséseket, és fogtam a fejem. Úristen, mibe keveredtem?!                      

Tudtak róla az MTVA-nál?

Nyilván nagyon punk lenne azt nyilatkozni, hogy nem, magánakció volt, de ez egy ilyen méretű produkció esetén elképzelhetetlen. Bármelyik másik televízióban is az lett volna.  Leegyeztettük előre, belementek, amiért utólag is nagyon hálás vagyok, így felvehettem. Az pedig, hogy a köztévé ebbe belement, meg tök menő dolog. Több fricskát és üzengetést nem tervezek.