A Trónok harca hatodik évada a nőkről szólt

A Trónok harca a hatodik évadra ért el oda, ahova az első óta igyekezett, és biztosította be helyét a legerősebb női karakterekkel működő tévés történetek között. Ha jobban végiggondoljuk, és felidézzük mondjuk az első évadot, de akár a másodikat vagy a harmadikat is említhetnénk, ez a történet soha nem a férfiakról szólt, hanem a nőkről. Az igazi főszereplői mindig is ők voltak, Arya, Sansa, Cersei és Danaerys, és a történetet a végcél irányába egyengető mellékszereplők közül is a női alakok domináltak, Catelyn Stark, Margaery, Lady Tyrell, Ellaria Sand, Brienne vagy éppen Melisandre. 

Amikor George R.R. Martin a Rózsák háborúját és úgy egyébként Anglia középkori történelmét alapul véve megírta a Tűz és Jég dala című regényciklusának vázlatát, a könyvverzióban a férfiaknak sokkal szignifikánsabb szerepet szánt. A tévésorozat azonban másik műfaj, D.B. Weiss és David Benioff, a sorozat alkotópárosa kénytelen volt az első öt évadra elegendő alapanyagot szolgáltató, kb. 6000 oldalnyi történetből kiválasztani azokat a szálakat, melyek a fősodort alkotják majd, lecsípni, megkurtítani, kihagyni azokat, melyek nélkül a sztori működik, és mind büdzsében, mind időben belefér a tévés keretekbe. 

Az első próbálkozás tragikus is lett, az eredeti pilot epizód (amit 2009-ben forgattak), valószínűleg soha nem kerül majd a nagyközönség elé. Hiába dolgoztak négy évet az előkészítésén (igen, az, amit most látunk, egy 2005 óta tartó folyamat része), a végeredmény a tesztközönség szerint értelmetlen lett. Egyszerűen követhetetlen volt, nem lehetett érteni, hogy ki kicsoda, miért van ott, ahol, és éppen mit csinál. Benioff és Weiss az ötödik évad környékén, egy Vanity Fairnek adott interjúban taglalta, mekkora csalódás volt nekik a pilot fogadtatása, és hogy egy ponton közel jártak ahhoz, hogy feladják - jóhogy, a végül bemutatásra került verzió 90 százalékban eltért az eredeti pilottól, és nemcsak a színészek és helyszínek, hanem a történet tekintetében is.

Akkor tanulták meg, hogy ehhez a sorozathoz a regényeket tényleg csak sorvezetőként szabad használni, és inkább saját fantáziájukra és a forgatókönyvírók tehetségére kell támaszkodjanak a jövőben - ha valóban a könyveket filmesítették volna meg, most, 60 epizód után, nagyjából a harmadik kötet közepén tartanánk. A kihulló történetszálak és a felesleges, több száz oldalon át tartó, és egy, két kötettel később előkerülő apróság miatt létező küldetések a tévében nem hiányoznak, ahogy az sem, hogy valaki órákon át narrálja, éppen mit esznek a karakterek és milyen öltözéket viselnek, az öltés típusát is beleértve. A sorozatipar sebessége (egy év - egy évad) ráadásul nem egyezik meg Martin saját tempójával sem. A szakállas varázslóra emlékeztető külsejű író az első négy regényt még aránylag gyorsan megírta, 1996 és 2005 között, de az ötödik kötet csak 2011-ben jelent meg, a hatodik állítólag idén fog, a hetedikről pedig álmodni sem merünk. 

Azt tehát jóelőre lehetett tudni, hogy egy ponton elfogy az alapanyag, nem lesz mit átdolgozni. Martin ugyan homályos utalásokat tett arra, hogy korábban ő mindent elmondott az íróknak a fősodorról, hogy kiknek kell ott lenniük a végjátékban, de azt, hogy az ordáig vezető út milyen lesz, azt nem ő határozza meg. Benioff és Weiss tulajdonképpen a hatodik évad eleje óta saját kútfőből dolgoznak, de ha nagyon szigorúan nézzük a dolgokat, a könyvek és a sorozat története a negyedik évadtól már egyre kevésbé hasonlít egymásra, fontos szereplők kardoznak vígan az egyikben és haltak meg régen a másikban, és fordítva, de hivatalosan ez volt az első évad, aminek írásában Martin már tanácsadóként sem vett részt (az ötödik évadban sem jegyzett forgatókönyvet már). Aki attól tartott, hogy Martin öröksége rossz kezekbe került, részben megnyugodhat: Benioff, Weiss, és állandó írótársaik (Dave Hill és Bryan Cogman) a Trónok harca Martin-i hangulatát tökéletesen átvették, ebből a szempontból semmi különbséget nem lehet felfedezni teszem azt a harmadik és a hatodik évad között. 

Amikor az ötödik évad véget ért a hóban fekvő Havas Jonnal, nagyon kevesen gondolták úgy, hogy a sorozat egyik központi karaktere, a közönségkedvenc fattyú tényleg meghalt, hiszen egy közkeletű, és a kilencvenes évek vége óta emlegetett teória szerint Havas nem Ned Stark fia, hanem Lyanna Stark és Rhaegar Targaryen herceg gyermeke, és mint ilyen, a Vastrón egyik jogos örököse, ráadásul ha valaki, akkor ő az, aki meg tudja állítania az északról jövő veszedelmet (élőhalottak serege), és így tovább. Ezért nem volt meglepő, hogy feltámadt,és az sem, ahogy - a vörös papnő jelenléte a Falon elég beszédes nyom volt. Itt például húzhattak volna egy olyat, hogy Melisandre csak a hatodik évad nyitórészében érkezik meg a Fekete várba, nagyobbat ütött volna így a tavalyi évadfinálé. (A teória pedig a Bran Stark-féle visszaemlékezésekben szépen be is igazolódott.)

Érezhető volt, hogy az egyre duzzadó szereplőgárdával is kezdeni kellett valamit, egyszerűen túl sokan vannak. Sajnos a szereplők kinyírásában az íróknak még van mit tanulniuk Martintól (Vörös nász, pl.), náluk valahogy súlytalan, lényegtelen, sem érzelmi, sem más síkon nem ható, rutinesemény lett egy-egy halál (Fekete Hal, de akár Margaery is), miközben az előző évadban Shireen hercegnő megégetése zsigerekig hatolt, és valahol Stannis halála is a karakterhez illő volt. A hatodik évadban Wun Wun, az óriás, Hodor és Rickon halála volt talán az a kettő, amit rendesen megcsináltak, a többieket egy sorban elintézték, például a fináléban elemésztett szereplőket (Kevan Lannister, Lord Tyrell, Margaery, Ser Loras, Főveréb, stb.) Még Lord Frey is kapott egy külön kanyart, drámát és rendes lezárást Aryától.

Szintén érthetetlen és idegesítő, ahogy az időt és a teret kezeli a sorozat, különösen úgy, hogy akár egy részen belül is képes marhaságokat csinálni. Samuéknak konkrétan tíz részen keresztül kellett keccsölniük a Citadella felé vezető úton, míg Varys egy epizódon belül kétszer is megjárta a Meereen-Dorne távolságot, és akkor a Völgyből Deres alá hipphopp odaérő Kisujjról nem is beszéltünk. Nem emlékszem pontosan az első évadokra, de mintha akkor erre jobban odafigyeltek volna, és értem én, hogy ez egyes szálakon a sztori nem ugyanannyi időt ölel fel, de amikor léthatóan az a cél, hogy az összes, a levegőben lebegő sztorit egy nagy masnival átkötve egymásba olvasszuk, akkor erre jobban oda kellene figyelni.

Mivel fantasy sorozatról van szó, az olyan apróságokon nem fogunk fennakadni, mit Arya legendás hasi sebe, mert minek, elég baj volt azzal a szállal eleve, hiszen azon túl, hogy az öreg Freyt a Braavosban tanultak segítségével nyírhatta ki legegyszerűbben Arya, semmi más haszna nem volt, karaktert nem épített, ráadásul feldobott egy érdekesnek induló mellékvonalat a vándorszínészekkel, amit azzal a lendülettel ki is kukáztak (pedig mennyivel frankóbb lett volna a közéjük beálló Arya szála!) Ez a kapkodás egyébként is jellemző volt Weissékre ebben az évadban, mintha túl sokszor éltek volna a deus ex eszközével az ostromlott Meereenbe legjobbkor érkező Danaerystől a Deres alatti csatában Havas Jon felmentésére érkező Völgy-lovagokig. 

Királyvárban és Meereenben nem történt semmi váratlan vagy érdekes, a vallási fanatikusok előretörése és a béketárgyalás a szomszéd faluval típusú történetek annyit azért nem értek, amennyi időt szántak rájuk. Dorne az évadnyitóban került elő, legközelebb meg egy 3 perces snitt erejéig a fináléban, és őszintén szólva a Vas-szigetek királyválasztása sem érdekel jobban a csemegepultos eladó magánéleti válságánál. (Itt Euron révén még lehet valami kavar, de szinte kizárt.) Az nyilvánvaló volt már az évad közepére, hogy az írók a hátralevő két évadra, azaz a fináléra koncentrálnak, és erre rakják fel a bábukat a táblára, ezért kellett annyi szereplőt kinyírni és félretenni. Míg az első három évadban az öt, magát királynak kikiáltó férfi küzdelme állt a középpontban, a hetedik kör majd a Dany-Cersei-Sansa hármas egymásnak feszülését hozza el, a nyolcadik, utolsó évad (2018-ban) pedig az emberek és sárkányaik és az északról érkező élőhalott veszedelem közötti folyamatos küzdelemről fog szólni igencsak. 

Ahhoz képest egyébként, hogy milyen mostoha módon bántak az írók a nőkkel az ötödik évadban (ami egyébként jóval gyengébb volt a hatodiknál), nagyon összekapták magukat. Cerseit ugyan alaposan megalázták a hit nevében, de azt ugye senki nem gondolta, hogy hagyja magát, és nem áll bosszút? Ahogy Cersei, Sansa is talpra állt a rémes nászéjszaka után, és eltakarította az útból Ramsayt, Arya egy újabb nevet húzott ki a kis listájáról, Dany pedig végleg eltörölte a rabszolgaságot Essos déli partján, és végre elindult északnak - egy másik nő, Yara Greyjoy segítségével, aki dettó királynőnek tartja magát, csak hogy teljes legyen a sikeres nők köre.

A férfiak közül mindig is Jaime Lannister volt a legérdekesebb, testvérszerelem ide, vérfertőzés oda, vele lehetett a legtöbbet kezdeni, a morális dilemmáival, azzal, hogy egy kényszerűségből elkövetett királygyilkosság miatt meghasonult, és a testvére, Cersei iránt érzett szerelmével, ami viszont a hetedik évadban szerintem nem lesz elég ahhoz, hogy ne ölje meg (vagy ne próbálja megölni) a nőt. Tyrion ebben az évadban csak biodíszlet volt, Kisujj jó, ha öt percet szerepelt összesen, a többiek meg annyira nem voltak érdekesek az egy Ramsayt kivéve, akiből viszont sajnos karikatúrát írtak Weissék, sokkal jobban kellett volna árnyalni a faszit - például azzal, hogy az ötödik évados nemi erőszakot egyszerűen kihagyják a sztoriból - akkorra már túl voltunk Theon kasztrálásán, azaz mindenki tudta, hogy Ramsay egy szadista állat, nem?  

A sorozat továbbra is az HBO zászlóshajója, a rá elköltött dollármilliók ott is vannak a képernyőn az utolsó centig. Az évad nyitórésze és különösen az utolsó két epizód minőségben, színészi játékban és látványban az év legjobbjai közé tartozik, a kilencedik részben látott, közel félórás, a fattyak csatájának hívott gigantikus akciójelenet pedig simán beférne bármilyen középkori mozifilmbe is. Biztató a vége az évadnak, látszik, hogy milyen irányba akarják elvinni a történetet, és ahogy az évek óta építgetett történetszálakat elvarrták, arra nem lehetett panasz. Kár, hogy az évad többi hét részével nem mindig tudtak mit kezdeni, de talán úgy, hogy A Sárkányok Anyja átér Westerosra, a következő, 7 vagy 8 részes évadban már kevesebb lesz az olyan epizód, amiben 6-8 helyszínt látogatunk meg, teljesen feleslegesen. 

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!