Miért imádjuk ennyire a káromkodást?

Bár a South Park esetében mostanság húsz évről kell beszélni, a sorozat ötlete már 1992-ben megszületett. Trey Parker és Matt Stone, a rajzfilm két atyja két rövid animációban már bemutatta a karaktereket, amik a '90-es évek még csak éledező internetén kvázi az első igazi virális videók lettek.

Csodálkozni mondjuk annyira nem kell rajta, hiszen ekkoriban azért elég sajátosnak számított egy rakás káromkodó kiskölyök egy olyan videóban, ahol egymásnak feszült Jézus Krisztus és egy hóember. Ennyi év után egészen vicces látni, hogy eredetileg Cartman lett volna Kenny, aki mindig meghal, illetve hogy az animáció (ami konkrétan kivágott kartonpapírok mozgatásából állt) még korai South Park-os mércével mérve is primitív, de a karakterek hangjait már akkor is a Parker és Stone adták.

Kabbe gyíkok, megjöttünk!

A videó valahogy eljutott a Fox csatorna akkori programigazgatójához, Brian Gradenhez, aki adott 1000 dollárt a készítőknek, hogy csináljanak még egy ilyen videót, amit aztán elküldhet az ismerőseinek karácsonyi üzenetként. Ez lett a második South Park-pilot, amiben Jézus most a Télapóval harcol, és az animáció is szebb, pedig csak 750 dollárt volt a kisfilm elkészítésének költsége. Graden végül pár tucat haverjának küldte el a vicces karácsonyi üdvözlő videót VHS-en, ami aztán bootleg formában és az interneten kezdett el keringeni, hogy a végén eljusson a Comedy Centralhoz, amely megrendelte a sorozatot Parkertől és Stone-tól. A VHS-kazetták elterjedésében fontos szerepe volt George Clooney-nak is, aki saját maga készített nagyjából 80 VHS-másolatot, majd küldte körbe szintén az ismerőseinek, aminek köszönhetően a legkorábbi South Park-rész hamar kultikus kedvenc lett Hollywoodban, Clooney pedig később szinkronhangja lett Stan meleg kutyájának.

Először a Foxnál próbálkoztak, de a Fox nem akart olyan sorozatot sugározni, amiben szerepel egy beszélő szardarab is. Szóba került az MTV is, de ott meg attól tartottak, hogy a csatorna gyerekműsorrá változtatja a koncepciót, így a Comedy Central lett a tökéletes választás. Pedig egy ideig úgy tűnt, hogy a Comedyn még az első rész adásba kerülése előtt elkaszálják a South Parkot. A Cartman seggébe ültetett földön kívüli adóvevőről szóló nyitóepizód három hónapig készült, de kifejezetten rosszul fogadta a tesztközönség, és különösen a nők. Az interneten azonban továbbra is imádták a South Parkot, így a Comedy végül megrendelt hat részt.

A South Park annyiban megelőzte a korát, hogy a többi rajzfilmmel ellentétben az animációs munkát nem közvetítették ki dél-koreai cégeknek, hanem saját maguk csinálták meg számítógépes szoftverek segítségével, ami csak évekkel később lett sztenderd az iparágban. Miközben a konkurenciának 9-12 hónapot vett igénybe egy teljes évad legyártása, addig az első pár évben a Parker és Stone három hét alatt képes voltak összedobni egy epizódot.

A South Park első epizódja 1,3-as közönségarányt ért el, ami közel egymillió embert jelentett, és ez akkoriban kifejezetten magas számnak számított egy kábelcsatornánál. Utólag Doug Herzog, a sorozatot anno a Comedyhez csábító, később többek között a Daily Show-ért és a Colbert Reportért is felelős programigazgató elmondta, hogy a South Park tette fel a térképre a Comedy Centralt. Az első évad végére egészen brutális számokat hozott a South Park. Három hónappal később megtriplázták a nézettséget, a tizedik epizódra pedig még 33 százalékkal emelkedett a nézők száma. A 6,4-es főműsoridős közönségarány akkoriban a tízszerese volt a konkurencia átlagának, és rövid idő alatt akkora kultusza lett a show-nak, hogy az egyetemi campusokon konkrét társasági eseményeket szerveztek az új részek megnézéséhez. A Comedy Central hirtelen a legmenőbb amerikai kábeltévévé vált, amit jól illusztrál, hogy

A brutális nézettség később azért csökkenni kezdett, és szép lassan beállt egy állandó átlagra. Nagyjából az ötödik évad óta stabilan 2,5-3 millió ember kapcsol a South Parkra, ami ugyan nem olyan kimagasló, mint a kezdeti években, de még mindig a Comedy Central egyik húzóműsora.

Szopi szopi öt dollár!

A South Park elképesztő sikere utólag már könnyen magyarázható, de akkoriban sokan képtelenek voltak megérteni a műsor lényegét. Az első években alig volt olyan epizód, amin ne háborodott volna fel valaki, ne kezdett volna tüntetésbe egy inszignifikáns szülői szervezet, vagy jött volna a hír az ezredik középiskoláról, ahol betiltották a South Park-pólókat. A lakosság egy része nem tudott mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy cuki, kisiskolás animációs szereplők káromkodnak, vallást gyaláznak, és olyan tabutémákat dolgoznak fel, ami után egy konzervatívabb család negyvenhat miatyánk után is szarul érzi magát. A dolgon nem segített sokat, hogy 1999-ben már komplett nagyjátékfilmet is forgattak, aminek a zenéjét még Oscarra is jelölték. És igen, a South Park: Nagyobb, hosszabb, vágatlant hivatalosan musical kategóriába sorolták. Az Oscar-gálára Parker és Stone Gwyneth Paltrow és Jennifer Lopez tavalyi ruhájában ment, ráadásul azóta az is kiderült, hogy full be voltak LSD-zve, ami eléggé látszik ezen a videón. Sajnos az Oscar-gála szervezői voltak annyira szar arcok, hogy az első felbukkanásuk után teljesen letiltották a párost a közvetítésből, de még így is nekik köszönhető az esemény történetének legmeredekebb antréja.

Bár Beavis és Butt-head, a korai Simpson család, majd a Family Guy hasonlóan felnőtt, bizarr, sokszor sötét és társadalomkritikus humorral lett népszerű, a South Park eleinte egészen újnak hatott. Az első pár évad még főleg csak ökörködésről, a tévés szabályok határainak feszegetéséről szólt, de aztán a sorozat váltott. Az előbb felsorolt szériák a régi sitcom szabályokat követték, vagyis egy epizód megállja a helyét önmagában is, szóval ha az ember nem sorrendben nézi, akkor is teljes élményt kap. Amíg az előbb felsorolt sorozatok azóta sem szakítottak a formulával, a South Park pár évadonként fejlesztett a saját műsorstruktúráján. Olyan visszatérő motívumok tűntek el, mint Kenny állandó halála vagy Cartman védekezése a kövérsége ellen, sőt, egy évadra teljesen kiírták Kennyt a sorozatból. Szép lassan faragtak a gyártási procedúrából is, végül alig pár napra redukálva a folyamatot.

Trágár, olcsónak tűnő gegparádéból szép lassan Amerika egyik első számú társadalomkritikus produkciója lett a South Park, ami közben a fogyasztóipar szerves részévé vált, miközben maguk a készítők is sokszor röhögnek a saját sorozatukon. Ráadásul folyamatosan kísérleteztek, dupla epizódokat, rendezői kiadású trilógiákat forgattak, itt-ott sajátos animációt vagy élő szereplős videókat használtak, majd a 19. évadra (bár már a 17–18. évadban is voltak vissza-visszautalgatások) húztak egy egészen merészet, és átálltak epizódokon átívelő történetmesélésre. Mindezt úgy, hogy kiadtak egy önálló évaddal felérő videojátékot is közben, aminek hamarosan jön a folytatása is.

A drog rossz, értem?

Miközben a South Park millió dolláros biznisz lett, ma már fontos társadalmi szerepe is van. A pár napos gyártás miatt mindenkinél hamarabb tudnak reagálni friss közéleti eseményekre, és lassan 15 éve átálltak arra, hogy egyszerre viccesen és véresen komolyan dolgozzanak fel olyan komoly témákat, mint a migrációs kérdés, az amerikai elnökválasztás, a szcientológia, az abortusz vagy legutóbb éppen Colin Kaepernick amerikaifocista szolidaritási akciója.

Maguk az alkotók is sokszor leszögezték már, hogy nem hisznek a politikai korrektségben, és szerintük ugyanúgy meg kell kapnia a kritikát és zrikát minden oldalnak. Erre a legjobb példa az elmúlt egy-két évad, ami úgy mutat görbe tükröt a PC-kultúrának több részen át, hogy közben a néző észre sem veszi: Donald Trump és gyűlöletre épülő politikája legalább annyira a paródia tárgya. Stone és Parker ugyanis abban nagyon zseniális, hogy egy adott témával kapcsolatban elmennek a két végletig (például falépítés a bevándorlók ellen kontra safe space aktivizmus), aztán az epizód végére találnak egy egészséges álláspontot, ami mindkét felet hülyévé teszi.

Ezek sokszor azok a részek, amikor a gyerekek a rész végén még levonják a tanulságokat. Persze olyan is van, hogy egyszerűen nincs tanulság, de azzal maguk az alkotók foglalnak állást, hogy az adott téma annyira nonszensz baromság, hogy húszpercnyi altesti humoron kívül semmi értelme foglalkozni vele.

A South Park pont azért tudott fennmaradni ennyi éven át, mert képes volt megújulni, megtartotta a saját integritását, és soha sem állt oda egyértelműen egyik oldal mellé sem. Pusztán annyit csináltak, hogy elsőre komolyan vehetetlen formában tolták az emberek képébe azt az igazságot, amit sem újságban, sem tévében, sem máshol nem igazán látnak. A csöndes többség pedig ekkor ébred rá, hogy legalább annyira utálja a túlzásba vitt PC-kultúrát, mint a náci politikát felélesztő populista percembereket. A legtöbben a South Parkban talán még ma is csak hányós, fingós, káromkodós kölyköket látnak, akik szívatják a celebeket, de azok, akik már lassan húsz éve kitartanak, pontosan tudják, hogy a poénokat nem lamantinok írják, hanem Amerika legőszintébb filmesei, akiknek valamiért még húsz év után is helyén van az értékrendjük.