Gyöngyi
9 °C
9 °C

Dögös androidok jönnek a sárkányok helyére

head
2016.10.04. 07:04
Az HBO főnöke azt mondta egy sajtóebéden, hogy nekik nem nézők, hanem függők kellenek, azaz olyan visszajáró nézők, akik az HBO-ra jellemző stílusjegyekért térnek vissza a kábelcsatornára. A Trónok harca pont alkalmas arra, hogy odaszoktasson nézőket, ahogy előtte a Maffiózók vagy a Szex és New York is tette, de mostanában nem nagyon volt olyan sorozatuk, ami alkalmasnak tűnt arra, hogy ezt a szerepet betöltse a sárkányos kváziközépkor távozása után. A Bakelit sokat akart markolni és elhasalt, a Befutó belefulladt a saját botrányaiba és az alkotó öntörvényűségébe, a Gengszerkorzó vagy a True Blood soha nem lett olyan mainstream, hogy tömegeket mozgasson meg, a Drótot pedig hiába tartják minden idők legjobban megírt sorozatának, a felszínen csak egy drogosokról és rendőrökről szóló krimi. A hétvégén bemutatott Westworld viszont simán lehet a Trónok harca örököse.

A sorozat egy 1973-as Michael Crichton-film alapján készült, amiben az író először foglalkozott az Istent játszó emberrel, ami kedvenc témája volt a későbbiekben is (Jurassic Park, Idővonal, Préda, A következő, Micro), és amiről nem győzte eleget hangsúlyozni, hogy nagyon nem bölcs dolog. Az eredeti Westworldben, amit itthon Feltámad a Vadnyugat címen forgalmaztak, a jövőben járunk, amikor is a legmenőbb szórakozási forma az, hogy az ember elmegy egy olyan vidámparkba, ahol a személyzet androidokból áll és ahol azt csinál velük, ami akar.

A vadnyugati, középkori vagy ókori római skanzenekben minden vágyadat kiélheted, ha nap közben a szomszédasszonyról fantáziálsz, akkor itt kapsz egy emberszabású androidot, és hajrá, ha meg a főnöködet fojtanád meg legszívesebben, akkor egy pisztolypárbajban vezetheted le a feszültséget és így tovább. Mindezt következmények és sérülés nélkül, ugye. Aztán a vadnyugati szín egyik szereplője, a Pisztolyhős meghibásodik, és elszabadul a pokol.

A filmhez készült egy nem túl nagy sikerű folytatás Futureworld címmel, amiben klónok is kerültek a robotok mellé a biztonság kedvéért, majd egy tévésorozattal is megpróbálkoztak, de az 1980-ban bemutatott széria csak két részt ért meg, további három dobozban maradt. Aztán vagy 30 évig néma csönd, míg Jonathan Nolan, a Célszemély című sorozat alkotója, Christopher Nolan öccse, egyeben az Eredet, a Batman-trilógia és a Mementó írója J.J. Abrams producerkedése mellett el nem kezdett dolgozni egy friss adaptáción. 2013-ban az HBO pilotot rendelt belőle, majd 2014-ben sorozatot, amit eredetileg tavaly mutattak volna be, de a forgatás elhúzódott, az alkotók és az HBO nem mindenben értettek egyet az irányt illetően, és sok mindent újra kellett írni/forgatni, ami, a végeredményt látva, nem is volt hülyeség.

A Westworld sorozatverziója nagyjából ugyanazt a történetet dolgozza fel, amit a film. Van egy cég, ami milliomosoknak kínál alternatív szórakozási lehetőséget egy androidokkal benépesített parkban, ahol vadnyugati környezetben lehet hepajkodni, ha úgy tetszik, rabolni, gyilkolni, nőkkel vagy férfiakkal erőszakoskodni mindenféle következmény nélkül. Ha a nőd előtt akarsz hősnek látszani, megoldjuk: te leszel az, aki levadássza az egyik keresett bűnözőt. Ha kurvákkal akarsz hálni egy autentikus western kocsma emeletén, az sem probléma, kiválasztod, felviszed, lehet menni a kasszához. Az androidok mindezt úgy élik meg, mint a nagybetűs életet, fogalmuk sincs arról, hogy a reggeli ébredés az minden reggel pont ugyanolyan, hetek, hónapok, akár évek óta, a nekik előre megírt történetszálban a változást csak a jövevények (az embereket hívják így az androidok) cselekedetei jelentik, és azok sem túl változatosak: ha egyiküknek az van megírva a programban, hogy vagy megmentik egy rablóbandától, vagy nem, akkor romantikus csókolózás vagy brutális erőszak lesz az utolsó dolog az esti reboot előtt. És másnap minden kezdődik előröl.

A Truman Show-jellegű vidámpark a sorozatban már évek óta üzemel, az androidok alkotója (Anthony Hopkins) meg évek óta azon van, hogy egyre tökéletesebb, az embertől egyre nehezebben megkülönböztethető műembereket gyártson, és persze felmerül az ilyenkor óhatatlanul előkerülő kérdés, hogy ha sikerül ennyire tökéletes lényeket alkotni, és a technológia ennyivel jobb, több, erősebb, szebb, ügyesebb, mint mi, akkor mi szükség is van ránk? Mert persze ha csak arról szólna a sorozat, hogy Jóska rárúgja a kocsmaajtót a félszemű, de meglepően modern nótákat klimpírozó zongoristára és széjjellő mindenkit, akkor a Westworld senkit nem érdekelne, ugye.

Az andoridok az emberre ártalmatlan lőszerrel tüzelnek, és a programozásuk az asimovi robotika egyik alaptörvények megfelelően tiltja hogy kitekerjék a nyakát valamelyik idegesítő könyvelőnek, aki hétvégi cowboyt akar játszani, de amit ember programoz, az el is romolhat, így meg is van a pilot kiindulópontja. Az updatelt software ugyanis bugos, és pár robotnál, például a főszereplő Doloresnél (Evan Rachel Wood) előjönnek azok az emlékek, amiknek nem szabadna, és ettől megborul kissé. Ehhez tegyük még hozzá a titokzatos, Fekete ruhás férfit, a filmbeli Yul Brynner-karakter sorozatbéli megfelelőjét, aki nem pontosan úgy viselkedik, ahogy mi, vagy a park működtetői várnák tőle, és kész is van a 75 perces első rész sztorija.

Az állítólag 100 millió dollárból forgatott első évad ennél persze jóval bonyolultabb és összetettebb, de nehéz úgy írni róla, hogy ne lőjünk le valami meghökkentőt. A Westworld olyan, mint egy hagyma, aminek szépen lassan hámozzuk le a héját, majd a húsát, és jövünk rá, hogy a westernskanzenről szóló képsorokon kívül van az irányítóközpont története, ahol a technikusok pont úgy működtetik ezt a mesevilágot, mint a Disneyworld látnivalóit, aztán ezen túl van a műszaki részleg, ahol gyártják és szervízelik az andoridokat, a raktár, ahol a meghibásodott modelleket tárolják, és még ezen túl a való világ, amiről egyelőre nem kapunk plusz infót, nincsenek futurisztikus városképek vagy repülő autók, de ez csak idő kérdése szerintem.

A klasszikus westerntoposzokban tobzódó látogatók és androidok szálai úgy néznek ki, ahogy egy XXI. századi westernnek kell, minden elképesztően színes és gyönyörű, a külső helyszíneken forgatott jelenetekről üvölt, hogy elképesztő összegekből forgatták. A munkahelyi dráma vonala, amiben az alkotó művészember, a park szoftverfőnöke (Jeffrey Wright), a biztonsági főnök és a főnökasszony (Sidse Babett Knudsen) egymáséval ellentétes érdekeiket igyekeznek érvényesíteni, szürke, rideg és mechanikus, erős kontrasztban áll a vadnyugati zöldes-sárgás, túlszaturált színkavalkáddal, természetesen okkal.

A színészi játékra panasz nem lehet, az olyan kisebb szerepekre, mint egy minden nap hősi halált haló cowboy is egy James Mardsent tudtak szerződtetni, de Hopkins, Wright, Harris és Wood is nagyon jó, a dán Borgenben nekem nagyon tetsző Knudsen első angol nyelvű tévészerepében is lubickol, mellettük Thandie Newton, Luke Hemsworth, Rodrigo Santoro és Shannon Woodward is nagyszerű.

Az HBO és a gyártó Warner mindent bedob, hogy a nézőket azonnal berántsa a sorozat, bőven van erőszak és szex, feltűnik a titokzatos nagyvállalat vélhetően a látottakon túlmutató érdekekkel, a munkahelyi és morális konfliktusok, és persze a J.J Abramsre jellemző lebegtetés és gondosan adagolt információközlés - semmiről nem tudunk meg istenigazából semmit, de azt igen, hogy kurvára érdekel minket, és nézni akarjuk a sztorit, de azonnal. Heti adagokban kínszenvedés lesz kivárni a folytatást, de ami jó ebben az, hogy a Lost után megint lesz egy olyan sorozat, amiről lehet majd sokat beszélni, közösen gondolkodni és találgatni, hogy például mi is az a labirintus, amit az Ed Harris alakította pisztolyhős keres, és miért - csak nehogy úgy járjunk mint a Lost esetében, ugye, ahol nagyon sok kérdésre a mai napig nincsen válasz.

A sorozat epizódjait az HBO hétfő hajnalban és este nyolctól vetíti, az első rész az HBO GO-n is elérhető, ráadásul regisztráció nélkül.