Ahol a szakállas sárkánykirálynő a norma

A rendezvény az amerikai Comic-Con európai vadhajtásainak egyike. Van ilyen Londonban is meg tán a németeknél valahol, és tavaly óta Bécsben is, mert ha valamire elmennek naponta 20-25 ezren, azt érdemes megrendezni. Márpedig itt a látogatószám ilyen volt az első, szombati napon, és vasárnap délre is szépen begyűltek az érdeklődők és a cosplayesek. Ha nagyon egyszerűen kellene elmagyarázni valakinek, hogy alapvetően mi is egy ilyen találkozó, azt mondanám, hogy az a hely, ahol a gimiben sárkányos-kockadobós társasjátékot játszó, introvertáltsága miatt sokat csúfolt Lacika is menőnek érezheti magát, sőt, ő lehet a legmenőbb, ha a nagymama Singer-varrógépén összefércelt Hobbitjelmezét a Cosplay-versenyben jó helyre sorolják. 

Mára egyébként az SDCC jóval túlnőtt azokon a műfaji korlátokon, amiket annak idején maga elé állított. A sci-fi/fantasy/horror műfajok és a képregények tobzódása persze megmaradt és az ellenkultúra (vagy már pont popkult?) más elemei is zajosan jelen vannak, kiállítanak a legobskúrusabb mangák és hentaik szerzői, de mellettük nem egyszer mainstream tévésorozatok is megjelennek, tavaly az NCIS-franchise szereplőitől a Bob falodája szinkronhangjain át a Designated Survivor című Kiefer Sutherland-sorozat színészéiig ott volt mindenki, aki csak arra járt. A közönség imádja ezeket a panelbeszélgetéseket, mert az esetek nagy többségében a stúdiók szépen kihasználják a felhajtást, és sok olyasmit mutatnak, amit másutt nem. Emellett megmaradt az eredeti, képregényekre és társasjátékokra épülő rész is, nagyon sok kiállítóval, rajongóval és bámészkodóval (bár csak úgy beesni ide nem szokás),

Bécsben ennek az eseménynek tartották az egyik európai ágát, és ugyan az a fajta tévé- és filmdömping, ami az amerikai eseményeket jellemzi, itt nem volt tetten érhető, és akkor még nagyon óvatosan eufemizáltunk, a másik része, amire eredetileg kitalálták ezt az egészet, nagyon is. A helyszín a bécsi Messe, azaz vásárközpont, ahol az évben legalább 40-45 olyan eseményt tartanak, amire tódul a nép. A D-jelű csarnok felé gyalogolva az épület üvegfalán keresztül látszott, mennyire érdekli a bécsieket a Con, ahogy azt a résztvevők hívják, tömött sorokban álltak a pénztárnál, a ruhatárnál és a perecárus előtt is, ahol tuti bécsi perecet adtak (bár a sajtóközpontban a kaja meg debreceni páros volt, szóval ki tudja.)

Útközben azt igyekeztem magamban megtippelni, hogy vajon milyen arányban lesznek a beöltözők, és az érdeklődők, mert abból, amit a budapesti Mondoconokra korábban delegált Gyula kollégám írt, az jött le, hogy a cosplay nem igazán tömegsport, legalábbis nálunk nem az, a beöltözött rajongók megbámulása viszont nagyon is.  A bécsi Comic-Conon erre sem lehetett panasz, elképzelni nem tudtam előre, hogy ennyiféleképpen lehet Batmannak és Trónok harca-szereplőnek öltözni,

A két nagy csarnokban megrendezett eseményre szemmel láthatóan a környékbeli országok összes Cosplay-versenyzője ellátogatott, elképesztő mennyiségű képregény-, fantasy-, manga-, hentai-, sci-fi-, és videójáték-karakter sétálgatott és pózolt fényképekhez lelkesen. Voltak egészen meghökkentő megoldások is, egy csaj Darth Talonnak öltözött, vagy inkább vetkőzött, az egész teste be volt kenve vörösre, az arcára meg fekete mintákat applikáltak. Volt nála fénykard is, jóhogy, az egyik csarnokban óránként volt párbajozás, hol fénykardokkal, hol meg "rendes" kardokkal, de csak barátságból, semmi komoly sérülés.  

Ezt egyébként nem is lehet okozni - a bejárat mellett álló fegyvermesteri pult pont ezért van. Mármint azért, hogy a beöltözött, fegyveres cosplayesek szépen bemutatják a cuccot, azokat leellenőrzik, nehogy alkalmasak legyenek arra, hogy egymásban kárt tegyenek. Mondjuk mert lenyúlta egy szakállas Harley Quinn az ember nőjét. A bámészkodókon és a cosplayeseken kívül persze volt még látnivaló és program rendesen, a cseh tetoválóművészektől az 501-es légió nevű, legismertebb Star Wars-rajongói klub (itthon is van lerakatuk) osztrák szereplőinek bemutatóján át (kurva nagy Tie-vadászt hoztak, meg a Jedi visszatérben látott dzsungelrobogók közül egyet) a spanyol vagy éppen magyar pólóárusokig. És ha valaki esetleg egy-egy jobban sikerült Trónok harca-jelmez láttán megkérdezné, hogy

oszt a prémgallérhoz hány farkast kellett megnyúzni?

megnyugtatom, egyet sem, az egyik terem közepén ott állt egy bódé, amiben kifejezetten kvázi-középkorra szakosodtak, és a nyeregtáskától a fejfedőkig mindent lehetett venni. Én speciel csak azért nem öltöztem be Havas Jonnak, mert nem volt XXXL-es fekete bőrhacukájuk. Az ilyen találkozókon egyébként Cosplay-versenyeket is rendeznek, ezeken viszont az ilyen, előre gyártott jelmezekkel nem lehet elindulni, csak szigorúan saját készítésű hacukákkal. Az egyik kategória nyertese a Mad Max: A harag útja Immortan Joe-jának beöltözött osztrák faszi lett, innen is gratula neki. 

A legjobbak az olyan, apró pillanatok voltak, amikor például egy Ripley-ruhás, negyvenes nő a falnál állva magyarázott Ferenc Józsefnek, és a nyaka köré tekert plüss-arctámadóval riogatta a kackiás bajusz gazdáját, vagy amikor egy batmanpizsamás és egy pókemberjelmezes kiskölyök méregette egymást a babakocsiból. A standoknál mindent lehetett venni, amit a lakás és önmagunk geekesítéséhez el lehet képzelni, pólóból, sapkából és figurákból ipari mennyiséget adtak el az árusok, egyiküket szombaton faggattam arról, mennyire éri meg kifizetni a busás bérleti díjat, mire csak fáradtan mosolygott, és közölte, hogy Andalúziából jöttek, mert megéri. Nem fogok zsebben turkálni, de a 15-25 eurós pólóárak láttán el is hiszem. Nemcsak pólókat árultak persze, hanem konkrétan mindent, ami az ebbe a zsánerbe tartozó filmekhez, sorozatokhoz, képregényekhez, játékokhoz és könyvekhez bármilyen szinten is kapcsolódik a bugyitól a kulcstartón át az embernagyságú plüss Darth Vaderig.  

Voltak aztán furcsább dolgok is, egy nagy hengerről például sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mi az istennek áll egy vitrin mellett, aztán arra jutottam, hogy mivel az 501-es légió közelében áll, tuti ott fagyasztják le a bátrabb jelentkezőket, hogy a délután 4-re időzített Boba Fett-performansz még hitelesebb legyen, de csalódnom kellett. A vitrin volt a nyom, amiben tök átlagos emberekről készült, kissé béna figurák álltak. Hát kérem szépen 75 euróért az emberről a hengerben mintát vesznek majd egy 3D-s nyomtatóval megcsinálják a saját, limitált szériás akciófiguráját, amit rögvest ki is színeznek, és lehet hazavinni,

Kivonult pár stúdió is, az egyik standon az Assassins Creed című filmet reklámozta egy csuhás alak, akinek az volt a feladata nyolc órában, hogy elszánt arcot vágjon, és pózoljon a fotókhoz. Biztos van unalmasabb meló is, de ez sem lehet egy leányálom.

A sajtót jól tartották a szervezők, akik egyébként a kétnapos rendezvényt egy 85 fős stábbal hozták le, de az előkészítésben csak öten dolgoztak - csak hogy ezt lehessen hová tenni: annak idején a 2001-es ifjúsági atlétikai világbajnokságon Debrecenben csak a szállások leszervezésén 12 ember dolgozott – ami elképesztő teherbírást feltételez. A 433 regisztrált újságírót és tévést folyamatosan ellátták infókkal és virslivel, aminek azért örültem leginkább, mert a csarnokban a kajás bódék előtt nagyon sok barbárkirálynő és hobbit állt állandóan, és pár óra elteltével kezdtem vágyni nem kékre festett emberek társaságára.

Amiben viszont még nagyon messze van az anyafesztiváltól a bécsi Comic-Con az a vendégfelhozatal. Az addig rendben van, hogy Bécs és úgy egyébként Közép-Kelet Európa egy olyan jelentéktelen piac, ahol ha soha többé nem mutatnak be egyetlen amerikai filmet vagy tévéműsort, az sem jelenik meg kimutatható veszteségként a könyvekben, de így is feltűnő, hogy a legnagyobb név Mark Pellegrino és Michael Cudlitz volt, akikről a látogatók 90 százaléka csak annyit tudott, hogy az egyik Lucifert (Odaát) és Jacobot (Lost) is alakította már, illetve hogy a másik fejét verte pépesre Negan a The Walking Dead legutóbbi évadnyitójában.

Mellettük Jeri Ryan, (Seven of Nine a Star Trek Voyagerből), Billy Boyd (egy hobbit A Gyűrűk Urából), Kristian Nairn (Hodor a Trónok harcából) és Gemma Whelan (Yara dettó a Trónok harcából) voltak jelen színészvonalon, és pár képregényíró/rajzoló is, akik őszintén szólva nekem nem sokat mondtak, de az autogramjukért órákig álltak sorban az érdeklődők. A színészek közül akadt, aki nem adott interjút, mások csak alig, de egy dolgot mindenki szívesen bevállalt, az autogramosztogatást mert azért külön pénz járt – ez a közönségtalálkozók egyik rákfenéje egyébként, amiről a Törtetők és az Agymenők című sorozatok is megemlékeztek már.

Venni kell zsetonokat, és cserébe alá lehet íratni valamit (testrészt és kínai hamispólót nem) a sztárokkal, akik a bevételből részesednek. Ez a civilizáltabb módszer, a kisebb közönségtalálkozókon az asztalnál kell kicsengetni az 5-10-20 dolláros díjat (a sztár státuszától függően). A fényképezés sincs ingyen, dettó zsetonért lehet csak, és csak olyat, amin a delikvens és a rajongó közösen látható, nehogy pénzért árulja a képet. 

Vasárnap délutánra már csak a leglelkesebbek maradtak, és a gyerekek, akik képtelenek voltak megunni az ugyanolyan pózt 676. alkalommal felvevő orgyilkost, és a birodalmi rohamosztagosok óránként esedékes műsorát. Mögöttük meg az egyre idegesebb és fáradtabb szülők, akik persze csak a gyerek kedvéért öltöztek be Pókembernek, és láthatóan nem saját maguk varrták a jelmezt sem. Az árusok is összepakoltak, de mivel a zárás előtt sem engedtek az alkarnagyságú Alien-koponya 600 eurós árából, nem kötöttünk üzletet. Hátha jövőre olcsóbb lesz.