Vendel
6 °C
21 °C

Hát mi van itt, hol marad a forradalom?

4O5A8922
2016.12.02. 16:33
Forradalmi hangulat és pótszékes telt ház fogadta a későket a Benczúr Hotelben a Népszabadság bezárásáról szóló, Lapzárta című kötet bemutatóján. Legalábbis az elején.

A rengeteg érdeklődő miatt az esemény átkerült a nagyterembe, és bejátszott egy kis osztálytalálkozó-hangulat is a szerkesztőség megjelent tagjai miatt. „Röviden? Munkát keresek. Neked milyen volt a tárgyalás?”

Hú, nagyon kínos!”

Ilyen beszélgetések hallatszanak ki az izgatott zsizsegésből.

A Népszabadságot október 8-án zárták be egyik pillanatról a másikra, miközben a szerzőknek azt hazudták, másnap átköltöznek a Bécsi úti székházba, ahová viszont már a holmijukért sem engedték be őket. A Noran Libro könyvkiadótól szinte azonnal érkezett egy felkérés, hogy minderről szülessen egy könyv, és a szöveg alig több mint egy hónap múlva készen is volt; a nyomdából december 2-án jött ki a kötet – huszonkét egykori szerző visszaemlékezéseivel és a bezárásról szóló írásaival –, egyenesen a Benczúr Hotelbe. Ahol a megjelent újságírók és érdeklődők egy konferenciára számítottak, mivel az esemény meghívójában az szerepelt, a Népszabadság kollektíváját több egykori munkatárs képviseli, akik „beszélnek és válaszolnak a kérdésekre”.

Arra pedig, hogy valaki beszéljen, nagy szükség is lenne, mert pletykából van elég; legutóbb a volt főszerkesztő mondott annyit, úgy tűnik, nem lesz semmi a szerkesztőség együtt maradásáról, ő speciel el is hagyja a pályát. Miközben a sajtó olyan kifejezéseket használ, a lapot bezáró kiadónál, a kormányközelbe és vigyázzba állította Mediaworksnél „sokak szerint”, esetleg „nem teljesen szakmai alapon” zajlanak az elbocsátások.

De addig is, amíg valaki beszélni nem kezd, belekezdtek a könyvbemutatóba. L. Ritók Nóra, a nehéz helyzetű gyerekek esélyteremtésével foglalkozó Igazgyöngy Alapítvány alapítója – aki többször publikált a lapban is – elmondta, 34 éve Népszabadság-előfizető, és mostanában több ideje volt az újságra, mivel a másik általa olvasott lapban, a Hajdú-Bihari Naplóban „már öt perc alatt el tudom olvasni a viccek és a nap szépe mellett, hogy a közmunkaprogramtól dübörög a magyar gazdaság.”

L. Ritók szerint az utóbbi években „Egyes fogalmak tartalma megváltozott, például az oktatásé, az esélyegyenlőségé és az újságírásé is. Az újságírásnak régebben feltétele volt a tájékozottság, a hitelesség és az etika, de a tájékozatlanság és a hiteltelenség ma már nem probléma, és megjelent a sajtóban a gyűlölet, a lejáratás és más olyan tartalmak, amelyeknek az újságírás közelébe sem kellene, hogy kerüljenek. Szomorú folyamat ez, amelyet mindannyian a bőrünkön érezhetünk.”

L. Ritók azt mondta, a Népszabadság sokszor adott neki megerősítést abban, „Nem én látom egyedül rosszul a dolgokat, más is érzékeli a problémákat.” Rab László, a lap egykori munkatársa azt is elmondta: ha kerülőutakon valahogy még hozzá is tudnak férni a nagyközönség által már rég elérhetetlen archívumhoz, azt látják, az összes kommentet törölték a cikkek mellől.

A könyv előszavában egyébként Spiró György azt írja az archívum elérhetetlenné tételéről: nem gondolta, hogy a jövőt írja meg 1995-ös Kvartett című színdarabjában, amelynek egyik, egykori munkáskáder szereplője mindennap a könyvtárba jár, hogy kézzel másolja ki a Népszabadság cikkeit, mert biztos benne, hogy előbb-utóbb eltüntetik az összes lapszámot. „Pontosan tudtam, hogy a múltat eltörlik, amint tehetik, mégsem akartam tudomást venni róla, ezért tragikomikus a figura, nem pedig tragikus. Pontosan olyan illúziókba ringattam magam az elmúlt két és fél évtizedben én is, mint a Népszabadság többi olvasója.”

Tamás Gáspár Miklós a könyvbemutatón elmondta, szerinte Magyarország a kelet-európai államok között is egyedülálló „annak ellenére, hogy máshol is vannak antidemokratikus, antiliberális és antiszociális kormányok”, és ezt a sajtó helyzete bizonyítja. „Magyarországon a vidéki rádiók reggel az MTI híreit közlik. Emiatt a korábban elképzelhetetlennek hitt uniformizálás miatt

az a több millió ember, aki nem olvas az interneten újságot, kontrollált információkhoz jut hozzá.

Hogy a lapkiadás már nem független az államvezetéstől, az olyan változást jelent, ami sem Szlovákiában, sem Lengyelországban, sem Montenegróban sem tudott megtörténni.”

TGM szerint talán azért pont Magyarországon jött létre ilyen helyzet, mert „Itt erősebb a hit a nyilvánosság garanciális erejében, mint másutt, ezért a hatalom úgy választotta ki a célpontjait és fő ellenségeit, hogy élükön a nyilvánosság elfogadhatatlan elemei szerepelnek. A sajtó- és értelmiségi-ellenes magyar jobboldal, hiába vásárolta fel az országot, nem érzi magát biztonságban. Amíg ez a minden hatalom nélküli, de felháborodott beszéd fel-felhangzik, amíg a liberális és baloldali sajtóhiénák élnek, nem fogják magukat biztonságban érezni. Ez egyrészt borzasztó, másrészt viszont ígéretes is: érdemes gúnyolni, kikezdeni őket, mert szenvednek tőle. Tehát a legalapvetőbb káröröm és bosszúvágy is azt követeli önöktől, hogy folytassák tovább ezt a hatástalan, a hatalmi viszonyokra nem kiható nyugtalanítást, ezt az aknamunkát, amelyet joggal vár el önöktől a hazafias magyar közvélemény.”

Ugyanakkor azt is hozzátette, kétségtelen, hogy bár az emberek felháborodtak, és „azóta is fel vannak háborodva”, azért alapvetően napirendre tértek a dolog fölött, és normálisnak fogadják el ezt a helyzetet. A szavait pedig lehetetlen lett volna jobban illusztrálni, mint ezzel a könyvbemutatóval. A konferencia-részből ugyanis semmi nem lett: az utolsó mondatok elhangzása után a szervezők megkérdezték, van-e valakinek kérdése, majd nagyjából hat másodperc csend után boldogan szétszéledt a tömeg.

Vagyis nagyrészt boldogan, egy-két kivétellel. Volt például, aki megjegyezte a ruhatárnál:

Ilyet még nem láttam: köszönjük a részvételt, és mindenki megy haza?! Hát mi a lófasz van itt, hol marad a forradalom?!

Ne maradjon le semmiről!