Vendel
5 °C
20 °C

Miért halt meg Hannah Baker?

2017.05.16. 09:13
Nekem semmi különösebb problémám nem volt a gimnáziummal. Debrecenben jártam a Kossuth Lajos Tudomány Egyetem Gyakorló Gimnáziumába, amit ma már nem így hívnak, de 1984 és 1988 között ez volt a neve, praktikus okokból: a KLTE tanárszakáról hozzánk (is) jártak gyakorolni az egyetemisták, az ún. kistanárok. A mi iskolánkban nem volt hierarchia, a sportolók nem voltak gyökerek, és egy énekfaktost sem akartak fejjel a budiba mártani, mert nörd volt, vagy mert a kockás pulóverje nem tetszett valamelyik hangadónak. Lehet, hogy ez ma már másképp van itthon is, de van rá egy Móra-összesem, hogy olyan rémes nem lehet a helyzet, mint az amerikai középiskolákban. A Netflix egy 13 részes sorozatban, a 13 Reasons Why-ban igyekezett bemutatni mindent, ami erről eszébe jutott.

A 13 Reasons Why című Netflix-sorozat egy olyan amerikai gimiben játszódik, amiben az eddig is alaposan dokumentált (kismillió sorozat és film foglalkozik a tinédzserkor mindenféle problémáival) kasztrendszer pokollá teszi egy lány életét, aki a kiútkeresésbe belefáradva öngyilkos lesz. Akinek nem volt szerencséje (?) még az amerikai gimis életről szóló történetekhez, annak egy gyorstalpaló: a hierarchia tetején a sportolók állnak, akik az amerikai profi sportokban becsontosodott farmrendszer legalját képező középiskolás sportprogramok (felettük vannak az egyetemek, onnan szívják fel a profik a legjobbakat) sztárjai. Mivel az amerikai iskolákban a sportok kiemelt jelentőségűek, aki jó sportoló, annak a tanárok is elnéznek sokkal több mindent, okosnak nem kell lennie, csak ügyesnek, bekerülni a helyi lapba, hogy az ilyesmire szívesen áldozó helyi potentátok a dicsőséget látva pénzzel támogassák az iskolát. 

Jó, ez kicsit cinikus és leegyszerűsített kép a középiskolás sportprogramokról, és nagyon sok olyan iskola működik, ahol bioszból nem elég egy kitömött mókust 90 százalékos biztonsággal beazonosítani egy jó osztályzathoz (ez speciel igaz történet, egy debreceni sporttagozatos gimiben kettes érettségit ért). Az USA egyes régióiban a gettóból való kitörés tulajdonképpen egyetlen útjának számít a sport (erről bővebben a Friday Nigt Lights című sorozat mesél), de az tagadhatatlan, hogy bármilyen nemes is a szándék, a kivételezett helyzet jellemtorzulással járhat, nekem ne mondja senki, hogy az a 16 éves kölyök, akit istenként tisztelnek, és egy szimpla köszönéssel megemelheti egy lesajnált matekzseni ázsióját, nem hiszi el magáról előbb-utóbb, hogy ez neki jár. A kasztrendszerben a sportolók alatt vannak a népszerű csajok, akik nem azért népszerűek, mert kedvesek vagy éppen rendesek, hanem mert jól néznek ki és a cheerleader (pomponlánycsapat) tagjai, azaz kvázi sportolók ők is. Alattuk meg a többiek, akik dettó klikkesednek és csak egymás társaságát keresik, egy sakkszakkörös nem fog együtt kávézni a nagyzenekari csellistával.

Ebben a nem túl egészséges környezetben játszódik a sorozat, aminek főszereplője, Hannah Baker nem nagyon tartozik sehová. Ő az a csaj, aki szeretne barátkozni mindenkivel, aki egy kosarasreménységgel is elmegy randizni, de szívesen ül le egy kávéra egy cheerleaderrel is, és őszintén érdeklődik a mindenkinek az agyára menő buzgó mócsing iránt is. Ja, igen: ő az új csaj a suliban, akit ugye eleve ferde szemmel méregetnek. És ő lesz öngyilkos, menten a sorozat elején, ugyanis a 13 Reasons Why úgy dolgozza fel a történetét, hogy Hannah öngyilkossága után kezdődik, amikor a másik főszereplő, Clay, a dettó láthatatlan diák, aki senkit nem nagyon érdekel az iskolában, kap egy cipősdobozt, benne 13 magnókazettával, amiken Hannah elmeséli, miért vágta fel az ereit. 13 személyt tesz érte kvázi felelőssé, akiknek mind meg kell hallgatniuk a szalagokat, majd továbbadni azokat a következőnek a listán.

A sorozat egy 2007-es ifjúsági regény alapján készült, akkoriban még a kazetták lejátszása talán nem okozott olyan fejtörést, mint ma, amikor már nemhogy CD-, de DVD- vagy éppen BluRay-lejátszó sem nagyon van a háztartásokban, mert minek. Clay a 13 órányi hanganyagot hallgatva döbben rá arra, milyen mocskos is az élet, és mennyire álszentek az emberek, az elmúlt éve pár eseménye más megvilágítást kap, és nemcsak Hannah, hanem még pár iskolatársa szennyese is szépen kiterítésre kerül. Alapjában véve a koncepcióval nincs is baj, flashbackekben látjuk, ahogy Hannah igyekszik beilleszkedni, az írók néha az ő, máskor Clay nézőpontjából mutatják be az eseményeket, amik között az egészen banális tinidrámától a komolyabb bűncselekményekig van minden. Aztán a végén kapunk egy lezárásféleséget, ami magában hordozza egy második évad lehetőségét, amit sajnos be is rendeltek. A baj az, hogy ez a sorozat egyszerűen túl sokat akart markolni, és sajnos ez, és a megvalósítás unalmassá, triviálissá tett egy olyan témát, ami sokkal nagyobb odafigyelést igényelne.

Az ugyanis nem normális dolog, hogy egy 17 éves, rendezett családi körülmények között élő, a szülei által nem elhanyagolt lány annyira egyedül érzi magát, hogy az elszenvedett inzultusok és konkrét fizikai bántalmazás után az öngyilkosságba menekül. Egy ilyen témát feldolgozni nem egyszerű, ez nyilvánvaló. A 13 Reasons Why viszont nem elégedett meg azzal, hogy Hannah halálig vezető útját és az őt cserbenhagyó kortársait és felnőtteket, illetve tetteiket és közönyüket mutassa be, hanem rápakolt a sztorira minden gimis klisét amit csak lehetett, ezzel magét a központi konfliktust (habár nagyon sok cselekménynek, ha érintőlegesen is de köze volt Hannah-hoz) tette kissé zárójelbe. Az írók kipipáltak mindent a képzeletbeli, „mi baja lehet a gyerekemnek a gimiben” listáról, hozzátették a karakterraktár legsablonosabb alakjait, és az egészet nyakon öntötték egy jó adag giccsel, amin nem segít a főszereplő narrációja sem.

A két idősíkot úgy választották el egymástól, hogy a jelen szürkés, a múlt sárgás fényelést kapott, illetve kényszeresen ragaszkodtak ahhoz, hogy a sorozat tulajdonképpeni mesélőjét, Clayt folyamatosan olyan helyzetekbe hozzák a jelenben, ahol Valami Fontos Történt a múltban. Mivel az átlagnéző szerintük hülye, így azt a pompás motívumot eszelték ki, hogy amikor Clay a múltba réved, akkor látja maga mellett a történéseket, a folyosón ott áll Hannah például, de nem elég, hogy a fényeléssel igyekeztek elválasztani a két szálat, nem: Clay az első részben elesik a bicajával, amitől lesz egy seb a homlokán, így mindig tudjuk, mikor vagyunk a jelenben és mikor a múltban. Ez egyrészt a néző teljes hülyének nézése, másrészt unalmas, harmadrészt meg szegény Dylan Minette egy darab közepesen érdektelen arckifejezéssel bír csak, amit hatvanadjára látva legszívesebben hagytam volna már az egészet a picsába.

A gimiseket alakító színészek között egy 19 éves akadt, a többiek 20 felett vannak, a Zach nevű, 17 éves karaktert alakító Ross Butler meg egyenesen 26 éves, ami nem segít a hitelességen, úgy meg pláne, hogy néha nagyon látszik a koruk. Igazi játékteret Minette és a Hannah-t alakító Katherine Langford kapott, utóbbi viszont leginkább megmaradt a félmosoly-félig tátott száj kombónál, pedig amikor jól instruálták, vagy éppen ihletett percei voltak, megvillant a tehetsége. A többiek nem fognak nagy karriert befutni, unott/betépett/részeg/hisztis gimiseket hoznak több-kevesebb lelkesedéssel. A felnőtt szereplő közül viszont kiemelkedik a Hannah anyját alakító Kate Walsh (a Dr. Addison és a Fargo-sorozat egykori szereplője), aki egyformán hitelesen tudja eljátszani az anya két arcát, a boldogat és az összetörtet, az ő jelenetei voltak azok, amikben a többi színész is mintha jobban odatette volna magát.

A 13 órára elnyújtott sorozat feleslegesen időzik el olyan karakterek történetén, akik senkit nem érdekelnek, és nem foglalkozik azokkal, akikkel sokkal többet kellene. Az az alapvetés, hogy a felnőttek úgysem érthetik meg a kölykök problémáit valós, a baj csak az, ahogy ezt megmutatják: a felnőttek érzéketlen idióták, akik egy elejtett megjegyzéssel képesek egy labilis idegállapotú lányt az öngyilkosság szélére sodorni. A gyakran melodrámába átmenő problémákat viszont a kortársak sem kezelik, sőt, konkrétan leszarják, egyrészt azért, mert Hannah, miután csalódott vagy hat társában, már meg sem próbál a hetedikkel értelmes beszélgetést folytatni, pedig lehetne. Clay szerelmes Hannah-ba ugyanis, Hannah meg Claybe, de valamiért ezt nem nagyon hozzák egymás tudomására, jó, ha így lenne, akkor nem lenne sorozat, hiszen öngyilkosság sem történt volna.

Amiben a sorozat viszont nagyon jó, az az erőszak ábrázolása. Zsigeri és visszataszító az, ami történik a szereplőkkel, van itt verekedés, verés, nemi erőszak, és akkor verbális inzultusokról még nem is beszéltünk. Kifejezetten rossz nézni, ahogy ezek a felnőttkor és gyerekkor között lavírozó emberek egymást bántják, aki pedig magát az öngyilkosságot végig tudja nézni anélkül, hogy görcsbe rándulna a gyomra, az sokkal keményebb, mint én. Ha az eredeti sztorit, amiben Clay egy ültő helyében végig hallgatja a szalagokat, egy kétórás mozifilmben csinálták volna meg, mindenki jobban járt volna. 

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.