Állami propagandaműsorokban szerepel a szíriai fiú

Ha nem is olvasták tavaly Omran Daqnees történetét, akkor is biztosan látták ezt a fotót, ami néhány napra az ostrom alatt álló Aleppóra, és a szíriai polgárháborúra irányította a világ figyelmét. Számomra biztosan az év legmegrázóbb jelenete volt, ahogy a 4-5 éves fiú sokkos állapotban, vérző fejjel ül egy mentőautóban, miután támadás érte az otthonukat, és kimentették a romok közül. Egy aktivista pont azt a jelentet rögzítette, ahogy a fiú elkezd ráeszmélni, hogy mi történik körülötte.

A kép körül kialakult elképesztő médiafelhajtást mindkét harcoló oldal igyekezett a maga képére formálni. Egyszerre kampányoltak a fiú képével a felkelők és a szíriai kormány is, egymást okolva a történtek miatt.

A család viszont hosszú időre eltűnt a nyilvánosság elől, visszautasították a médiaszerepléseket, egészen mostanáig. A New York Times gyűjtött össze műsorokat a szíriai, az iráni a libanoni és az orosz állami televíziók napokban megjelent adásaiból, ahol most szervezetten jelentek meg interjúk a családdal.

Nem csak az időzítés közös a műsorokban, hanem az is, hogy mindegyik interjú a szíriai kormány feltétlen támogatására, és a felkelők lejáratására lett kihegyezve. A Times által is kiemelt részletek egyértelműen rávilágítanak arra, hogy ezek a műsorok egy állami PR-kampány elemei. Szoros cenzúra alatt készültek, a valóságtartalmukat pedig erősen torzíthatja a megrendelő szándéka, állami beavatkozás. 

A kisfiú csak bemutatkozik a riportokban, és láthatjuk, hogy látszólag szépen rendbe jött. A műsorokban az édesapja beszél, aki nemcsak a támadás éjszakájáról nyilatkozik ellentmondásosan, hanem minden kérdésnél igyekszik a szíriai kormány szempontjait hangsúlyozni. Azt mondja például, hogy nem hallottak repülőgépeket a robbanás előtt, amivel burkoltan arra utal, hogy nem a kormány gépei bombáztak, hanem a felkelők rakétája robbanhatott a közelükben. Ez ellentmond az aznapi híradásoknak, és más szemtanúk beszámolóinak, de a riporter egyik anyagban sem feszegeti igazán ezt a kérdést.

Minden adásban elmondják azt is, hogy a család azóta is Aleppóban él, kitartanak az otthonuk és a kormány mellett. Remélik, hogy hamarosan leverik a felkelőket és vége lesz a harcoknak.

A másik kiemelt témája a riportoknak a világot bejárt felvétel - amiről tavaly Bassár el-Aszad szíriai elnök például azt mondta, hogy egyszerűen hamisak. Omran apja szerint a fiát elvették tőle azon az estén, és a tudta, beleegyezése nélkül filmezték le a gyerekét. A rákövetkező napokban pedig felkelők, és az őket támogató újságírók próbálták lefizetni, hogy szerepeltesse a gyerekét a műsoraikban. Nemet mondott ezekre a felkérésekre, akkor is, amikor pénzt kínáltak neki, és akkor is, amikor azzal fenyegették, hogy elrabolják a fiát. A sorozatos fenyegetések után még nevet is változtatott a család, hogy eltűnjenek a nyilvánosság elől.

Egy ilyen nyilatkozat után pedig önmagában is ellentmondásos lenne, hogy egyszerre négy ország állami hírműsorainak adnak interjút. A veszély ugyanis nem csökkent körülöttük. Egy évvel később tehát ott tartunk, hogy Omran történetében az egyetlen őszinte pillanatnak még mindig a videofelvétel tűnik.

A nytimes riportját egy aleppói aktivista megjegyzése zárja: Omran édesapja nemet mondott, amikor a felkelők keresték meg, de vajon nemet mondhatott-e, amikor a rezsim kopogtatott az ajtón?