Kelemen, Klementina
3 °C
7 °C

Olyat kapnak tőlünk, amiben nem fognak csalódni

DSC 0542
2017.10.18. 18:33
Még nyáron, Monte-Carlóban interjúztunk az On the Spot című díjnyertes dokumentumsorozat alkotóival, Cseke Eszterrel és S. Takács Andrással arról, hogy milyen egy kisgyerekkel beutazni a világot, mennyire szabadon választhatnak témát a sorozataikban, és hogyan lehet bekerülni a Netflix kínálatába.

Miről szól az új On the Spot sorozat?

Eszter: A születés témakör nagyon bejött nekünk, nyilvánvalóan azért is, mert nekünk is megszületett a gyerekünk. Egy kérdés végig ott motoszkált a sorozatban: mennyire határozza meg a sorsod, a személyiséged, ha a születésedkor negatív élmények érnek? A saját példámon is látok ezt-azt, én speciel majdnem meghaltam, újra kellett éleszteni. A sorozatban, aminek Az ellenség gyermekei címet adtuk, olyan embereket mutatunk be, akiknek a születését vagy a gyerekkorát valami olyan trauma, háborús esemény vagy történelmi fordulópont kísérte, ami kihatott az életükre. Például ha valaki egy észak-koreai fogolytáborba születik, majd megörökli a szülei bűneit, amikkel egész életében szívatják. Ráadásul arra nevelik, hogy jelentsen még a saját családjáról is. A koreai főszereplőnk föl is jelentette az anyját és a testvérét, hogy szökést terveznek. Aztán végig kellett néznie a kivégzésüket. Huszonévesen került át Dél-Koreába, de a szocializáció nélküli addigi élete nagyon nehézzé teszi a beilleszkedését egy mozgalmas, modern életbe, amiről nem is tudott semmit – nem ismerte a pénz vagy a szeretet fogalmát, a család is ismeretlen volt számára. 

András: Aztán lesz egy filmünk két bosnyák lányról, akik Szarajevó ostroma alatt voltak gyerekek, elképesztő házi videóik vannak a háborúról, de a lényeg, hogy mit hoztak ki az életükből, és hogyan birkóztak meg ezzel a traumatikus kezdettel.

Nehéz megszervezni úgy a melót, hogy egy kisgyerek is utazik veletek?

Eszter: Az utazás részével nincs baj, tökre élvezi a jövés-menést, biztonságban érzi magát. Mivel még szoptatom, a fel- és leszállással sincs gond.

András: 46-szor repült. Valaki megkérdezte, és visszakerestem, onnan tudom. 

Eszter: Egyszer volt csak gáz. Egyébként annyira tipikus az egész, elkezdett sikongatni, mert valami olyat érzékelt rajtunk, amit addig nem. Valaki fotózni kezdte, mi feszengtünk, kértük, hogy a gyereket azért ne már, de nem hagyta abba. Erre befeszültünk, ezt megérezte, és még jobban kurjongatott, de ennyi volt. Hihetetlen, milyen érzékük van a gyerekeknek ahhoz, hogy a lehető legjobb pillanatban kezdjenek el kurjongatni – honnan tudják például, melyik folyosó visszahangzik, és melyik nem? És miért csak ott sikongat, amelyik igen? Például a krakkói püspöki palotában, amikor éppen Ferenc pápára vártunk.

András: Volt egy borzasztó történet. Valahova tengerentúlra utaztunk, és a légiutas-kísérő férfi rendkívül bunkó volt velünk. Ne úgy fogjuk a gyereket, ne oda ültessük, hanem amoda, stb. Volt, hogy kettőnk között ült a gyerek, még bőven a felszállás előtt, és szólt, hogy ezt nem szabad, mert látott már olyat, hogy turbulencia volt, a kicsi felrepült, és beverte a fejét. Egész úton vagy átnézett rajtunk, vagy kifejezetten durván viselkedett, egyszer még fel is ébresztette a gyereket. Nem szóltunk be neki, mert sejtettük, hogy valami nem stimmel, de amikor az út végén megkérdezte a főnöke, hogy minden oké volt-e, mondtuk, hogy nem. Nemsokára odajött, és megkérdezte, emlékszünk-e arra a történetre, amit mesélt a felrepülő kisbabáról. „Ő az én gyerekem volt, és már nem él.” Fél évvel azelőtt történt. Bőgve szálltunk le a gépről.

Hogyan jött a felkérés, hogy zsűrizzetek a dokumentumszekcióban a monte-carlói tévéfesztiválon?

András: 2013-ban nyertünk az On the Spottal, és ki tudja miért, most jutottunk eszükbe. A norvég zsűritag 2014-ben nyert, az angol al-Dzsazíra oknyomozó részlegének vezetője meg húsz éve. Szóval nincs benne rendszer. Az előzsűrizést még februárban elvégezték, nekünk azzal nem kellett foglalkozni.

Abban a nagy kalapban volt magyar induló? Mert a döntősök között már nincs.

András: Fogalmam sincs. Mi akartunk nevezni, de a felkérés hamarabb jött.

Eszter: Ez, mondjuk, nem lenne kizáró tényező, mert bármennyire is értelemszerű lenne, hogy egy zsűritag nem nevez, a zsűrielnökünk a France 2-nél van, de a riport kategóriában pont van egy France 2-anyag, ami a legerősebb is. Hülye helyzet, mert megérdemli a győzelmet, messze a legjobb riport is, de kívülről ez nagyon kellemetlenül néz ki. Ebből otthon ügy lenne, itt ő exkuzálta magát a döntés alól, és ennyi.

András: Arról szól a riport, hogy az ISIS–kurd fronton éjjel hőkamerával figyelnek a katonák, és meglátnak mozogni öt pontot, jönnek a terroristák robbantani, ugye. De nem azok, hanem egy család, akik mellett felrobbant egy akna, az apa tiszta vér, sokkban van, a gyerekek dettó. És arról szól a riportfilm, hogy a katonák hogyan viselkednek velük, hogyan ismeri fel az egyik az apát, akivel együtt szolgált, és mi lesz a család közvetlen sorsa, a kisfiút műteni kell, de hol?

Eszter: A kamera távolabbról vesz mindent, nem tolakodik, nagyon ízlésesen, finoman van felvéve. A díjátadó meg a menekültek világnapja, szóval véletlenül még az időzítés is jól jött ki.

Erős volt a mezőny?

Eszter: A dokfilmes igen, de volt olyan kategória, ahova érthetetlen dolgok kerültek be, például egy Russia Today-vicchíradószegmens, amiben Putyin ellenzéki kihívóját Bernie Sandershez és a brit Corbynhoz hasonlítják, összevágják a szavaikat, és kapnak egy sarló-kalapácsos hátteret, kész is az anyag. És ezt nekünk meg kellett néznünk a többi zsűritaggal együtt. Voltak kérdések az asztal körül.

András: Nem nyert persze. Az a brazil anyag kapta a díjat, amiben a brazil elnököt élőben szembesítik egy kiszivárgott telefonbeszélgetéssel, amiben az előző elnökkel tárgyal le egy mutyit. Hihetetlen anyag volt az is, történelmi jelentőségű. A fődíjas dokfilmben pedig olyan dzsihadistákat mutat be egy norvég filmes, akik sorban állnak a mártíromságért, és azt követi végig, hogyan jut el egy fiatal férfi az öngyilkos merénylői státuszig. A filmes mindenhová bejutott, és olyan képeket készített, amikre nincsenek szavak. Emberközelbe hozza ezeket a férfiakat, nagyon mélyre megy a film.

Az On the Spot most hol látható egyébként?

András: Ősztől a Duna TV-n, szerda esténként. Csak tavaly mentek a filmjeink a Dunán, a Duna Worldön, az M5-ön, a Spektrumon, a Deutsche Wellén száz országban, szóval sokfelé. Az új sorozat premierje a Dunán lesz.

Miért van ez, hogy mindig másutt látható a műsor?

Eszter: Mert a régebbi epizódokat állandóan ismétli az összes csatorna, amely megszerezte hozzá a jogokat. De a 21. században a mi műfajunkban már szinte mindegy, hogy melyik tévéadón vagy streamingplatformon látsz tartalmat, a kontent a lényeg. A következő évadokra Magyarországon a Duna Televízióval van szerződésünk.

András: 2011-ben két csatornával közösen szerződtünk, elképesztő deal volt, csak éppen abban nem egyeztek meg, melyik tévén legyen a premier, ezért később kértek még tíz epizódot, és két adón ment párhuzamosan a műsor. Ebbe majdnem beledöglöttünk. Érdekes egyébként az egyes epizódok utóélete:

előfordult, hogy a YouTube-on ötször annyian láttak valamit, mint a Spektrumon,

és ebben nincsenek benne a torrentletöltések, amiket szintén figyelünk. A lényeg 2017-ben már az, hogy milyen kütyün éred el a tartalmat, a mi generációnknál a tévézés mint olyan egyre inkább háttérbe szorul – a barátaink nem tévéznek, de a tartalmat fogyasztják, ha elérhető más csatornán.

Eszter: Érdekes, ahogy átalakult a tévézés, megfordult a fejünkben, hogy a Netflixre is jó lenne gyártani, de nem jutottunk egyről a kettőre, mert kontaktot sem kaptunk sehonnan. Azt mondták, csak ügynökségen keresztül lehet bekerülni.

András: Egy francia rendező ismerősünk mesélte, hogy a filmjét megvette a Netflix, és amikor szerette volna látni a szerződést, egy olyan példányt kapott, amiben a nevek és minden azonosításra alkalmas adat ki volt húzva. És ő nekik forgatott!

Eszter: Két éve dolgozunk egy kanadai–magyar filmen az egyetlen zsidó asszonyról, aki Auschwitzban született a felszabadítás előtt, és túlélte. Egy kilóval született, öt hétig rejtegették, és csodával határos módon túlélte, mert az anyjának volt teje. Hatalmas küzdelem volt a gyerekkora, hétéves koráig nem is tudott járni. Két éve forgatjuk már, Born in Auschwitz a címe, vittük a dokfilmes vásárokra, és egyszer csak írt a Netflix, hogy mi lenne, ha. Egyelőre itt tartunk, szeretnének látni egy nyersvágott verziót, és aztán beszélhetünk a hogyan továbbról.

András: Az elmúlt néhány év nagy tanulsága, hogy ott kell lenni a nagy nemzetközi dokumentumfilm-piacokon, ahol az összes külföldi megrendelő jelen van, persze a felének nincs is pénze. Csak hümmögnek, mások mindent megígérnek, de nem keresnek többé, kemény világ. Volt egyszer egy afgán filmterv heroinfüggőkről, amiért a BBC és a NatGeo ölre ment, nyilvánosan ment a vita, hogy kivel szerződjenek a filmesek – aztán a producertől hallottuk, hogy soha többé nem jelentkezett egyik se. A diktátorok gyermekei esetében mi tíz hónapot vártunk a prezentációnk után, mire leszerződtünk a német partnerünkkel, és azt hittük, hogy ez szokatlanul hosszú, ilyen tempóban nem lehet dolgozni. Egy bangkoki konferencián meg pont ezt hozták fel példának, ez volt az esettanulmány, hogy tessék, ilyen egy sikeres koprodukció.

A sorozatot mennyire a magyar piacra rakjátok össze?

Eszter: Egyáltalán nem. Kifejezetten úgy készültek a filmek, hogy nemzetközi forgalmazásban is megállják a helyüket. Angolul feliratozzuk azokat a szövegrészeket, amik nem eleve angolul forognak. De készült már spanyol, német, angol és arab szinkron is a filmekhez, szerencsére ezzel a nemzetközi forgalmazó bajlódott. Van az az eset egyébként, amikor az alany már volt a BBC-n, ilyenkor nem a nemzetközi piac, hanem a magyar tévé a lényeg, mert ezzel az epizóddal nem rúgunk labdába külföldön. Ilyenkor is igyekszünk úgy megfogni a dolgokat, hogy tudjunk újat mondani.

András: A diktátorok gyermekeinek forgatása alatt kaptunk ízelítőt abból, mennyire másképp nyúlnak egy-egy témához a nagy televíziók. Szerepelt nálunk Bettina Göring, aki már korábban is feltűnt egy dokumentumfilmben, amiben arra fűzték fel az egész történetét, az volt a központi téma, hogy sterilizáltatta magát, mert nem akarta tovább vinni a vérvonalat. 

Ez bejárta az egész világot, pedig – és ezt ő maga mesélte nekünk – annak idején ezt a gondolatot nem is ő mondta, hanem a filmes vetette fel,

ő meg csak rábólintott, hogy igen, tudat alatt talán ez is belejátszhatott a döntésébe. Alapvetően nem ezért tette, hanem mert akkoriban Indiáig menekült a múltja elől, és egy spirituális kommunában élt, ahol nagyon sokan sterilizáltatták magukat, mondván, hogy a bolygón már így is túl sokan vagyunk, és erre a világra nem érdemes gyereket „csinálni”.

Eszter: Az előkészítés egy-egy sorozat esetében egy-két év, és ez is nagyon feszített tempó, szóval arra nincs idő, hogy kétfelé gondolkodjunk. Egy lövésed van, az viszont legyen jó.

András: Ezt az évadot 2015 februárjában kezdtük el, éppen a mexikói Alsó-Kaliforniában forgattunk a szürke bálnák szüléséről, a világ egyik legjobb víz alatti operatőrével és egy nagyszerű stábbal, de nem számoltunk a planktonvirágzással, ami miatt ötméteres láthatóságunk volt a vízben. Ezek az állatok meg 12 méteresek. A melónak lőttek, magát a szülést nem tudtuk felvenni, de láttuk az újszülöttet, szóval mint élmény óriási volt, csak mint film nem. Ekkor küldött egy emailt az anyám, hogy olvasott egy Auschwitzban született magyar zsidó nőről, és ez indította be az ötletelést.

Ha már témajavaslatok: a hazai menekülthelyzetről nem lehetne forgatni valamit?

Eszter: Komolyan gondolkodtunk, sőt gondolkodunk rajta, de bármilyen meglepő is, ma már annyi ilyen témájú film van a nemzetközi piacon, hogy iszonyatosan nehéz újat mondani. Ezt látjuk a dokumentumfilmes vásárokon is.

A Duna TV örülne neki?

András: Volt már filmünk egy szír menekült babáról, aki a kameránk előtt született, állampolgárság nélkül. Ibrahimról és a családjáról a film pont akkor került adásba, amikor egész Európában és a Keleti pályaudvaron is tetőztek az események.

Eszter: Abban az elképesztő szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mióta elkezdtük, már lassan tíz éve csak olyan szerződést írtunk alá Magyarországon, hogy senki nem szól bele a munkánkba. Bíznak bennünk annyira, hogy tudják, amit kapnak, abban nem fognak csalódni.

On the Spot: Az ellenség gyermekei 

Az ellenség gyermekei sokszor a szüleik nélkül élték túl a második világháború borzalmait Auschwitzban vagy épp Budapesten. Kiderül, milyen volt gyereknek lenni a Duna-delta kommunista lágereinek embertelen világában, a vörös khmerek leghírhedtebb börtönében, egy észak-koreai fogolytáborban vagy épp a vietnami háború idején. A sorozatban találkozunk Szarajevó ostromának túlélőivel, akik kisiskolásként élték át a véres harcokat, és megismerkedhetünk egy bebörtönzött szaúdi blogger családjával is, ahol a gyerekek apa nélkül nőnek fel Észak-Amerikában.

Premier: 2017. október 18-án 22.30-kor a Duna TV-n

A cikkben látható fotók közül néhány nem az interjú helyszínén készült, hanem utólag.