Szemtől szemben a legszörnyűbb sorozatgyilkosokkal

Sorozatgyilkosos témában láthattunk már egy rakás sorozatot és filmet más-más megközelítésben, a Mindhunter viszont valahogy kilóg ebből a sorból. 

Ha nagyon hasonlítanom kellene valamihez a David Fincher által jegyzett netflixes sorozatot, akkor azt mondanám, hogy sokszor az első True Detective-évad köszön vissza, de nemcsak azért, mert itt is egy nyomozópáros van a főszerepben, hanem az atmoszféra miatt is ilyen utánérzése lesz az embernek. Mégsem teljesen ugyanazt kapjuk, mint a True Detective-től. De ha valakinek tetszett a Zodiákus című film, akkor ezt is szeretni fogja, bár küzdelmes utazás lesz, de erről majd később.

A hetvenes években játszódó Mindhunterből megismerhetjük az FBI-nak azt a korszakát, amikor a profilozás és a kriminálpszichológia még gyerekcipőben járt, vagy legalábbis aki ezzel foglalkozott, azt nehezen tudták komolyan venni az ügynökségen belül. A sorozat alapanyagaként John E. Douglas és Mark Olshake dokumentarista könyve szolgált, de felfedezhető benne Marc Dugain Óriások útja című hasonló témájú könyvének hatása is, a lényeg: a hatvanas-hetvenes évek Amerikájának legelborultabb sorozatgyilkosainak lelkivilágáról lesz szó.

Akárcsak a True Detective-ben, itt is van két teljesen különböző habitusú és felfogású ügynökünk: Holden Ford (Jonathan Groff) és Bill Tench (a Lights Outból is ismert Holt McCallany), akik nagy nehezen kiharcolnak maguknak egy viselkedéstudománnyal foglalkozó osztályt az ügynökségen belül. A céljukat úgy lehetne összefoglalni, hogy a sorozatgyilkosokkal készült interjúkkal kialakítsanak egy olyan besorolási rendszert, amivel elébe lehet menni a brutális gyilkosságoknak, vagy legalábbis a bűntények megoldásában segédkezzenek. Innen kezdődik egy magával ragadó és egyben felkavaró utazás az emberi természet legsötétebb mélységeibe. 

A Mindhunterben nincsenek véres, csonkolt holttestek premier plánban, nincsenek autós üldözések, de akciójelenetek sem, fegyvert is alig sütnek el az egész évadban. Ezek helyett van rengeteg, végtelenül nyomasztó beszélgetés: ügynökök beszélgetnek pszichopata sorozatgyilkosokról az őrsön, lepukkant bárokban, olcsó útszéli vendéglőkben steakek fölött, bérelt autókban, repülőutak alatt, miközben folyamatosan kavarog a cigifüst.

A sorozat erejét ezek a beszélgetések, valamint a sorozatgyilkosokkal rögzített interjúk adják, melyek akármilyen sötétek, kitalálni sem kellett őket, ugyanis a Mindhunter megtörtént esetekkel dolgozik.

A tízrészes sorozatnak például a legerősebb mellékvonala Ed Kemper sztorija, akit gyerekkorában rendszeresen bántalmazott az anyja, emiatt később képtelen volt nőkkel kapcsolatot létesíteni. Kemper tizenöt évesen megölte a nagyszüleit, de huszonegy évesen szabadlábra került. Ezután kezdődtek igazán a rituális gyilkosságok. Összesen nyolc nő elrablása és meggyilkolása miatt ítélték életfogytig tartó börtönbüntetésre, bár ő maga a tárgyalásán halálbüntetést kért. Azt akarta, hogy kínozzák halálra.

Kemper kétméteres, százharminc kilós óriás volt 145-ös IQ-val, és amikor az ember azt hinné, hogy a sorozatban eltúlozták, ahogy pizzazabálás közben kedélyesen beszél az anyja meggyilkolásáról, lefejezéséről és a levágott fej meggyalázásról, akkor megnézi a Kemperrel készült eredeti interjúkat, és szembesül azzal, hogy az őt alakító Cameron Britton mennyire tökéletes munkát végzett, hogy átadja a karaktert a képernyőn. De ez összességében elmondható a többi elkövetőről is: a sorozat betalál velük, annyira nyomasztó figurák, pedig alig vagy egyáltalán nem ismert színészek.

Ezzel kapcsolatban jön ki amúgy a Mindhunter legnehezebben emészthető része is. Mert ugyan tényleg nem látunk majd a képernyőn feldarabolt, meggyalázott holttesteket, maximum fotókon, mégis

Eleve, meggyőzni egy sorozatgyilkost arról, hogy csak azért segítsen az FBI-nak, és beszéljen az általa elkövetett gyilkosságok okáról, hogy a profilozásban segítsen, nem egyszerű vállalkozás, és minden esetben más módszert követel meg. Idővel sikerül is átesni a főszereplőknek a ló másik oldalára. 

Ráadásul a nyomasztást csak súlyosbítja, hogy nem leszünk gyorsan túl ezeken az eseteken, mert a Mindhunter iszonyú lassan építkezik. Benne van a pakliban, hogy ez néhány rész után sokakat elriaszt, de pár epizód után annyira berántja az embert, hogy nehéz lesz otthagyni. Leginkább azért, mert a sorozat készítői jó munkát végeztek azzal, hogy a nézőt vonzza az a mélység, amit a sorozatgyilkosok feltárnak. A lassú építkezésnek köszönhető az is, hogy a szezon végére nagyjából sikerül érzékeltetni: a családon belüli erőszak, a bántalmazó kapcsolatok, a bullying hogyan vezet idővel a teljes elszigeteltséghez, a szociális kapcsolatok leépüléséhez. És hogyan indul el valaki azon az úton, hogy arról kezd el fantáziálni: meg akarja ölni a saját családtagjait vagy az őt elutasító nőket. Mert a sorozat olyan bűntényeket dolgoz fel, amelyek áldozatai szinte kizárólag nők voltak. 

Ennek a folyamatnak az ábrázolása nyilván sokkal komplexebben épül fel a Mindhunterben, és viszonylag jól mutatja be a szörnyeteggé válás folyamatát.

Beszéljünk még egy kicsit a főszereplőcsapatról, melyhez idővel csatlakozik a Harvardon egyetemi professzorként dolgozó dr. Wendy Carrt alakító Anna Torv. Karakterének hűvös profizmusa és objektív hozzáállása jól ellensúlyozza a főszereplőnek felfogható Holden Ford forrófejű és sokszor nem túl következetes karakterét. Nem azt mondom, hogy ez lesz a legszerethetőbb, legjobban működő csapat, amit egy sorozatban látunk, de a legtöbb esetben jól működik a képernyőn a három karakter. Néha a Ford magánéletét bemutató szál kicsit sekélyessé válik, de ezen kívül komoly fogást nem lehet találni a sorozaton.

És az is tuti, hogy lesz folytatás, mert már megrendelték a második szezont, amiről David Fincher annyit mondott, hogy elsősorban atlantai gyerekgyilkosságokkal foglalkozik. Az sem ígérkezik könnyű menetnek.