Álmodnak a gyilkos androidok egyáltalán bármiről?

Amikor elkezdődött a Westworld második évada, és a sajtónak megmutatták az első öt epizódot, ezt bírtam írni róla:

Hát, hogy egy nagy klasszikust idézzek, lófaszt.

Az addig rendben van, hogy az első évadban kényszeresen vagy – legalábbis az alkotók szerint – egyáltalán nem titkolt Nagy Csavar az, hogy amit láttunk, két idősíkon zajlott, és a fehér kalapos William és a fekete kalapos-ruhás Fekete Ruhás Ember (tényleg ez volt a karakter neve, Man in Black), egy és ugyanaz, az a múlté. Amit akkor kaptunk tíz részben, az egy nem lineáris történet volt, hanem egy több idősíkban ugráló sztori, aminek darabkáit úgy kellett összelegózni, már ha az ember nem nézegette vallásos rendszerességgel a Redditet, azt a közösségi fórumot, aminek felhasználói egy kés markolatára építettek 12 000 karakteres elméleteket. Mert ott már az ötödik részre lelőtték a kilencedikre tartogatott meglepetést. 

Ezzel szemben a második évadban az alkotók, akik egyébként imádják a Redditet (Jonathan Nolan, az alkotópáros egyik fele nincs odáig a közösségi médiáért, de a Redditen hosszú évek óta fent van és aktív felhasználó), az első részben már megmutattak legalább négy, egymástól jól elkülöníthető idősíkot. Szinte az arcunkba tolták, hogy tessék figyelni a ruhákra, a hajviseletre, és akkor majd rendet lehet tenni az ötödik részre azért egyre bonyolultabbá váló és összekuszálódó szálak között. Csak tessék együtt játszani velünk. A Westworld a második évadra egyértelműen az a fajta sorozat lett, ami sokkal nagyobb és több figyelmet igényel a nézőtől, mint egy átlagos krimi vagy egy okosabb sci-fi. Ebből a szempontból leginkább a Losthoz lehet hasonlítani (J. J. Abramsnek ehhez is van köze, talán nem véletlenül), ami 2004-ben csinálta meg ugyanezt.

Azt továbbra is tartom, hogy ez az évad a karakterekre koncentrált, és hagyta a színészeket játszani, de a hatodik részben megint leküldte a nézőket a rókalyukba, amiből többször is úgy jöttek fel levegőt venni, hogy oké, már értem, mi történik/történt, csak azért, hogy a következő részben megint beledobják őket a mély vízbe, és nézzenek báván, mint annak idején a Lostban, amikor meglátták a négy lábujjú szobrot. Viszont míg a Lostban egy rakás dologra semmiféle választ nem kaptunk (mert nem volt az íróknak sem), Lisa Joy és férje, Jonathan Nolan arra törekszik, hogy minden kérdésünkre kapjunk valamiféle magyarázatot. Igaz, nem rögvest, és nem ebben az évadban tudunk meg mindent, de olyan nagy hiányérzet nem maradt utána, amit ne lehetne kezelni. Mármint, ha a legeslegutolsó jelenetet nem számítjuk, de erről majd csak a cikk végén, a spoilerekre nem allergiás olvasóknak beszélünk.

Az első évad arról szólt, hogy a jövőben vagyunk, egy gépemberekkel benépesített westernskanzenben, ahova az emberek azért mennek, hogy kiéljék akár a legalantasabb vágyaikat is. Egy gigantikus szelep volt, nagyon gazdag és nagyon sok elfojtott vággyal/perverzióval bíró embernek, akik a való világbeli problémák és stressz elől nem a konzol elé ülnek le pixelhalmokat agyonverni baseballütővel, hanem elmentek egy olyan vidámparkba, amiben az androidok a beléjük programozott, állandóan ismétlődő viselkedésmintákat követve „élték" az életüket, ki örömlányként, ki banditaként, ki meg csak simán járókelőként, akit mindig lelőnek, mielőtt azt mondhatná, hogy ne már. A gazdag ember eljött ide, kifizetett egy rakás pénzt, és halomra gyilkolt egy karámnyi indián kisgyereket, ha éppen azzal tudta leereszteni a gőzt, és így tovább. Mivel nem embert ölt, csak gépet, a lelkiismeret sem baszkurálta feltétlenül, és legalább nem otthon verte agyon a feleségét sem. A robotoknak meg úgyis mindegy, az abúzusok után az agyukat törölték, a sebeket bevarrták, és mehettek vissza a balettba ugrálni. Egészen addig, míg pár android öntudatra nem ébredt, emlékeket nem formált, és elkezdte megkérdőjelezni a szerepét a vérzivatarban.

Ami nem bitekből álló, adott helyzetre adott reakcióval járó, előre beprogramozott cselekedet, hanem valódi, színtiszta, döntésalapú tett? Az első évad végén az egyik főhős, Maeve (Thandie Newton) már a parkból kifelé vezető utat jelentő metrószerelvényen ült, de egyszer csak felállt, és visszament a parkba, mert a lánya (mármint a neki egy korábbi narratívában írt androidkislány) fontosabb volt neki, mint a saját kvázi szabadulása. Akkor valóban tudatos döntést hozott, a szabad akarat vezérelte a lépteit, vagy csak a robotokat beprogramozó atyaúristen, egy újabb kegyetlen tréfája (rejtett, bizonyos körülmények hatására aktiválódó kódja) lépett életbe? És egyébként is, teszi fel a nagy kérdést a második évad: van olyan, hogy szabad akarat? Mármint az emberekben, persze.

Ez az egzisztenciális réteg, ennek a kérdésnek a folyamatos feszegetése az évad központi témája, és ehhez csatlakoznak a gyakorlati kérdések, történetszálak is, melyek között akadnak jobban és rosszabbul kidolgozottak, de az évad egészét elnézve a sztori, amit elmesélnek, egy szimpla road movie-hoz képest (ami ez az évad tulajdonképpen volt) elég komplikált volt. Összefoglalva nagyjából annyi történt ebben a tíz részben, hogy miután Dolores (Evan Rachel Wood) fejbe lőtte Fordot (Anthony Hopkins) az első évad zárórészében, és az öntudatra ébredt androidok egy része elkezdte levadászni a vendégeket, Charlotte Hale (Tessa Thompson) behívta a felmentő sereget, hogy ha lehet, intézzék már el a robotnépséget, és mentsék ki, akit lehet. Miközben ő elvégzi azt a küldetését, ami az első perctől érdekelte: kimenteni a parkból azt az adathalmot, amiért a park effektíve létezett, a valaha a parkban járt összes vendég tudatának mentett állományait.

Mert, és most azért annyira nem kell meglepődni, a parkban annak tulajdonosa James Delos (Peter Mullan) és veje, William (Jimmi Simpson/Ed Harris) a westernvilággal meg a többi parasztvakítással (Sógunvilág, az indiai Raj, és még pár, melyekből egyelőre nem láttunk semmit) párhuzamosan egy sokkal ambiciózusabb projektet futtatott: az öröklétét. Ford és Arnold (akinek mintájára Bernardot alkották) megteremtette a technikai lehetőségét annak, hogy a tudatunk géptestben éljen tovább, olyan gépben, ami eszik, iszik, budira megy (ezt Lisa Joy erősítette meg egy interjúban), és tulajdonképpen pont olyan, mint mi, csak az agya helyén egy tojás alakú meghajtó van, amire fel lehet tölteni a narratívákat.

A vendégek agyát a parkban tartózkodás alatt folyamatosan szkennelték (a kalapok, magyarázta William, de persze arra nem adott magyarázatot, hogy mi van azokkal, akik nem hordanak kalapot és/vagy főkötőt), beolvasták, digitalizálták és mentették minden rezdülésüket. Hogy aztán robottestbe feltöltsék őket, és megnézzék, működik-e, ember lesz-e Pinokkióból és Pinokkinából.

És ott jön a szabad akarat kérdése, amire a válasz, legalábbis a sorozatban, Hume és Schopenhauer nyomdokain haladva az, hogy nem létezik. „Az indítékok és cselekvések között szükségszerű kapcsolat van. Tehát az akarat nem szabad." Azaz a vendégek azok, akiknek a narratívák szólnak, őket teszteli a park a kész helyzetként eléjük tárt sztorikon át (rablótámadás zajlik az orrod előtt, mit teszel? a) nézed tovább, b) beavatkozol, stb.), arra kihegyezve az egészet, hogy legyen annyi alapanyag, amiből egy valós döntéseket hozó embert össze lehet kódolni. Igen ám, de ahogy James Delos példájából is kiderült, ez nem olyan egyszerű. Mégpedig azért nem, mert az ember, gondoljunk is róla bármit, egyszerű, mint a sárga bögre. Ugyanazok a vágyak, ösztönök vezérlik, és ugyanarra. Senki nem tud kilépni a bőréből, és hiába hoz látszólag újabb és másabb döntéseket minden egyes alkalommal, mint például az idősebb William akkor, amikor egy ismerős narratívában úgy dönt, hős lesz, és nem lő halomra egy falunyi robotmexikóit, a végeredmény minden körben ugyanaz. Mert vannak olyan, belénk, a zsigereinkbe(?), a lelkünkbe(?), az agyunkba(?) belekódolt minták, viselkedésformák és célok, amiken nem tudunk változtatni.

Szóval az évadban volt akkor

• egy sima mentőakció, ami eldurvul és lövöldözéssé lesz;
• egy bosszúhadjáratra induló Dolores, aki a robothadsereg élén el akarja pusztítani az embereket;
• egy képzelt lányát kereső android, akit két beszari technikus szuperjúzerré tett, egy narratívaíró meg emberibbé farag, mint bárki a parkban;
• egy titkos és meglehetősen erkölcstelen projekt, aminek eredményeit ki kell csempészni;
• és egy ponton minderre rájön az a réteg, hogy az adatbázist rejtő Kohó nevű hely az öntudatra ébredt robotszereplőket követő átlagandroidok szemében egyfajta paradicsom, a menekülés záloga, miközben a szintén ezt kajtató embereknek meg csak egy bazi nagy, de rohadt értékes szerverfarm;
• egy, a felesége öngyilkossága miatt teljesen megborult, a valóságot a kitalált világgal rutinszerűen összetévesztő ember útja, aki el akar pusztítani mindent, amit alkotott és amit Ford létrehozott, mert közvetve a parkot hibáztatja a felesége haláláért (miközben ő tehet róla, de ezt hagyjuk). 

Mindezt és a kismillió mellékszálat tíz részben úgyis el lehetne mesélni, hogy haladunk szépen előre lineárisan, Dolores lelőtte Fordot, és elindul mészárolni, mindenki sikoltozva szaladgál, és így tovább, de akkor a harmadik résztől kezdve tényleg olyan lenne az egész, mint egy klasszikus western, csak itt nem a rezervátum felé menetelnek az indiánok, hanem egy feltételezett másik világba. Ráadásul le kellene lőni két olyan dolgot, amit magára valamit is adó író SOHA nem árulna el az utolsó utáni pillanatig, mert valóban sokkal izgalmasabb az, ha együtt játszunk velük, és nem készen kapjuk a válaszokat. Jonathan Nolan azt nyilatkozta, tisztában van azzal, hogy a történetszálak közötti ugrálás nem mindig tiszta, és az sem, hogy mi van hamarabb és mi később. De nagyon ügyeltek arra, hogy azért a szálakat el lehessen választani egymástól: az eddig nem említett Bölcső nevű, az összes robot programját mátrixszerűen futtató virtuális világot direkt úgy jelenítik meg, mintha egy szuperszélesvásznú filmet néznénk a tévében, alul-felül fekete csíkkal.

A tíz részből, azaz a másfél órás fináléval együtt 10,5 órányi kontentből simán ki lehetett volna hagyni vagy hármat, és még mindig nem maradtunk volna le semmi lényegesről. Nekem a sorozat eddigi abszolút csúcspontja ennek ellenére az a 8., a fősodorhoz csak érintőlegesen kapcsolódó epizód volt, amiben egy lakota indián főnök, Akecheta (Zahn McClarnon) öntudatra ébredését követjük végig. Több érzelmi töltet szorult ebbe a romantikus, de drámai egy órába, mint a sorozat addigi részeibe összesen. Karaktert épített, hagyta a színészt érvényesülni, és megpengette azokat a húrokat, amiket a fejtörőktől és szügyig vérben gázoló robotlányoktól megcsömörlött nézők sírva hallgattak.

Azért is kár, hogy az egyik kulcsjelenet, amiben az Angela nevű android (Talulah Riley) felrobbant valamit, amit az emberek nagyon nem akartak felrobbanva látni, egy béna szexjelenetté silányult, és azt sugallta, hogy mindegy, milyen kőkemény, vérprofi zsoldos vagy, a nő láttán elhajítod a gépkarabélyt, és a farkaddal a kezedben rohangálsz. Bár, ha a szabad akarat tagadása mentén haladunk, valahol ez is logikus lehet, csak itt annyira lelógott a deus ex machina a képernyőről, hogy zavaró volt.

Az évad végére maradtak nyitott kérdések bőven. Odáig eljutottunk, hogy a park western részében nem nagyon maradt android talpon, mert vagy szétlőtték őket, vagy átmentek az egész évadban emlegetett ajtón (az előzőben ugye a labirintust kerestük, és az sem volt az, na az ajtó sem egy klasszikus értelemben vett nyílászáró), és a robotparadicsomban fut tovább a programjuk valahol, egy olyan szerveren, aminek címét csak Dolores tudja. Az embereket kiviszi a Delos-mentőcsapat, és kijutott három android is, egyikük el akarja pusztítani az emberiséget, a másik meg akarja védeni mindenáron, és van egy harmadik, akiről nem tudni, mit akar, sőt, azt sem, hogy kicsoda tulajdonképpen. A folytatásban a való világra fókuszálunk, legalábbis ezt mondják az alkotók, de a park is szerepet kap majd, ha más nem úgy, hogy megmutatják, melyik halottnak hitt androidot hozzák mégis vissza. Ha olyan minőségben fogják megmutatni a jövőt, mint amilyet eddig a parkban kaptunk, akkor elégedettek lehetünk, és mivel 2020 előtt ne is számítsunk újabb évadra, erre minden esély megvan.

Aki az első évadot kihagyta valamiért, annak azt javaslom, nézze meg, és csak utána üljön fel a hullámvasútra, mert évadra bontás ide vagy oda, a Westworld mindkét évada egy-egy összefüggő film, ráadásul a második részt az első nélkül egyáltalán nem lehet megérteni. Szebb, provokatívabb, elgondolkodtatóbb, véresebb és erőszakosabb, de meztelenségből 90 százalékot visszavevő évadon vagyunk túl, ami egyébként továbbra is csak a felszínét kapargatja ennek a világnak. Alig várom már, hogy megint kinyissák az ajtaját.