A legjobb ifjúsági sorozatok mindig a lázadókról szólnak

Miközben az egész világ azon pörög, hogy dollármilliárdos bevételeket hoznak a szuperhősök a mozikban, egy ezzel párhuzamos trendről jóval kevesebb szó esik. Ugyanis a képregényekből a mozikba katapultáló szuperhősök mellett egy ideje a kevésbé ismert, inkább rétegműfajnak számító képregényeket is elkezdtek adaptálni a nagy produkciós cégek, és ezeknek a nagy részét már nem is mozikba, hanem kisképernyőre szánják. A Marvel vagy fél tucat csatornán futtat különböző sorozatokat, a DC-sorozatokkal tele vannak az amerikai kertévék évek óta, és már olyan kult státuszú képregények is megkapták a maguk sorozatos adaptációját, mint a korábban feldolgozhatatlannak hitt Preacher. Ennek vonalnak jelenti a második hullámát az Umbrella Academy és az Orgyilkos osztály (Deadly Class), két olyan képregény, amit csak kevesen ismernek a műfaj kedvelőin kívül. Utóbbiból a Syfy készített az HBO GO-n elérhető sorozatot, utóbbiból pedig a Netflix, és itt most arra próbálunk választ adni, hogy

Umbrella Academy

A Vad Virágok Műhely gondozásában már itthon is kapható az Umbrella Academy - Esernyő Akadémia - Apokalipszis Szvit, ami az első hat kötetet foglalja magába, és tökéletes például arra, hogy összehasonlítsuk a pár hónapja a Netflixen debütált sorozattal. A képregény első része 2007-ben jelent meg Gerard Way és Gabriel Bá gondozásában. Utóbbit kisebb képregényes munkák alapján páran talán ismerhetik, előbbi viszont a 2000-es évek második felének egyik legfelkapottabb popsztárja. Way ugyanis a hat éve feloszlott My Chemical Romance nevű amerikai rockzenekarnak volt a frontembere, annak az együttesnek, ami a világra szabadította az érfelvagdosós, szembe fésült frizurás, talpig feketébe öltözött emót, ami gyakorlatilag az egyik utolsó igazán látványos szubkultúra volt, mielőtt az internetes zenefogyasztás végleg eltörölte a műfaji határokat.

Papíron instant bukásnak tűnt, hogy a kifestett emós hülye gyerekek főbohóca képregényt ír és rajzol, azonban az Umbrella Academy úgy aratott sikert a piacon, hogy nem azért vették az emberek, mert a My Chemical Romance frontembere készítette, hanem azért, mert Waynek sikerült új színt hoznia a rendszeresen önismétlésbe fulladó szuperhősös műfajba. Az Umbrella Academy ugyanis olyan "hősökről" szól, akiket egy baromi gazdag férfi kvázi összevásárolt a világ különböző pontjairól, majd a gyerekeket egy nagy házba költöztette, ott pedig elkezdte őket kiképezni. Azonban ezek a hősök - pár kivételtől eltekintve - nem köpenyes jót akarok, hanem mindegyiknek külön egyénisége van, nem is feltétlenül kedvelik egymást, pláne nem akarnak mind maszkos megmentők lenni. Way nyilatkozta azt, hogy a saját zenekara volt az inspiráció a képregénynél, mert szeretett volna bemutatni egy diszfunkcionális családot, amilyen a saját együttese is volt.

A képregényekben ez fantasztikusan sikerül neki, azonban a netflixes adaptáció sajnos a tartalom helyett többet adott a külcsínre. Megvan az a népszerű paródiavideó arról, hogy milyen lenne egy X-Men-film Wes Anderson rendezésében? Na, pontosan ilyen a sorozat látványvilága és hangulata. A valóban lenyűgöző látványért cserébe viszont drasztikusan átírt karaktereket, túljátszott szerepeket és olyan misztikumot kapunk, aminél sokkal jobban érdekel nézőként, hogyan is működik ez a diszfunkcionális család. Sajnos ehelyett a hangsúly a történeten és a rejtélyeken van, azonban így sem mondanánk, hogy a képregény után inkább ne nézze senki a sorozatot, mert a látvány mellett egészen zseniális zenés betétek vannak, és a képregényekben sokkal szórakoztatóbb Klaus minden bénácska jelenetére jut egy zseniális riposzt az 5-ös számú gyerektől.

Képregény vagy sorozat? 

Egyértelműen jobb a képregény, és nem csak azért, mert a sorozat nagyon sok dolgot átírt az eredeti műhöz képest, hanem azért is, mert Way és Bá rajzstílusa hűen visszaadja azt a vizuális világot, ami annyira dominált a 2000-es évek második felének MySpace-korszakában. Ettől függetlenül a sorozatban komoly potenciál van, és a Marvel-sorozatok leállítása után a Netflix bátran építkezhet az Umbrella Academyre, de a második évadban már ideje lenne kicsit jobban a karakterek egymás közti interakciójára fókuszálni az egyre nehezebben követhető rejtélyek helyett.

Orgyilkos osztály (Deadly Class)

Az Umbrella Academy legalább annyi figyelmet tudott szerezni a mainstream médiában, hogy Gerard Way személye miatt olyan felületek is foglalkoztak vele, ahol nincsenek annyira fókuszban a képregények. Ezzel szemben a 2014 óta futó Orgyilkos osztályról tényleg csak azok hallhattak, akiknek Rick Remender neve garanciát jelent a baromi jó képregényes történetekre. A képregény első összegyűjtött kötete már magyarul is elérhető - és hamarosan jön a második -, ráadásul az amerikai Syfy csatornára készült sorozatot itthon az HBO GO-n lehet megnézni.

A képregény a jelenben játszódó Umbrellával szemben a Ronald Reagan-féle Amerikában játszódik a '80-as évek vége felé. A szintén külön képregényadaptációt kapó Kingsmanhez hasonlóan a cselekmény nagy része egy olyan titkos szervezet körül forog, amelyről csak kevesen tudnak. Ez pedig egy bentlakásos akadémia, ahol tinédzsereket képeznek ki elit bérgyilkosoknak. Van, aki büntetésből van ott, mások hatalmas bűnbandák jövendőbeli kivégzői akarnak lenni, de olyan is van - mint főhősünk -, akit az utcáról karoltak fel, hogy tökéletes gyilkos lehessen belőle. Ez így papíron kicsit idiótán hangzik, azonban pontosan ez az a pont, ahol a Deadly Class kenterbe veri az Umbrellát:

És ami a legjobb Remender képregényében, hogy a '80-as évek és az iskolai környezet miatt elképesztően fontos szerepe van a klikkesedésnek és a zenének. A fekete gengszterek, a latino kartelek, az olasz maffia vagy a japán yakuza tagjai nem igazán lógnak egymással, ráadásul ezen belül van egy másik fontos aspektusa a klikkesedésnek: a zene.

A mostani tinédzserek talán már nem is tudják, hogy az internet előtt mennyire jellemző volt a középiskolákban a zenei alapú klikkesedés. Voltak a rockerek/metálosok, a punkok, a rapperek, a diszkósok, és akkor persze nem beszéltünk a nagy Depeche Mode-Cure ellentétről. Az internet óta azonban az ilyen szubkultúrák szép lassan kihaltak, ma már ugyanúgy hallgat rapet és punkot egy gimnazista, hogy aztán hétvégén valami minimal techno buliban veresse. Az Orgyilkos osztály világában ez a szomorú korszak viszont még nem jött el, ezért is annyira imádnivaló látni, ahogy a főszereplők trécseléseinek középpontjában mindig a zene van. A brit és amerikai punk közti különbségek, a '80-as évekre egyre erősebb hiphopkultúra, vagy a lassan teljesen elfeledett gothok. A képregény enélkül is szórakoztató tud lenni, de komolyabb zeneőrültek imádni fogják az állandó popzenei kikacsintásokat.

Ami viszont ennél is jobb, hogy a netflixes konkurenciától eltérően a Syfy igyekezett minél hűbb maradni a képregényekhez. A hangsúly a tévében is a fiatalok közti kapcsolaton van, tinédzserekre jellemző drámán, csak nyilván megkavarja a dolgokat egy kicsit, hogy a szereplők mind erőszakos, nehéz háttérből jönnek, és kémia meg biológia helyett azt tanulják, hogyan lehet két mozdulatból eltörni valakinek a nyakát. A sorozat executive producere Joe és Anthony Russo, a Bosszúállók-filmek rendezői, és nagyon látszik a stíluson, hogy óriási figyelmet fordítottak az eredeti mű minél hitelesebb adaptálására. A karakterek már-már idegesítően sokszor vesznek fel valamilyen zenekaros pólót, és okoskodnak punkzenéről, miközben a háttérben olyan előadók zenéi szólnak, mint a Misfits, a Black Flag, a Minor Threat, de olyan obskúrusabb együttesek dalai is bekerültek, mint a Gun Club, a Dead Boys, a Wipers vagy az X. Egész egyszerűen nem lehet eléggé kihangsúlyozni, hogy egy alapvetően ifjúsági sorozat esetében mennyire fontos a jó zeneválasztás, és bátran ki lehet jelenteni, hogy az Orgyilkos osztály soundtrackje a legjobbak közé tartozik az elmúlt 10 évből.

Az más kérdés, hogy az Umbrellához képest ez a sorozat jobban stilizált, több benne az egyértelmű túlzás akár a karakterekről, akár az akcióról van szó. Szerencsére pont annyira földtől elrugaszkodott, szürreális az egész, hogy a túljátszott karakterek és az akár nevetségesnek ható helyzetek teljesen jól illeszkednek az Orgyilkos osztály fekete humorába, ahol két gyilkolászás között szubkulturális eszmecserét folytatnak a diákok arról, hogy a punk és a hiphop igazából egy tőről fakad.

Képregény vagy sorozat?

Itt már egyáltalán nem ennyire egyszerű a helyzet. Magyar kiadásban még csak az első és a második felvonás jelent meg, és nekem komoly gondot okoz eldönteni, hogy a fordításban a tinik szlengje direkt ennyire furcsa, hogy valahogyan visszaadja a '80-as évek dumáit, vagy tényleg ennyire életszerűtlenül fordították. És persze a sorozattal szemben itt a zene csak szövegileg jelenik meg, ami nyilván nem olyan erős. És mivel a sorozat egy-két nagyobb eltérésen kívül elég hű a képregényekhez, így az sem marad le semmiről, aki csak a sorozatra kíváncsi. A sorozat viszont minden gyermeteg hibájával, kissé olcsó produkciós értékével és a nem a legkiemelkedőbb színészi játékával együtt simán az utóbbi évek legjobb olyan ifjúsági sorozata, ami végre nem az okosakra és szépekre, vagy a lenézett lúzerekre összpontosít, hanem a suli számkivetett lázadóira.

Frissítés: A cikk jóval azelőtt elkészült, hogy a Syfy bejelentette  volna, hogy nem rendelik be a sorozatból a második évadot. A rajongók petíciót indítottak, és a készítők egyelőre keresik a megoldást arra, hogy máshol folytatódhasson a sorozat.