A rendőrök úgy kezelték a nők testét, mint egy bűncselekmény helyszínét

Egy fiatal kölyök 1974-ben és 1975-ben betört százhúsz lakásba egy kaliforniai kisvárosban, de sosem vitt el semmi igazán értékeset, csak személyes tárgyakat és női fehérneműket. 1976-ban, valamivel odébb, Sacramentóban jelent meg egy rejtélyes bűnöző, aki mindig egyedül otthon lévő nők hálószobájába lopózott be, a nőket megkötözte, megerőszakolta, és órákig fogva tartotta: a szexuális erőszakok között evett, ivott, személyes tárgyakat vett magához. Később a betörések megváltoztak, a bűnöző már párok hálószobájába tört be, a férfit megkötözte és megfenyegette, hogy ha a hátára pakolt edények akár csak megcsörrennek, azonnal megöli a nőt, akit a fentihez hasonló módon erőszakolt meg.

1978-ban aztán egy fiatal pár meglátta az erőszakolót az utcán, a bűnöző mindkettejüket meggyilkolta. Majd Dél-Kaliforniába költözött, és innentől megváltoztak a bűncselekmények is: az elkövető a férfiakat és az erőszak után a nőket is brutálisan meggyilkolta. A gyilkosságsorozat 1981-ig tartott, majd a gyilkos 1986-ban még egyszer utoljára lecsapott, és megölt egy 18 éves lányt, aki egyedül volt az otthonában. De utána is hallatott magáról, néha felhívta telefonon a túlélőket, és belehörögte a telefonba, hogy „Megöllek”, vagy hogy „Emlékszel, amikor játszadoztunk?”.

A betörések, az ötvennél több nemi erőszak és a 13 gyilkosság ügyét hosszú ideig nem tudta megoldani a rendőrség, sőt évtizedekig azt sem ismerték fel, hogy a három városban elkövetett bűncselekmények elkövetője ugyanaz, a később Golden State Gyilkosnak – a magyar fordításokban Kaliforniai Gyilkosnak – elkeresztelt bűnöző (a bűncselekmények idején a Visaliai Fosztogató, a Keleti Területi Nemi Erőszakoló és az Eredeti Éjszakai Zaklató elnevezéseket használták, amíg nem ismerték fel, hogy a három személy ugyanaz). A gyilkost, egy Joseph DeAngelo nevű exrendőrt csak 2018-ban kapták el, a DNS-vizsgálatok technikájának fejlődése és az online, önkéntesen feltöltött DNS-minták révén lehetővé vált családfakutatás segítségével.

Erről az ügyről írt világsikerű, nemrég magyarul is kiadott tényregény-bestsellert Michelle McNamara, aki megszállottan próbálta kideríteni a gyilkos kilétét, és aki újságcikkeivel 2013-ban újra behozta a köztudatba az évtizedek óta elfelejtett ügyet. McNamara viszont 2016-ban meghalt, mielőtt befejezhette volna a könyvet; a minden energiáját az írásba fektető, túlhajszolt nő egyik reggel nem ébredt fel, mint a boncolásból kiderült, egy diagnosztizálatlan szívbetegség és a rengeteg nyugtató és altató miatt, amit az ügy miatti rémálmaira és a nyomozással járó stresszre szedett. Az Eltűnök a sötétben című kötetet végül az írónő férje, az Emmy-díjas hollywoodi színész és komikus, Patton Oswalt fejezte be; a gyilkos letartóztatását McNamara már nem élte meg.

A sorozatgyilkosról és az utána kutató írónőről szól az HBO hatrészes dokumentumfilm-sorozata, szintén Eltűnök a sötétben címmel, amelynek első része már látható a magyar HBO GO-n, július 16-án pedig az HBO is elkezdi sugározni. A sorozatot a kétszeres Oscar-jelölt, kétszeres Emmy-díjas Liz Garbus rendezte, az egyik főszereplője pedig Patton Oswalt. Kettejükkel interjúzhatott az Index is, több külföldi újságíróval együtt. (Az interjú még azelőtt készült, hogy június 29-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a mind a 13 gyilkosságot bevalló DeAngelót.)

Miért épp a Golden State Gyilkos?

Patton Oswalt: Azt hiszem, azért érdekelte ennyire Michelle-t épp ez a gyilkos, mert olyan sok bűncselekmény történt, olyan sok időn keresztül, és olyan sok bizonyíték állt a rendőrség rendelkezésére. Gondoljon bele, egyszer egy rendőr szegezett rá fegyvert, de ennek ellenére sem kapták el! Nagyon súlyos ügy volt, mégis mindenki elfelejtette az egészet.

Liz Garbus: Mielőtt az HBO átküldte Michelle McNamara könyvének kéziratát, sosem hallottam a Golden State Gyilkosról vagy a történet bármely részéről, de Michelle-ről sem. Azt éreztem, ez a briliáns író pontosan azt képviseli az írásaiban, amit én is gondolok bűnről és büntetésről. Vagy bűnről és bűnhődésről, ahogy az oroszok mondanák. Szóval leginkább az ő hangja rántott be a történetbe, de az is nagyon érdekelt, mi volt az a társadalmi közeg, amelyben valaki ilyen hosszú időn keresztül képes lehetett büntetlenül erőszakolni és ölni; érdekelt, hogy kezelték a nemi erőszakot a hetvenes évek Amerikájában. Másfelől pedig érdekeltek Michelle saját küzdelmei is: hogyan egyensúlyozott munka és család között, mik voltak a céljai – sok mindenben éreztem vele sorsközösséget, már csak ezért is gondoltam rá mindig meleg szívvel.

Elég sokkoló a sorozatban, ahogy a szereplők arról beszélnek, hogyan kezelték hivatalos szinten a hetvenes években a nemi erőszakot: gyakorlatilag egy kis kellemetlenségnek tartották, így aztán a túlélő nők lelkével se nagyon foglalkozott senki, már a helyszínelésen sem, nemhogy később. Ez ma, pláne a #metoo után mennyiben változott Amerikában?

Liz Garbus: Azt nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy ez még mindig problémát jelent. Még mindig rengeteg olyan nő, vagy magát nőként meghatározó személy van, akit ha szexuális támadás ér, inkább nem jelenti az esetet a rendőrségen, mert nem gondolja, hogy végül igazságot szolgáltatnának számára. Persze történt fejlődés a hetvenes évek óta, amikor a nemi erőszak a törvények szerint csak vétség volt, nem pedig erőszakos bűncselekmény. Az egyik túlélő azt mondja a filmben:

a férfi rendőrök úgy kezelték a testét, mint egy bűncselekmény helyszínét,

és úgy érezte, nemcsak magát a bűncselekményt kellett elviselnie, hanem azt is, ami utána jött. Ha a bűnt csak vétségnek nevezi, az egyértelműen azzal jár, hogy nem is fogják olyan komolyan kivizsgálni, mint kéne. Szóval igen, az akkori rengeteg probléma közül sok még ma is jelen van.

Liz, mit gondol, mennyiben kapcsolódik ez a hetvenes évekbeli bűnügy a mai korhoz?

Liz Garbus: Érdekes, amit az egyik túlélő árul el az egyik epizódban: amikor elmondta a fiának, hogy szeretne a sorozatban beszélni az őt ért erőszakról, a fia, azaz egy következő generáció tagja azt mondta neki, inkább ne tegye, ne tárja az ügyet a világ elé. De az anyja azt mondta:

márpedig ő szeretne kiállni a nyilvánosság elé, szeretne tagja lenni a #metoo-mozgalomnak, mert ez olyasmi, amire korábban sosem volt lehetősége.

Ez nagyon érdekes beszélgetés lehetett: a mai generáció tagja úgy gondolja, hogy az áldozat azzal védi meg magát, ha a háttérbe húzódik, míg az idősebb nőnek épp a nyilvánosság jelenti a védelmet, nem pedig az, ha mindig csak a szégyent cipeli magával. Szóval úgy gondolom, nagyon is van mit tanulnunk ezektől a generációktól, akik, igen, már idősek – de ettől még lehetnek nagyon is felvilágosultak.

Mit várnak a sorozattól?

Patton Oswalt: Örülnék, ha az Eltűnök a sötétben egy újabb lépés lenne afelé, hogy a hasonló bűncselekményekről szóló sorozatok az áldozatok, a túlélők és a nyomozók szemszögét állítsák a középpontba, ahelyett, hogy a gyilkosokat tennék meg rejtélyes antihősöknek.

Ők nem hősök, ők senkik, akik épp azért ölnek meg másokat, mert ostoba, unalmas emberek.

Liz Garbus: Nagyon fontos volt, hogy az áldozatok nézőpontja legyen a fókuszban, és ne a gyilkosé: a legkevésbé sem szerettük volna megadni neki az (anti)hős szerepét. A másik legfontosabb pedig az volt, hogy végig jelen legyen Michelle McNamara hangja: úgy gondoltuk, egyrészt egy női hang, másrészt a túlélők középpontba helyezésével elkerülhetjük a sorozatgyilkosokról szóló dokumentumfilmek pár csapdáját. Vagy legalábbis remélem, hogy sikerült elkerülnünk. Ebben sokat segített Michelle blogja, a True Crime Diary, amely jócskán megelőzte a korát: ma már ezer meg ezer valós bűnesetekről szóló blog létezik, de Michelle igazi úttörő volt ezen a téren. A blogból ráadásul nem is csak az ő szavait és gondolatait tudtuk felhasználni, de a hangját is, mivel sok bejegyzést magnóra mondott. Úgyhogy ez nagyon gazdag forrás volt számunkra.

Miután letartóztatták Joseph DeAngelót, a rendőrségtől többen is azt nyilatkozták, ebben „semmilyen szerepe nem volt” Michelle McNamarának. Felháborodott, amikor ezt hallotta? És mit gondol, egy mondjuk egytől százig terjedő skálán mekkora szerepe volt Michelle-nek abban, hogy elkapták a gyilkost?

Patton Oswalt: Nem felháborító, inkább nevetséges volt, amikor egy rendőrtiszt azt mondta, „Michelle McNamara könyvének egyáltalán nem volt szerepe abban, hogy letartóztatták a Golden State Gyilkost” – miközben már ezt a nevet is Michelle találta ki. Márpedig amikor Michelle előállt ezzel a névvel, az egyúttal azt is jelentette, hogy ő segített évtizedek után újra beszédtémává tenni ezt a megoldatlan bűnügyet. Szóval az, hogy ez a fickó pont ezekkel a szavakkal mondta, amit mondott, egészen vicces volt a maga sötét módján. Ugyanakkor beszéltem olyan rendőrrel is, aki azt mondta, Michelle-nek nagyon is nagy szerepe volt a letartóztatásban, ha másban nem is, abban mindenképp, hogy életre keltett egy döglött aktát, és ezzel oda helyezte az ügyet, ahol a helye volt: a köztudatba. De számszerűsíteni nem tudnám a szerepének nagyságát, erre talán inkább egy rendőrnyomozó tudna válaszolni.

Egyébként hogy fogadta a hírt, amikor letartóztatták a gyilkost?

Patton Oswalt: Felemás érzésekkel. Nyilván szerettem volna, ha Michelle is hallja a hírt, és fájt, hogy ez nincs így, ugyanakkor boldog voltam, hogy a túlélő áldozatok most végre talán békére lelhetnek. Ez segített megbirkózni a dolog keserűségével.

A sorozat részben arról is szól, hogy mennyire nehéz volt Michelle McNamarának éjjel-nappal ezekkel a gyilkosságokkal és nemi erőszakokkal foglalkoznia, hogy folyamatosan rémálmai voltak, hogy elborzasztották a rendőrségi felvételek a véres helyszínekről. Liz, önnek mennyire volt megterhelő hónapokig ezzel kelni és feküdni?

Liz Garbus:

Amerikában, ha találkozol öt nővel, akkor közülük kettő nagy valószínűséggel élt már át nemi erőszakot vagy más szexuális támadást, így ez egy túlzottan is gyakori probléma mindmáig.

A helyszíneléskor készült fotókat nézni borzalmas dolog még úgy is, hogy mi nappal, egy napsütötte irodában dolgoztunk együtt egy csapattal, akikkel meg is tudtuk beszélni, amit láttunk; Michelle ehhez képest éjszaka, egyedül egy szobában dolgozott. És ezt mindig észben tartottam: bármin is megyek keresztül, nekem legalább van kivel megbeszélnem, mi legalább támogatjuk egymást.

Tudja, ha egy ilyen történetet akar elmesélni, ha arról akar beszélni, ami ezekkel a nőkkel és – a gyilkosságok miatt – férfiakkal történt, azt nem lehet cukormázzal bevonni. De nem is kell minden egyes gyomorforgató részletet kiemelni csak azért, hogy elmondhasd, megtetted. A lényeg az egyensúlyozás.

Vajon miért tartja a közönség olyan érdekesnek a sorozatgyilkosokat?

Patton Oswalt: Szerintem azért, mert olyan sok az igazságtalanság, az igazságtétel nélkül maradó atrocitás a világban. Viszont ha azt látjuk, hogy mégis elkapják ezeket a senkiket, akik annyi bajt hoztak a világra, a gyilkosokat, akik azt hiszik, megmenekültek, a túlélők pedig ezáltal békére lelnek, az mintha visszahozna egy kis normalitást és igazságérzetet a világba. Ez pedig mindenkinek jó.

A sorozatban ábrázoltak melyik része érintette meg önöket a leginkább?

Liz Garbus: A legtöbb örömet az a jelenet adta, amelyben az utolsó részben, DeAngelo letartóztatása után a túlélők mind összegyűltek, és képesek voltak szabadon, szégyenkezés és titkolózás nélkül beszélni mindarról, ami történt velük. Az egyik túlélő apja, miután a lányt tizenöt éves korában megerőszakolták, azt mondta neki, erről soha ne beszéljen senkinek: az ilyesmi olyan, mintha a rákkal élnél együtt. És még csak nem is a saját rákoddal, hiszen neki nincs oka szégyenkezni, ez nem az ő szégyene, hanem az elkövetőé. Így aztán amikor azt láttam, hogy ezek a nők a kamerák előtt képesek egymással nyíltan beszélgetni, és támogatják egymást, kapcsolódnak egymáshoz, és nem kell egyedül érezniük magukat, az hihetetlenül reményteli pillanat volt számomra.

Patton Oswalt: Van a sorozatban egy lány, aki összeveszett az anyjával, és elviharzott otthonról, így aztán nem volt ott, amikor a gyilkos megérkezett: ő túlélte, az anyja meghalt. Milyen lehetett utána ezzel a tudattal élni, és azon gondolkodni, vajon történhetett-e volna másképp? Engem ez a sztori kísért a legtöbbször.

Rendezőként hogyan próbált egyensúlyt teremteni a sorozatban Michelle McNamara magánélete és szakmai munkája között?

Liz Garbus: Nekem úgy tűnt, a kettő gyakorlatilag egy és ugyanaz, elég csak arra gondolni, hogy éjszakánként a lánya gyerekszobájában dolgozott a bűnügyeken, és a férjére támaszkodott a leginkább az egész kutatás során. Persze gyereknevelés közben nyilván nem a Golden State Gyilkosról beszélgetett Alice-szel, de azt, hogy milyen ember is volt Michelle, egyformán befolyásolta a magánélete és a munkája.

Ugyanakkor ez a sorozat nemcsak tisztelgés Michelle munkássága előtt, de talán figyelemfelhívás is arra, mennyire fontos lenne odafigyelnünk saját magunkra. A modern korban hajlamosak vagyunk iszonyúan túlhajtani magunkat, napokig nem aludni a munka miatt, és a végletekig elcsigázottá válni. Amerikában rengetegen használnak orvos által felírt gyógyszereket – talán túl sokan is.

Ahogy már szóba került, a sorozat sok mindenről szól egyszerre. Van olyan, ami ennek ellenére is kimaradt belőle, pedig jónak látta volna foglalkozni vele?

Liz Garbus: A sorozat egyik részében Michelle beszélt a saját „eredettörténetéről”: tinédzserkorában meggyilkoltak egy nőt a házuktól nem messze, miközben az utcán kocogott. És a tettest sosem találták meg. Michelle pedig az ügy megszállottja lett. Így amikor megtudtuk, hogy elkapták Joseph DeAngelót, azt gondoltuk, valahogy megoldhatnánk ezt a bűnügyet, már csak Michelle kedvéért is. Beszéltünk is néhány emberrel, de a rendőrség nem akart együttműködni velünk. Ebben az ügyben jó lett volna tovább jutni.

A sorozat részletesen megmutatja, milyen volt Michelle-nek a könyvön dolgozni – de milyen volt ezt a házastársaként megélni?

Patton Oswalt: Jelen lenni a folyamatban számomra azt jelentette, hogy egy magával ragadóan jó író mellett lehettem. Rajongok a nagyszerű írókért, és elég hamar rájöttem, hogy egy nagyszerű íróval élek együtt, úgyhogy meg akartam tenni mindent, amit csak tudtam, hogy ez az író nyugodtan dolgozhasson, legyen szó házimunkáról vagy gyereknevelésről. Akármiről volt is szó, örültem, hogy segíthetek, ennyi volt az én szerepem. Ez Michelle története, nem az enyém.

A könyv nagy siker lett, sorozat is készült belőle, a gyilkost is elkapták – de azért kívánta azt valaha, hogy bár sose találkozott volna Michelle ezzel az üggyel?

Patton Oswalt: Megpróbálok nem így gondolni erre a kérdésre. Michelle hatalmas szenvedéllyel foglalkozott az üggyel, és boldoggá tette a munkája; nagyon nehéz döntés lenne, ha felajánlanának, hogy visszamenjek az időben, és mindezt elvegyem tőle. Miközben természetesen bármit megtennék, hogy még vele lehessek – de hát honnan tudhatta volna bárki, hogy az egész így végződik?

Ha az ember szeret valakit, sosem tudná elvenni tőle azt, amit szeret.

Michelle története vajon ahhoz vezet majd, hogy még több amatőr nyomozó kezdjen hasonló ügyekkel foglalkozni?

Patton Oswalt: Ó, ez már meg is történt: egyre több a valós bűncselekményekről szóló podcast, blog, a civil nyomozó. Nagyon fontos, hogy Michelle-nek sem kellett egyedül dolgoznia, tudott segítséget kérni más, hasonló érdeklődésű emberektől. Egy ember sosem tud elkapni egy gyilkost, ez csakis csapatmunkában sikerülhet.

Hogyan fogadta a kész sorozatot?

Patton Oswalt: Keserédesen. Azt hiszem, Liz filmkészítői képességeit dicsérem, ha elmondom, hogy a hatból csak négy epizódot voltam képes megnézni, mert utána túl sok érzelmet szakított volna fel bennem. (Ezek játszódnak Michelle McNamara halála után – K. B.) Liz tényleg életre keltette Michelle-t, a bűncselekményeket, és visszavitt abba az időszakba, amit Michelle-lel töltöttem, és ezzel felidézte azt a veszteséget is, amit az ő távozása okozott. Úgyhogy fel kellett hívnom Lizt, és azt mondtam neki: kérlek, ne vedd sértésnek, de csak ezt a négy részt tudom megnézni, és nem is tudom, hogy valaha képes leszek-e megnézni az ötödiket és a hatodikat. Túl meredek ez az érzelmi hullámvasút.

Borítókép: HBO