Miklós
-7 °C
2 °C

Műszak után

2003.02.24. 08:20
Kritizálni könnyű, csinálni nehéz, abbahagyni még nehezebb, ha már a csináláshoz szokott az ember. Viszont mi van akkor, ha a kritikacsináláshoz szoktunk hozzá? De fölösleges efféle szofizmussal élni, vagy kedvet csinálni hozzá, hiszen ez nem segít minket abban, hogy megértsük és elfogadjuk a Heti Hetesben dolgozó embereket. Ők ugyanis a bölcselet helyett az egyszerűbb, kétkezi szellemi munka mellett döntöttek - éppen azt kellene megmagyarázni valahogy, miért.

amikor felajánlják végre a büntetést, az ember hajlamos jutalomnak nézni
A Heti Hetes ugyebár több mint három éve működik, három év alatt pedig sok víz és egyéb lefolyik. Nem csupán az unalom tehette fásulttá jobb napokat látott nevettetőinket, három év után a médiaszemélyiségek nagyjavítása esedékessé válik; korunk rohanó világa gyorsabban fogyasztja a neveket, mint a békeidők, amikor évtizedekig tündökölhetett egy-egy állócsillag, zenebutikosan szólva. Ha muszáj erről valami frappáns elméletet felállítani, akkor valami olyasmiről lehet szó, hogy a médiafogyasztás sokkal intenzívebbé vált, míg az ember képességei végesek, így a jóval éhesebb hangyasereg hamarabb széttépi a közéjük vetett bogarat. Még időleges kiszolgálásuk is megköveteli - amire ugyanebben a műsorban láthattunk példát -, hogy a maguk körében népszerű, a szereplés alapjait elsajátított figurák vadiúj, gyári arcimplantátumok segítségével próbálják megtöbbszörözni lehetőségeiket, kupacba gyűjtött posztmodern keményfiúskodás tetejéről bazsalyognak a világra, vastag smink mögül. De mivel hiszünk a szeretet és az összefogás erejében, rögtön tegyük hozzá, hogy amikor sok évi nélkülözés, szorgalmas ceruzarágicsálás után felajánlják végre a büntetést, az ember hajlamos jutalomnak nézni.

A fáradtság, a szellemi kimerültség tehát bizonyosan szerepet játszhat abban, hogy egyes nagyágyúk tompábban dörögnek ma már, másoknak talán elő is készítették azt a mokány fadugót, amit a Hadtörténeti Múzeum mögött felállított aknavetőkbe szoktak tömni, nehogy valaki elsüsse őket hozott anyaggal.

A Heti Hetes politikai tartalma valaha kiérdemelte a nemzetvesztő jelzőt, mivel sebesen és hegyesen reagált az akkori kormánymanőverekre. Mára táblás játékká fajult az a sport, hogy minél kevesebb lépésben eljussanak a mai hírektől az akkoriakig; valamiféle nosztalgia fűti ezt a szenvedélyt, hogy ha azt mondod, Medgyessy, azt mondom, Simicska, tavalyi és tavalyelőtti hóembereket ébresztgetnek elkeseredetten. Akár az egy évvel ezelőtti híreket is felolvashatnák, akkor nem kellene erőlködni. De vajon érthetetlen-e ez a múltba révedés, ha nem a magyarok istenének szigorú szemével nézzük, hanem emberként, felebarátként szemléljük ezeket a régi nonreciprok ismerősöket? Ugye nem. Mert először is: ők akkor voltak fiatalok, márpedig Teknős Péter Kérdezz! Felelek mindenre című gyermekfelvilágosító művében éppen ezzel magyarázza, hogy nagymama és nagypapa esetleg jókat mesélnek a felszabadulás előtti időkről. Sokkal fiatalabbak persze nem voltak a hetek, de mint fentebb beláttuk, a mosónők korán halnak. A kabaré viszont akkor volt a csúcson, tehát akár jó ötletnek is tűnhet az ismétlése, leszámítva, hogy azzal az akkori csúcsot lehetett elérni - kedv s öröm röpkedtek -, de az a csúcs most kőhalom. Más gondolkodók szerint: ha észreveszed, hogy döglött oroszlánt rugdalsz, szállj le róla.

az ilyen tréfákért kinézik a gyerekeket a jobb homokozókból
Másrészt meg, ha nekilátunk kegyetlenül, minden művészi, közírói, gondolkodói kvalitásunkat bevetve felfedni egy kormányzat hibáit, akkor az illető kormány bukásakor szinte elkerülhetetlenül úgy érezzük, ez a mi győzelmünk is, nem okoskodtunk hiába, hallgatnak ránk, de még ha nem is foglalkozunk a gondolatok hatásával (dehogynem!), még akkor is azt érezzük: mi vagyunk többen. Képzeljük el, hogy megszállottan keressük a Grált, majd tizenöt év ásás, kosz, malária, túsztörténet és moszkitóanyázás után a kiszámított lelőhelyen találunk egy csuprot, amely legkorábban 1950-ben készülhetett, és világoskék tűzzománccal rá van írva, hogy Igyál, Papa! (Esetleg találunk egy még kevésbé antik köztársasági érdemrendet.) Nyilván felfogjuk, hogy ez nem pont a legendás krisztusi vesetál, de hazavisszük, ha már ennyit szívtunk érte. Az okosabbja azért idővel leszokik arról, hogy szépnek lássa a leletet - ahogy itt is elröppentek már óvatos kisselemérek két kayaibrahim között.

hátbaveregetős, műszak utáni bennfentes lazulás folyik
Magánügyekről, hajdani sportolókról folynak a széteső és érdektelen sztorik; a pad alatt lopva fellapozott Hahota ötletei kerülnek elő. "Én nem tudom, milyen a műpénisz, de ha te tudod, akkor biztosan szükséged van rá". "Kövér Lászlóról nekem a pszichiátria jut eszembe" - az ilyen tréfákért kinézik a gyerekeket a jobb homokozókból. Már csak az hiányzik, hogy Amerika, London, Párizs, kérem maga nem normális. Deficites sztárok: felhalmozott tartalékaikat élik fel, amit tesznek, egyáltalán nem rendkívüli, csak az teszi még egy darabig azzá, hogy őket magukat annak állítják be.

Hátbaveregetős, műszak utáni bennfentes lazulás folyik csupán, holott ez volna maga a műszak, sőt ez már a műszak legjobb pillanataiból összevágott koktél. Ha ugyanezt egy kocsmában adná elő hét szabadnapos melós, bizony nem állnák körül az asztalt a vendégek, csak a kék köpenyes néni nézne feléjük olykor: csöndesebben, fogyasszanak, kérem, záróra.

Mintha harminc éve elfelejtették volna cserélni a sorkatonákat; kiöregedett Svejkek gurítják még mindig a kockákat ide-oda, a helyzethez igazított kaszárnyahumorral szórakoztatják egymást, nehezebben mozdulnak már, pedig folyton mozdulni kell. Csak azért nem lehet röviden kifutó arcoknak nevezni őket, mert sehol sincsenek a befutó arcok (azazhogy másfele futnak, épp csak átviharzanak a reflektor sugarán). A vákuum tartja őket a pályán. Úgy is fogalmazhatunk, a szórakoztatásban tapasztalt ellátási zavarok oka, hogy nemzetgazdaságunk egyelőre nem képes kiszolgálni a megnövekedett igényeket. A fogyasztóknak javasoljuk, nézzenek külföldi vagy személyes források után, további intézkedésig.