Judit
-2 °C
8 °C

Pénzgyári capriccio

2004.04.02. 02:56
"Csak rád adom a mikroportot, és már mehetsz is" - mondja a hangmérnök és a fülem mögé erőlteti a B-osztályú kommandós filmek elengedhetetlen tartozékának számító fejmikrofont, amitől én rögtön kellemetlenül érzem magam, mintha vigaszágon, abszolút esélytelenként bejutottam volna a székesfehérvári városi televízió Back Street Boys-hasonmásversenyének elődöntőjébe. Később kiderül, hogy nem én jártam a legrosszabbul, a stúdióban szorongó újságírók egy része ugyanis zavartan babrálja a furcsa kiegészítőt, amiben leginkább úgy fest, mint egy kezdő telefonos kisasszony, vagy mint egy másnapos adásrendező.

Tekintse meg képeinket!
"Miért hiszik ezek, hogy minden műveltségi vetélkedőt egy űrhajó díszletei közt kell forgatni?" - kérdezi egyik kollégám, miközben megpróbálja megigazítani a mikrofont, ami valamiért egyenesen a szájába lóg. A választ később Kereszty Gábor, a Tv2 vezérigazgatója adja meg, amikor fiatalosnak és lendületesnek nevezi a holland licenc alapján készített Áll az alkut. Szavainak a mögötte álló huszonegy hostess ad nyomatékot, akik fémesen csillogó miniszoknyájukban, szőke parókájukban, könyékig érő PVC-kesztyűjükben és egyensminkjükben pont úgy néznek ki, mintha a Star Trek softpornó változatának statisztái lennének.

Leáll az alku

"Nem szeretnénk, ha az emberek azt éreznék, hogy nincs semmi esélyük az ötvenmilliós fődíj megnyerésére" - mondja kicsivel később Gundel Takács Gábor, a vetélkedő leendő műsorvezetője, és rögtön demonstrálja is, hogy ebben a műsorban annak is van esélye, aki nem passzírozta a fejébe a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár összes kötetét, hiszen a példaként felhozott kérdésben csak arra kell válaszolni, hogy származását tekintve melyik rajzfilmszereplő kacsa: Dagobert bácsi, Csőrike vagy éppen Jerry.

Animációban otthon vagyok, gondolom, és magabiztosan bólintok, amikor házi fotósunk, Szabolcs megkérdezi, hogy megfelezném-e vele a fődíjat, ha esetleg nyerek. Pedig a tét nem kicsi, ugyan ez csak egy rendhagyó sajtótájékoztató, de a Tv2 nagyvonalúan így is kifizeti a nyeremény század részét, ami jó esetben akár félmillió forint is lehet.

Éppen a fődíjból finanszírozott brazil körutazáshoz legmegfelelőbb ingeket válogatom gondolatban, amikor végre elkezdődik a játék. A vetélkedő első fordulója ezúttal elmarad, hiszen a műsor elején kétszázan tippelgetnének a lelátókról, inkább úgy teszünk, mintha mi lennénk a legokosabb huszonegy, és rögtön az elődöntővel kezdjük.

Már mindenki a pultok mögött feszeng, amikor kiderül, hogy a vetélkedő szoftvere még a csatorna felső vezetésének kifejezett utasítására sem hajlandó átugrani az első fordulót, így ideges rohangálás kezdődik, az adásrendező és segédei pedig egyre gondterheltebben suttognak adó-vevőikbe. Gundel Takács Gábor eközben egyszemélyes monológgal próbálja elterelni az újságírók figyelmét, olyan jól csinálja, hogy többen felvetik, hogy akár el is felejthetnénk a nyereményt, a futurisztikus dominának öltözött lányokat, meg az egész felhajtást, és a Tv2 vasárnap este leadhatná, ahogy a műsorvezető álldogál, sztorizgat és intenzíven gyöngyözik a homloka.

Legyek én is milliomos!

Harminc perc kényszerszünet után végül feláll a rendszer, és nekikezdhetünk a tippelgetésnek. Az első kérdéseken könnyedén siklok át, fél kézzel nyomogatom a gombokat, néha már oda se nézek, csak mosolygok kicsit lenézően. Először akkor akadok meg, amikor arra kéne válaszolnom, hogy melyik zenekarban is dobolt régebben Salamon András filmrendező. Tanácstalanul nézek a reflektorok túloldalán álldogáló Szabolcsra, aki teli szájjal vigyorog és egyértelműen egy vé betűt mutat az ujjaival, pedig én csak az á, a bé, a cé és a dé válaszok közül bökhetek rá egyre.

Ez az apró hiba később végzetessé válik, hiszen a szabályok értelmében mindenki annyi pontot kap egy jó válaszért, ahány játékostársa hibázott, így ez az alternatív könnyűzenei kérdés kétfelé vágja a mezőnyt.

Egyre kétségbeesettebben kapaszkodom a pultba, és megpróbálom újból felvenni a ritmust. Az élmezőny eközben elhúz mellőlem, én pedig már lemondok a riói tengerpartról, és az amazonasi dzsungeltúráról. Éppen az ingemen sötétlő majonézfoltot vizsgálom rezignáltan, amikor érkezik az újabb kérdés, miszerint melyik ételt nem illik kézzel enni: a fánkot, a sült csirkét vagy a palacsintát. Lopva a Story Magazin főszerkesztőjére, Ómolnár Miklósra tekintek, aki viszont úriemberként megóv a csalástól, és kezével eltakarja, a gombokat, így nem láthatom, melyik választ jelöli meg.

Nem alkuszik

Tíz perccel később már csak a partvonalról figyelhetem, ahogy Ómolnár megküzd a Távirati Iroda munkatársával a döntőbe jutásért. Egy egyszerű számtani műveletet kell csak megoldaniuk, összeadás és kivonás, mint egy általános iskolai matematika versenyen: aki előbb bemondja az eredményt továbbjut, a másik pedig kap egy frissen nyomtatott oklevelet.

A Story főszerkesztője kiesik, az egyenlányok pedig bevonulnak. Mindegyikük kezében egy-egy táska, ezek közül válogathat a döntős, a maradék húszat pedig megkapjuk mi, vesztesek. Tizenöt percig szorongok kezemben egy fém aktatáskával, miközben az egyetlen játékban maradt újságíró komótosan kinyittatja velünk mindegyiket, hogy lássa, mit nem nyert. Gundel Takács Gábor néha megállítja, ilyenkor a számítógép valószínűség számítást végez, és felajánlj egy összeget a játékos által választott táskáért.

Utoljára akkor unatkoztam ennyire, amikor orvul becsaltak egy termékbemutatóra, ahol rozsdamentes kuktákat, ezoterikus könyveket és kézzel festett műcsalikat próbáltak rám sózni ügynökké aljasult egykori ismerőseim, gondolom magamban, de azért be kell ismernem, hogy mindez feszes ritmusban vágva, és ötvenmillió forintos téttel nagyon izgalmas tudna lenni.

A döntős konokul kitart saját bőröndje mellett, a számítógép majdnem százezer forintos ajánlatát egy megvető pillantással utasítja el, így végül egyetlen magyar forinttal távozik a vetélkedőről, de ez legalább már nettó összeg, mivel az esetleges adóterheket a műsorvezető nagylelkűen magára vállalja.

Később, a sajtótájékoztató utáni fogadáson még mindig a vakítóan szikrázó dél-amerikai égről, és a fehér homokról ábrándozom, amikor bevonul a huszonegy űrlány, és, úgy ahogy vannak, egyensminkben és könyékig érő PVC-kesztyűben nekiveselkednek a hidegtálaknak. Nem is Star Trek, inkább Pirx kapitány kalandjai, villan belém, majd elindulok hazafelé.