Dezső
12 °C
25 °C

Apu, ne menj el!

2001.11.27. 12:56
Eltérően a hagyományos reklámkritikáktól, jelen esetben egyetlen szlogent és a mögötte sunnyogó szellemiséget veszünk górcső alá. Azért cselekszünk így, mert a hadsereg népszerűsítésére kiköhögött tévéreklámoknak és plakátoknak mind a koncepciója, mind a megvalósítása pusztán kegyetlen kiröhögésre méltó; illetve mert a szlogen trójai fakutya: olyan mitológiai állítás rejtőzik benne, amelyet érdemes levetkőztetni, hogy megmutatkozzék varangyos teste.
Szőke kisleány mosolyog édesapjára, játékosan kérdi: - Apu, ugye te voltál katona? Apu persze volt, s leperegnek előtte a hadsereggel kapcsolatos lelkesítő képek: 30 éves BMP lövészpáncélosok vonszolják magukat a bakonyi vadonban, cipőpasztacsíkok közül daliás magyar vitéz int, hogy arra, fiúk. - Engedd, hogy felnézzen rád! - javasolja a reklám, és ez az a mondat, amivel foglalkozni kell, nehogy akár egyetlen ártatlan agyba is befészkelje magát az a gondolat, hogy a katonaság valami értéket tesz hozzá az oda besorozott emberekhez, vagy hogy nem vesz el többet, mint amennyit ad.

Nyilvánvaló, hogy egy kisfiú szerencsésebb választás lett volna - tekintettel arra, hogy kislányok csak ritkán örvendeznek a lánctalpas nehézjárművek láttán -, de ezt nem rójuk fel: a reklám szemmel láthatóan a sereg belső fejlesztése, szakember csak futólag látta. Apró bökkenő csak ahhoz képest, hogy az üzenet kiagyalói szerint a gyermeki tisztelet legfőbb forrása a letöltött katonai szolgálat. Mókás, hogy a nem túl nehezen felidézhető valóságban éppen az egyik akadálya.

Hogy felnézzen ránk a kislányunk, ahhoz nyilván az kell, hogy tegyünk valami tiszteletreméltót. Eleve érdemes leszögezni, hogy a fegyverforgatáson kívül még számos lehetőség van, amivel egy apa kivívhatja kicsi szőke lánya megbecsülését; ilyen például a filc ujjbábokkal előadott mackós mese, a lézeres csillagvetítő a szobájában, vagy a Széchenyi-terv bronzplakettje. Emellett az is szükséges, hogy jelen legyünk, vagyis hogy ne hagyjuk hónapokig magára szegény kislányt, egy-egy napot engedve csak, hogy felnézzen egyáltalán. A szülői érzelmek megpendítése nemcsak felháborító a tévéverbunkban, hanem kapitális szakmai hiba is: olyan témát választ hátterül, amely a szándékolt üzenet ellen hat. Ennek legfeljebb akkor lenne létjogosultsága, ha a reklám ettől feltűnőbb lenne, de ez nem volt szempont; az összkép semmi érdekességgel nem szolgál, tankok és katonák nélkül lehetne akár csokoládé- vagy barkácsbolthirdetés is, az ócskábbik eresztésből.

A reklám visszavág saját magának. Az egész ötlet, a gyerekkel reklámozott deportálás olyan megdöbbentően félresiklott, hogy ha nem egy monopólium hirdetése volna, már rég paródiák sorozatát adta volna ki a kaján konkurencia. Még így is érdemes volna egy ráérős alapítványnak megfinanszírozni a parafrázist. Ugyanezzel a kislánnyal egy sokkal kézenfekvőbb üzenet fogalmazható meg: apu, ne menj el! Néhány jól elhelyezett ellenreklámmal meg lehetne buktatni az egész buta hadseregmarketinget, és ezt nem azért érdemelnék meg, mert nem szeretjük a katona bácsikat, hanem azért, mert ha a szakmai munkájuk is hasonló színvonalon folyna, az országot már elfoglalták volna a máltai lovagok.

Meg lehetne kapargatni még a szlogen poltikailag túlfűtött rétegeit: ahol csak arra nézhet fel a gyereke, aki volt katona, ott vagy háború van, vagy háborús hangulat. (Miniszterelnökünk is másként tekint arra, aki nem tett katonai esküt, vagy legalább valamilyen besúgói szerződést nem írt alá - de hát egyszer majd csak befelé fordul és nem kifelé tekintget másképp, főleg esküügyben.) Nem kell azonban túldimenzionálni az ügyet: silány kivitele miatt a reklám hatása is csekély. A hadsereg, akár az egyházak többsége, csetlik-botlik a modern kommunikáció csataterén, s inkább mulatságos, mint ijesztő. A marketing ilyen mérvű elhanyagolása jelzi viszont, hogy valamilyen címen muszáj volt elverni a propagandakeretet. Mivel ez közpénz, legalábbis bosszantó, hogy a kötelezően elmulatandó milliókból fusimunka készült. Inkább költötték volna ezt is libamájjal töltött szarvasgombára. Az legalább valakinek jólesik.