Judit
-2 °C
8 °C

A garázs alatt

2002.03.04. 00:42
Nagy Feró pályáját már tényleg csak a politika tudná kiegyenesíteni. A valaha az elfogadottság peremén egyensúlyozó lázadó a pártcenzúra elmúltával még mindig a puszta jelenlétért küszködik; immár nem a politikai, hanem a szakmai normák falaiba veregeti fejét, valami elfelejtett, de kőkemény rokkzenére.
Valószínű, hogy a szórakoztatónak szánt műsorok készítői úgy vélik, a tévékészülék eleve roncsolja az agyat; ezért a tévénéző makogó idiótának tekintendő, akit százéves, rossz színészekkel előadott poénokkal lehet igazán rabul ejteni. Van azonban egy őszinte, igaz nemzedék, amely kész beismerni: előbb roncsolni kell, s csak utána eladni a valódi szart. Nagy Feró és barátai Csütörtöki Turmix néven, az ATV-n sugárzott műsorukkal lelkesen romboláshoz láttak.

Asche zu Asche

Nagy Feró
A Csütörtöki Turmix első embere nem csak műsorvezetőként, de riporterként is elmerészkedik a szakmai lehetőségek végső határáig: Frei Tamásnak és Vujity Tvrtkónak sosem jutott volna eszébe, mennyire pokoli történet kerekíthető ki abból, ha a beszédkészség vagy a riporteri alkalmasság sötét mélységeit fedeznék fel. A Feró-shownak legfőbb komponense a letűnt sztárocskákkal készített beszélgetés: Dolly ausztrál élményeiről vigyorog néhány percet, a Prognózis együttes egykori basszusgitárosa elmondja, hogy hamarosan fellépnek "egy áruház átadási részlegén, a budaörsi benzinkút mellett" (sic!), illetve zsúrokat is vállalnak. Feltűnik még egy magát irodai rockegyüttesként aposztrofáló banda énekese, s nyilatkozik, hogy fel akarja vidítani az embereket a hétköznapok után, aztán megtudhatjuk, hogy gótikus-depressziós rockkal vidít, mi mással vidítana. A nemzet excsótánya ezeket a teljesen érdektelen témákat retorikájával teszi egyedivé: nyelve esetlenül, álmosan forog, a szavak valahogy mindig odébb libbennek előle, mint szúnyogok a vénülő béka elől.

Három kiló és zsák vörhagyma

Mivel a nagyszínpadon, a böhöm kereskedelmi tévéknél a riporterek, showmanek alanyai egyre gyakrabban riporterek és showmanek, a sokadik vonalban, a tengerszint alatt természetes, hogy a feledésbe csökkenő egykori közismertek hasonló veteránokat hívnak interjúra. Azért természetes, mert ha valami újat is ki tudnának találni, akkor nem az lenne a dolguk, hogy háromszáz forintból és egy zsák vöröshagymából csináljanak műsort.

A torta tetejére az utolsó csikket a műsor második blokkját alkotó szappanopera teszi fel. Eredetileg alighanem paródiának készült, a Barátok közt és a Szomszédok kifigurázása lehetett a cél, de az ötlet és a dolgozniakarás még azelőtt elfogyott, hogy a paródiáknál egyelőre megszokottnak számító humor belekerült volna. Odáig megvan, hogy visszataszító külsejű emberek értelmetlen jeleneteket adnak elő, egyesek pedig dalra fakadnak, hogy a széthulló élményt még egy kicsit széjjelzilálják. Más céljuk nem lehet, hiszen a dalbetétek egyenesen fülsértőek, mind előadásukat, mind pedig szövegüket illetően. A zenét Feró maga szerezte, bár itt is erősen gyanítható, hogy inkább vett egy csomó lakodalmas kottát, és egy-két sort felcserélve tette magáévá a dalokat. Ehhez még jön az egykezes gesztikulálás, a mellétátogással egyértelművé tett playback - és máris célba érhet a készítők szándéka, ha kerülő úton is. Hiszen ez tényleg szórakoztató.

Az uhrini panteon

Akár be is futhat. A mainstream szórakoztatás herélt, vagy polírozott műanyag herékkel tökösített humora kihívó nélkül uralkodik a valódi tömegeket elérő médiában. Időről időre felbukkan egy-egy tehetséges ember vagy társulat, akiknek/amelynek spontán szellemességei mindaddig frissítően hatnak, amíg rá nem veszik őket arra, hogy heti rendszerességgel spontánkodjanak. Az utolsó ilyen csapat, amely az említett paradoxon felfedezése után visszavonult, a Holló Színház volt; a következő még várat magára. Addig kénytelenek vagyunk a tehetségtelenek kiröhögésén edzeni agyunkat.

Nyilván nem kerülhető el, hogy a fősodor is felfedezze a szerepelni vágyó szerencsétlen bohócot mint humorforrást, sőt Anettkát előbb-utóbb az egész ország megismerheti, nyugdíjasotthontól a laktanyákig. Ez egy másik ördögi kört hoz majd létre: a jó bohóc ezerféleképp tud béna lenni, a sarlatán meg csak egy módon; így a médiagépezet számára alacsony fűtőértékű, meg nem újuló üzemanyag.

A műsor szempontjából mindegy, hogy a benne ugráncoló kontár a semmiből jött, vagy valahai megbecsültségéből ereszkedik a semmi felé. A közhangulatnak azonban árt, ha egykori szimbólumainak haldoklását közszemlére teszik. Még ha e szimbólumok jelentősége az egészen apró, párna sarkára varrt óvodai jelekhez hasonlítható, akkor is értékvesztés történik.

De hát védetté nyilvánítani mégsem lehet őket. Csak egy kamera legyen a sarokban, s a közönséghiánytól kínjukban üvöltő öregfiúk már totyognak is tűzön-vízen-húgyon át műsort csinálni ötlet, pénz, tehetség és gondolat nélkül. Mint önmagukat legombolyító kötött mackók, gondosan lebontják, amit netán felépítettek, hogy ha esetleg kering még róluk valami kellemes emlék, akkor azt kicseréljék a hamarabb enyésző szégyenre.