Az együgyűek
Boros-Bochkor show, tv2
Cirkuszkommentátori férfihang konferálja fel a magyar média két fenegyerekét: hölgyeim és uraim, a stúdióban Boros Lajos és Bochkor Gábor. De a felütés megalapozatlannak bizonyul: a két jómadár szórakoztató műsora inkább a vásári mutatványosok nyomdokán halad, mint az emberi teljesítményekre is alapozó cirkuszén.
Mint a magyar kereskedelmi tévék saját produkcióinak többségénél, itt is a hiteltelenség a legégetőbb probléma. Nem az alkotói hiteltelenség: az a legkevesebb, hogy a legalábbis bizonytalanságból eredő görcsös jópofizhatnék inkább érezhető B és B szereplésén, mint az alkotás - a műsoralkotás - feletti öröm, a munka élvezete. Ez még csak néhány frusztrált dramaturg vagy amatőr drámaíró rosszallását idézné elő, ők pedig kevesen vannak. De bárki észreveheti, hogy frappánskodó arccal előadott, előre megírt párbeszédek hangzanak el - elárulják a jellegzetes alákérdezések: Lajos, neked erre van egy poénod! És a spontánnak álcázott, előre kitalált jelenetek kevésbé hatásosak, mint a bevallottan forgatókönyv alapján készült előadások. Utóbbiak egyébként úgynevezett színházakban láthatók, és érdemes néha - nem kifejezetten és csak a tárgyalt műsor helyett - ellátogatni egyikbe-másikba.
A közönségmozgatás jelei pedig szintén nem növelik a műsor hitelességét. Hogy a stúdióban is vannak nézők, az önmagában nem baj; a baj az, hogy ezek indokolhatatlan időpontokban tapsolgatnak. Igaz, hogy a Szerencsekerék-jellegű vetélkedőkben megszokhattuk, hogy a bénább gurításoknál úgy mordul fel a nép, mint egy hegyoldalra való meglőtt anyamedve, s hogy a hűtőláda megnyerését pünkösdista kisegyházakhoz méltó extázissal ünnepli. Egy nevettetésre szánt műsornak viszont - ha felül akarja múlni a pattintottkő-tévé színvonalát képviselő Csíííz-küszöbértéket - le kell mondania a nevetőgépről, és az idomított közönség egyáltalán nem jobb. Sőt, az sem jobb, ha egy tévécsatorna maga állítja össze a megbízható kis közönségét. Azon már nem csak a kukacoskodó kritikus gondolkodik el, hogy miért ünneplik egyes nézők felállva a csatorna egy viszonylag ismeretlen riporterének érkezését, és miért tapsolnak, ha Boros elárulja, hogy a kalapját Afrikából hozta.
És ez még mind csak a műsor koncepciójáról szól. A személyes tényező csak ezután következik. De ez sem kevésbé fájdalmas, ugyanis alapvető magatartási kifogásokat kell szóvá tennünk. Bizonyos dolgok nem illendőek; és ez nem a "politikai korrektség" mitugrász mágiája, amely szavak és gesztusok tiltásával próbál érzelmeket semlegesíteni. Nem illik például elhozni a stúdióba egy mongol nemzetiségű embert pusztán mint mongolt. Bochkorék vendége csupán mongolként volt ott, más nem derült ki róla. Az ilyen vendéglátás olyan helyzetbe hozza a különleges állatfajként megbámulható áldozatot, mint a falusi búcsúban mutogatott törpe, vagy mint az állatkert szomorkás gorillái.
Nemcsak megalázó így használni egy kvázi-riportalanyt, de egy talk-showban, tehát beszélgetőpartnerként gyenge eredményt is hoz. Nem értékelhető gyakorlat az, hogy egy pornószínésznőnek fallikus tárgyakat kelljen bekötött szemmel felismernie. Együgyű és gügye, primitív és primer, egylépcsős megoldás, és ráadásul a műsorvezető hanyag lemondása arról, hogy valami újat tudhasson meg vendégéről. Főképp ha már megint odáig süllyedt, hogy a pornószínésznővel önmagával, fajtájával vívja ki a figyelmet, és nem a kommunikációs aktussal.
Máté Krisztinánál is hasonló a helyzet: már mindenki, akit érdekelt, megtudhatta, hogy igazából édi lány, és nem bánt senkit. Jelenléte, szereplése értéktelen, ha a téma Máté Krisztina, mint ember, és nem mint síkban rajzolt karakter, 16 színű Windows-ikon. Sőt, még a médiasztár-imázson sem volt képes fényesíteni. És ezen nem segít a grafológus "szakvéleménye", még kevésbé Boros ripacskodása azzal a hülye pórázzal a nyakában.
És persze lehet, hogy mindez nem fontos. Lehet, hogy a fenti kifogások az istenadta népet nem zavarják. Lehet, hogy az álságos megrendezettség, a tájékozódásban segítő, távvezérelt közönség és a lomha ormótlanságú riposztok jelentős tábort tudhatnak magukénak, és Boros/Bochkor nem téved, ha szimplán saját sztárságára épít. Gyűlölködni azonban nem szabad: attól, hogy valaki szereti az egyszerű humort B betűs személyek előadásában, még lehet jó ember. Állapotát azért kísérjük figyelemmel: Beavis és Butthead nézése javulást, a Csíííz szándékos megtekintése pedig rosszabbodást jelez. Utóbbi esetben - kedélyállapota javítása érdekében - olvassuk fel neki Corrado Balducci Sátánizmus és rockzene című zsebkönyvéből a Faustról szóló részt.
