Coming out

Hogy Fábry Sándor és Wahorn András együtt végigkocsikáznak az Egyesült Államokon, Szibérián és fél Európán, az akár egy jó műsor ötlete is lehetne. Fábrynak van humorérzéke, meg agya is van, Wahornra meg nem emlékszik senki, de úgyis a Sanyi a lényeg. Hogy ő csak odamegy, és löki a sódert, mindenki szakad a röhögéstől. Instant road movie.

Amiért ebből a jónak tűnő ötletből mégis 2006 egyik legkínosabb vállakozása lett, az az, hogy Fábry mégsem akkora jófej, hogy a családi videói is főműsoridőt érnének. Annyi mondanivalója azért nincsen, hogy lépten-nyomon szórja a poént. Igen kevés ilyen ember van amúgy, de hát nem kell erőltetni. Kéthetente összevágni egy műsort egy jó hosszú felvételből, az se semmi, de egész más műfaj. Biztos érzi Fábry is, hogy itt produkálnia kellene magát, de amire telik neki, az tökéletesen poénmentes. A felvételen tehát az látható, hogy a Sanyi, aki a lényeg, rém hétköznapi szövegeket bömböl olyan arckifejezéssel, mintha az valahogy automatikusan óriási poénná válna attól, hogy ő mondja. De hát nem. Az a szöveg, hogy Svájcnak bezzeg telik metróra a nácik és az ávósok pénzéből, az sehogy se vicces, hanem bornírt hülyeség, amitől az ember háta mögött összenéznek. Meg nőket lökdösni a repülőtéren és beszólni nekik, az is.

Azt se várja senki, hogy legalább lesznek érdekes helyszínek az utazásban. Vannak, de itt Amerika pusztán az a hely, ami a Sanyit körülveszi, úgyhogy sok figyelmet nem szentel neki a kamera. Frei legalább egzotikus helyekre vitte az embereit anno, és nem hagyta őket ámokfutni.

Fábry mellett valószínűleg akkor is nehéz szóhoz jutni, amikor nem veszi a tévé; de amikor igen, akkor szinte lehetetlen. Ha a kényszeres és hangos pofázás még csak nem is jó duma, hanem simán ciki, akkor meg elég elviselhetetlen lehet körbeautózni vele a földet. Szegény Wahorn.

Mert Fábry nem egy Gálvölgyi, aki felvesz egy kalapot, és máris vicces. Neki ehhez beszélnie kell, ahhoz meg készülni kéne, poénokat bekészíteni, gegstábtól begyűjteni a termést, szerkeszteni, megírni. Nem szégyen az, Rowan Atkinson is így csinálja. Séróból nem megy. A Bajkeverők ennél ezerszer érdekesebb volt, mert abban nem egy kétségbeesetten erőlködő humorista, hanem egy busznyi sztriptíztáncos játszotta el a roadmovie-t. Ők hozták a formájukat, és az elég is volt; önazonos szereplők, ahogy Ulmann Mónika fogalmazott szépen. Fábry meg egy előadóművész. A művész olyan ember, aki a színpadon érdekes, de repülőn, kocsiban, vendégségben, magánemberként lehet igen szimpla arc, vagy egyenesen rémes alak. A körültekintő menedzser dolga, hogy ezt elkendőzze, nem az, hogy dokumentálja és nagydobra verje.