Ízlésfasizmus - Cinema

A Cinema magazin elgondolkoztató filmes újság. Itt van rögtön az alcím: "Európa legnagyobb filmmagazinja". Vajon mit jelenthet ez? Az A4-es formátumot és százoldalnyi terjedelmet biztosan nem, hiszen egyik sem számít különlegességnek a magazinok világában. Ha már alcím, az "Európa legszínesebb filmmagazinja" jobban passzolna, lévén a lap több mint felét nagy és színes képek teszik ki. A Cinema ezáltal önértékelésre is készteti értő közönségét: a szokásos újságolvasókból egy csapásra újságnézegetővé minősít át minket. A kritikus egyébként örömmel sorolódik az utóbbi kategóriába, hiszen a film végül is képekről szól, másrészt ki ne szeretne jó minőségű papíron szépen nyomtatott fotókat nézegetni?

A Cinema mindezt még betűkkel is megfejeli, nem is rosszul! Jók ezek a betűk, szépen, logikusan rendezettek. A hosszabb, akár negyed oldalt is kitevő szövegblokkokat a képek mellett keretes írások is tagolják, a cikkek végén feltüntetik a témába vágó internetes oldalakat. Külön blokkban a stáblista és egyéb fontos adatok. A választást könnyítendő a filmeket még osztályozzák is.

A problémák akkor kezdődnek,

mikor az egymás után szedett betűket összeolvassuk. Ekkor ugyanis kiderül, hogy a "fekete kis biszbaszok" alibinek kerültek az oldalakra, mivel nélkülük az újság logikusan csak kartonpapírra nyomva, széthajtogatható kivitelben kerülhetne piacra. Ugorjuk át az első oldalak sztárpletykáit - sztárokról nehéz nem hülyeségeket írni - nézzük rögtön a Tárca fejezetcím alá sorolt írást. A "Keresse meg mind a 133 reklámüzenetet!" című cikk kényes üggyel, a filmes produkciókba befurakodó, burkolt reklámmal foglalkozik. Komoly és bátor témaválasztás. Az író már az első mondattal bele is csap a lecsóba: "James Bond BMW-vel jár, Meg Ryan AOL-t használ, Tom Hanks a Federal Express-nek dolgozik. Soha nem volt még ennyi reklám a mozikban...". A példasor azonban nem áll meg itt, a zsurnaliszta úgy tűnik, komolyabb alapról akar nekirugaszkodni mondanivalójának. Csak a harmadik bekezdést olvasva lesz nyilvánvaló, hogy a nekirugaszkodást hiába várjuk. "Amikor Cameron filmet forgatott egy nagy hajó elsüllyedéséről, az egyik magyar filmfesztivál 26 millió dollárt fizetett azért, hogy Titanic legyen a neve." - olvashatjuk. A példa blődségét nem kell részletezni. Titanic filmfesztiválunk nemhogy támogatni nem tud másokat, de politikai kötődések hiányában évről évre a végleges alámerülés ellen küzd. Hagyjuk figyelmen kívül, hogy ennek tükrében a vicc a mozgássérült sportolókkal való humorizálás szintjén van, és olvassunk tovább.

De minek?

A hátralevő egy és háromnegyed oldal bornírt példái (Anna Frank naplójáért tollgyártó cégek versenyeznek, a Krisztus utolsó megkísértésének keresztjén Ezermester matrica, Elemi ösztön - Aranypók, stb.) nem hagynak kétséget afelől, hogy a cikk, írói koncepció híján, ürügy a parttalan tréfázásra - egy szakmunkásképző iskola diáklapjának színvonalán.

A következő csapásig csupán egyet kell lapoznunk. Az Angelina Jolie-val (Lara Croft) készült interjú (öt oldal, ebből fél a cím, kettő a kép) kohéziós erejét a színésznő mellei jelentik. A toposz a szövegen kívül még kiemelve, két színben nyomva is megjelenik: "Lara melle a játékban nagyobb." Persze a cikk egyéb, érdekes dolgokkal is foglalkozik. Például, hogy Jolie nemsokára olyan eredeti filmben fog játszani, melyben a főhősnő "gazdag és híres akar lenni, és miután sikerül neki, rájön, milyen fölösleges dolgok is ezek." A dolog valóságtartalmához persze tudnunk kell azt is, hogy a színésznő, elmondása szerint, honoráriumának egyik felét közhasznú alapítványoknak adja, a fennmaradó összegből viszont ő maga hoz létre ilyeneket.

A fentiek ismeretében érthető, hogy a hollywoodi színészek, alulfizetettségük miatt, hamarosan sztrájkba kezdenek, ahogy arról a Cinema riportja tudósít. A harcos témához illően a tudósító megdöbbentően radikális hangnemben nyit: "A sarki multiplexben a legnagyobb teremben vetítik Koltai Róbert legújabb filmjét. Egy másik teremben orosz tinivígjátékot játszanak. A mozilátogatók ezenkívül egy kazah filmdráma, egy francia szerelmi dráma és ... Bódy Gábor-retrospektív között választhatnak. Lehet, hogy ez a közeljövő filmkínálata..."

Minden meg van bocsátva! Hiszen a sokszínűség, mint tudjuk, gyümölcsöző, egészséges dolog. Ezért küzdünk például a rasszizmus ellen, a kisebbségek jogaiért. Vagy a kulturális sokszínűség megvalósításáért. Aki ezt vallja, alapvetően társ, még akkor is, ha újság címén sztárok fotóalbumát gyártja. A sokszínűségbe ez is belefér.

A kritikus rossz szokása

azonban, hogy tovább olvas: "A fentiekben vázolt borzalmas szituáció ugyanis megvalósulhat...", folytatódik a cikk, és esik le székéről a kritikus. A riport írója, a hollywoodi filmdömping visszaszorulásának rémével fenyegetve bontja ki ízlésfasiszta gondolatmenetét arról, hogy miként lehetne, - az amerikai színészek illő díjazásával - elkerülni azt a katasztrófát, melyet a változatos kulturális gyökerű alkotások elterjedése jelentene.

Ezek után a magazin többi része már csak jelentéktelen cizellálás: "Az Evolúció című szörnytréfában... ismét bebizonyosodik: a tökéletes szórakozás csupán a hozzávalók függvénye", értsd a film olyan gépezet, aminek egyik oldalán pénzt kell bedobni, a másikon meg kijön a szórakozás. Minél több az input, annál nagyobbat szórakozik a nép. Vagy kritika gyanánt: "Mozirajongók észrevehetik, hogy a film ezen a ponton kicsit művészkedni kezd, szerencsére nem annyira, hogy elrontsa az egyébként többnyire idétlen ... történetet."

A Cinema magazin, vegyük észre, nem azért ciki, mert csak tömegfilmekről ír, mert olyan mint egy bugyuta tinilap, mert értelmetlen cikkek vannak benne. A kulturális palettán ennek is helye van. A gond az, hogy buta és agresszív módon megkérdőjelez minden, a sajátjától eltérő megközelítést, ezáltal hirdet burkolt kulturális terrort. A hazai újságírószakma mentségére legyen mondva, hogy az impresszum áttanulmányozása arra enged következtetni, a cikkek javarészét nem itthon követték el. A legokosabb lett volna azonban le sem fordítani őket.