Anita és Claudia

Van két nõ. És van egy mesekönyv. A könyvre azt írták bohókás betûkkel: Vígh Anita-Liptai Claudia: Szép álmokat.

Az egyik nõ meséket ír. Saját könyve bemutatóján szerényen és félénken a háttérben marad, és a nevesített sztárok mellett õt úgy nevezik: "az írónõ". Nem most kezdte egyébként, ez már a negyedik kötete. De az elsõ, amelyre felfigyel a sajtó, és az álszentségelés elkerülése végett gyújtsuk meg az önreflektort: a sajtóba ez a cikk is belértendõ. Soha-soha nem hallottam még Vígh Anitáról.

Claudia ebben a képletben a díszpolgár, mint Budapestnek Sztálin.

A másik nõ nem ír meséket. Egyáltalán nem ír semmit, bár várhatóan elõbb-utóbb könyve lesz - ami az õ világában általában nem jelenti, hogy írni fog. Viszont már nagyon sok tévémûsor fõszereplõje volt, és noha ezek a mûsorok mostanában korán halnak, nevére még mindig összesereglik a nép, illetve annak képviseletében a sajtó. Akkor is, ha csupán egy mesekönyvrõl van szó, amirõl alapértelmezésben legfeljebb a Dörmögõ Dömötör adna hírt. Liptai Claudia tehát ideális mesekönyvárus. Nincs ebben semmi kifogásolnivaló; Jakupcsek és a joghurt kapcsolata sem volt ennél szervesebb, nem is beszélve Stefanek Gertrúdról és az étolajról.

Csakhogy a joghurtra nem írták fel, hogy a bifidus essensis kifejlesztésében részt vett volna Jakupcsek Gabriella, vagy testvérnépünk nagy vegyésze, Elena Ceausescu. Szerepelt a reklámban, elmondta, hogy neki ez jó, megkapta a pénzét, és kész. Ezen a mesekönyvön azonban Liptai Claudia a szerzõvel együtt szerepel, holott saját szavai és az impresszum szerint is szerkesztõként dolgozott rajta. Könnyû elképzelni, ahogy éjszakákon át köröz a töltõtollal egy még nem tökéletes jelzõs szerkezet felett, hosszú töprengés után beszúr egy pontosvesszõt (csak két kalória), vagy hosszasan vitatkozik a szerzõvel arról, hogyan lehetne jobban kidomborítani a katicabogár figuráját. Elhangzott, az õ dolga fõleg a mesék válogatása volt, tehát lehet, hogy szegény Vígh Anita száz mesét írt, és Claudia abból szûrte ki a legjobb, legtáplálóbb ötvenet.

Szóval világos, hogy ha szerkesztett is valamit, nem azért esett rá a választás, nem azért osztja meg vele a címlapot a valódi szerzõ, mert nálánál jobb szerkesztõt hirtelen nem találtak. Claudia ebben a képletben a díszpolgár, mint Budapestnek Sztálin. Hírességek, képernyõlakók mások könyvének a hátoldalára szokták írni a nevüket, valami formális ajánlás alá. És az ilyet eddig nem hívták szerkesztõnek. Hostessnek hívták, vagy reklámfigurának, vagy havernak.

Ja, a könyv amúgy rendben van; nem fog miatta feltámadni Andersen, hogy a Dunába ölje magát, de nincs ezekkel a mesékkel semmi baj. Még értelmük is van, meg nyuszik vannak benne, úgyhogy a nemes szutyejevi hagyományok folytatójának tûnik. Vígh Anita nyugodtan vállalhatná õket egyedül is. Csak akkor senki sem írná a felháborodott cikke végére, hogy egyébként rendben van. Mert nem volna cikk sem.