A bulvár, az egy faltörő kos

Mi a bulvár? Honnan ered a bulvár, mint kifejezés?

A bulvár a XIX. században jelent meg. Olyan újságot jelölt, amit az utcán árusítottak, és amit bárki megvehetett. Ez forradalmi, demokratikus változás volt a korábbi lapokhoz képest, amelyeket csak az előfizetőkhöz vittek ki. Ráadásul az utóbbiak mindig cenzúrázva voltak, míg a bulvárt nem lehetett előzetesen cenzúrázni. Továbbá nem a művelt közönségnek, a válogatott keveseknek szólt, hanem az utca emberének. Olyan hangon kellett beszélnie, hogy mindenki megértse.

Mi a különbség az úgynevezett minőségi sajtó és a bulvár között? Miért gondolja úgy sok neves magyar értelmiségivel ellentétben, hogy nem értékesebb a minőségi sajtó a bulvárnál?

A bulvár mást mond, másról beszél, máshoz beszél, mint a hivatalos sajtó. Az egyik kedvenc példám az, ahogyan a „temetetlen holtak" ügye a Napkeltében és a Blikkben megjelent vagy három éve. A Napkeltében megkérdeztek egy illetékest, hogy több pesti kórházban miért spájzolják a halottakat hetekig a kórbonctanon? A képernyőn megjelenő illetékes elmondta, hogy azért, mert az elkövetkező években egyenként ujitja fel a főváros ezeket az osztályokat, és ahová még nem jutottak el, ott bizony ez a helyzet. A beszámoló tárgyilagos volt.

Ezzel szemben a Blikkben nem az illetékest, vagy a kórház épületét mutatták, hanem a holttesteket, - távolról. Az ott dolgozókkal készített interjúkból az is kiderült, hogy rettenetes állapotok vannak ezeken az osztályokon. A „temetetlen holtak" szimbólummá vált, nemcsak egy osztály, egy kórház, hanem az egész magyar egészségügy szimbólumává, ahol még meghalni sem lehet tisztességgel.

Az első beszámoló a művelt, középosztályi nézőknek szólt, a másik pedig érzelmi húrokat pengetett meg. Mindazoknak az érzelmeit, akik nem látják át a rendszer minden csínját-bínját, de akik torkig vannak azzal a kiszolgáltatottsággal, aminek úgy látszik, még a halál sem vet véget.

Most akkor melyik beszámoló volt igaz? Lehet-e szembeállítani egymással a minőségi és a bulvár médiát? Persze lehet, sőt nálunk ez nagy divat, de szerintem nem érdemes. Sokkal fontosabb, hogy a kettő együtt volt igaz, csupán az egyik felülnézetből, a másik alulnézetből szemlélte ugyanazt a botrányos dolgot. Az egyik hivatalos magyarázatot adott, a másik meg egy sokkoló tapasztalatot tükrözött. De ritka, hogy ezek a nézőpontok ennyire elváljanak egymástól. Ma már a tabloidizáció a jellemző.

Mit jelent a tabloidizáció?

Az angolszász nyelvterületen nem a bulvár kifejezést használják, hanem a tabloidot. Én azért szeretem jobban a tabloid kifejezést, mert a bulvár nálunk már stigmatizálva van, hogy gonosz, hogy az ellentéte mindannak, ami jó az újságírásban. A tabloidnak nincs ilyen rossz csengése. Egyszerűen csak az érdekes tudósításokat jelenti, amiben egymással összekeveredve egyszerre vannak minőségi hírek, kis színesek, szenzációk, és a legkülönbözőbb nézőpontok.

Mi változott a tabloidizáció következtében?

Van egy National Enquirer című amerikai klasszikus bulvárlap. Ebben olyan egyértelműen szórakoztató cikkek jelentek meg, hogy például az USA szenátusának tagjai földön kívüliek, hogy Elvis él, ilyesmik. Ennek a lapnak 1980-ban ötmillió volt a példányszáma. Azután tíz év alatt lement kétmillióra.

Ugyanezen idő alatt ugyanis a minőségi sajtó csúcsának számító New York Times-ban, de más minőségi lapokban is megjelentek a korábban száműzött társasági hírek, pletykahírek, és hasonló rovatok. A többségi sajtó bulvárosodott. Akkor pedig ugye minek vegyenek bulvárt az emberek, ha a tévében, és a minőségi sajtóban is megkapják a szórakoztató híreket?

A Média rítusai című könyvében arról ír, hogy a bulvárnak is van normaképző szerepe. Ezt hogy kell érteni?

A médiát sokáig azonosították a közszolgálatisággal, ami a művelt középosztály kulturális eszménye volt. Ennek zászlója alatt atyai leereszkedéssel és szigorral próbálták az egész társadalomra a magas kultúrát ráerőltetni, ám ezekből az elképzelésekből sok mindenki és sok minden kimaradt. Legfőképpen persze az alsóbb társadalmi osztályok, a nők, a fiatalok, az etnikumok kultúrája, és persze a mindennapok közönségesnek tekintett kultúrája is, ide értve az étkezés, az öltözködés, a lakberendezés stb. világát is.

Mintha az irodalomban soha nem létezett volna lektűr- vagy ponyvairodalom, a zenében popmuzsika és magyar nóta, a filmekben krimik és melodrámák. Slágerek, pletykák, szóbeszéd ilyesmi. A viccek is ide tartoztak. Jó viccekkel mindig revánsot lehetett venni a fennálló hatalmon.

Mire gondol?

A leghülyébb bulvárlapok is segítenek másként gondolkozni, a szabályokat konfrontálni. Azt sugallni, hogy ami köröttünk létezik, az nem feltétlenül igaz és hogy minden másképpen is lehetne, mint ahogy van. A populáris kultúrának hangot adó bulvárnak ezért faltörő kos szerepe van, mert amit a hivatalos média, a cenzúrázott vagy a finomkodó média megkésve, vagy soha nem mond el, azt a bulvár frissen hozza, a maga kócosságával, de mindig pengeélesen és mindig nagyon aktuálisan.

Valahol azt írta, hogy a magyar értelmiség álszent módon viszonyul a bulvár jelenségéhez. Szent Jánosi magasságba emelkedve moralizálnak, miközben csak saját ízlésüket, vadászterületüket, privilégiumaikat védik. Ezt hogy érti?

A legrosszabb esetben a média közszolgálati feladatairól való szónoklás csak ambíciók, pártok, gazdasági érdekeltségek, személyes összefonódások elleplezésére szolgál. Állami megbízások és jogosítványok elnyeréséről. Követelésekről, hogy korlátozzák a konkurenciát, főleg a bulvárt, mert a fogyasztók maguktól nem őket, hanem azokat választják.

A megmondóemberek ezért mindig az ízlésről és a kellésről beszélnek. Amikor a médiáról van szó, például arról, hogyan kellene csomagolni a híreket, hogyan kellene bemutatni képeket. Vagy arról, hogy a lakosságnak hogyan kellene nézni vagy olvasni a médiát, amit persze ők - a megmondóemberek - tudnak, de a fogyasztóknak nincs ízlése, azok hülyék, azok mindent benyalnak.

A múlt héten egy konferencián azt hallottam, hogy a szélsőjobboldal médiareprezentációját nagyon el lehet szúrni. Túldramatizál, bagatellizál, vagy támogat a média. Jogos ez a kritika?

Ez a kérdés a média privatizációjával és deregulációjával már eldőlt, mert sokféle média van, és a különböző csatornák szerkesztői eleve más szemmel nézik ugyanazokat az eseményeket. Senkinek sem lehet megparancsolni azt, hogyan mutasson be valamit. Még a közszolgálati adásokon belül sem.

Mert mi is minősülhet most nálunk közszolgálatinak? Van két nemzeti televízió, a Duna I és II. van két állami tévé, az mtv1 és az mtv2, és van három „pártos" közéleti televízió, az ATV, a Hír TV és az Echo. Mi mármost a közös ezekben a csatornákban? Hát nem sok. Elképzelhetetlen, hogy ezek ugyanúgy értelmezzenek valamit, mint a többiek, nem is szólva a kereskedelmi csatornákról.

Szerintem éppen az a kultúra demokráciája, hogy mindnyájan előállhatnak a saját maguk értelmezésével, a lakosság pedig válogathat közöttük. Az a fajta paternalizmus, ami a hagyományos pártállami vagy egyéb közszolgálati médiának volt a jellemzője, hogy az embereknek a szájukba kell rágni a dolgokat, mert maguktól hülyék, éles ellentétben áll a kulturális demokráciával, ami versengő, és ahol a fogyasztó az úr. A legtöbb ismerősöm több híradót is megnéz, - közszolgálatit és kereskedelmit is - és összeveti őket a saját tapasztalatával. Ennyi.

A bulvárra viszont rátelepedik a celebipar, és sokszor nem a valóságról beszélnek, hanem hogy Kiszel Tündének hova szart a kiskutyája. Ez nem rontja a társadalmi látásviszonyokat?

Vágjuk ketté ezt a kérdést. Először is, ha a sokféle közszolgálati és politikai adó mellett mégis a kutyaszart tartják a legérdekesebbnek a nézők, az nagyon rossz fényt vet ezekre a csatornákra. Sokszor elhangzott már a közszolgálati csatornákról, hogy ők a megbízóiknak akarnak tetszeni, és nem a nézőknek. Amíg ezen nem változtatnak, addig mindig lekörözi őket a bulvár.

A másik része a kérdésnek persze a celebek, akik úgymond a hírességük miatt híresek. Ezek sokszor hétköznapi emberek, akiket a média jóvoltából mindenki ismer, akár akarja, akár nem. Lehet rajtuk rágódni, lehet kedvelni vagy utálni őket, de mindig valamilyen jellegzetes társadalmi típust képviselnek, és valamilyen szimbolikus jelentés fűződik hozzájuk.

A celebek hol megtestesítik, hol kritizálják a bennünket körülvevő világot, hol pedig egyszerűen csak menekülést kínálnak a gondok elől. Kitűnő beszédtémát kínálnak a mai élet kitárgyalására, róluk beszélve mindenki elmondhatja a saját véleményét is. Mindent összevéve a celebek sokkal fontosabb és komplexebb társadalomintegráló szerepet töltenek be, mint azt kritikusaik gondolják.

Mi a helyzet a szappanoperákkal és a valóságsókkal?

Az ember a különböző televízió műsorokból, újságokból, napi hírekből sok értékes információt ki tud szedni, és nem csak a magánéletről, hanem a közéletről is. Háttértudást kap az emberi kapcsolatokról és a társadalmi állapotokról.

A magyar szociológusok közül egyedül Hankiss Elemér volt az, aki időben észrevette, hogy változás zajlott le a tévében, hogy például a Big Brother nemcsak szórakoztatott, hanem a mai társadalom alapvető értékkonfliktusát is tematizálta. Eszerint az embereknek egyrészt önzetleneknek kell lenni és kooperálniuk kell egymással, másrészt saját egyéni céljaikat kell követniük, akár egymás elárulása árán is.

A mese pedig arról szólt, hogy a versenyre épülő társadalomban egyszerre két teljesen különböző elvárásnak kell megfelelni, és aki ezt a kettőt a legügyesebben kombinálja, az lesz a sikeres. Fájdalmas, de igaz.

Rengeteg példát lehet mondani arra, hogy a bulvárt politikai, kereskedelmi érdekek manipulálják. Tudósítást vásárolnak, bulvárformátumba csomagolt üzeneteket küldenek. Szerintem a bulvár is teljesen hülyének nézi az embereket.

Itt nincs harmadik út. Vagy a politika dominálja a médiát, vagy a gazdaság, azaz vagy azt írják, amit valamilyen csókos megkíván, vagy a piacot szolgálják ki. Mindkettő hülyít, csak másféleképpen.

Bármennyire is szeretnénk, nincs olyan tiszta kritikai nyilvánosság, amelyből teljesen ki lenne rekesztve a politikai és a gazdasági befolyás. Mint utópia, természetesen létezik a civil társadalom utópiája, minden magára valamit adó médiamunkás elutasítja a durva függést akár a politikától, akár a piactól. Ahol ilyesmit tapasztalnak, azt megszellőztetik, leleplezik, azaz van egy korlátozott mozgástér. De a szerveződési elv ettől még nem változik: vagy a reklámokból vagy juttatásokból élnek.

Említette, hogy egy ausztrál jogász úgy lett híres, hogy a nők lealacsonyítása ellen kampányolt a képernyőn. Később mindenféle más kérdéshez is hozzászólt, ismert média szakértő lett belőle. Mindenkit sokkolt azután a hír, amikor véletlenül kiderült róla, hogy nincs is tévéje.

Igen, ez egy nagyon jellemző történet. Ezt úgy is hívják, hogy értelmiségi tévénézés. Az értelmiség az, aki nem nézi a tévét, de beszél róla, mert megszokta, hogy kulturális kérdésekben egyedül az ő véleménye számít. Ezért van az, hogy amikor a médiakutató elolvassa a lapokba írt kritikákat, abból nem fogja megérteni, hogy az emberek mit is szeretnek és miért. Mert akik nézik ezeket a műsorokat, azok nyilvánosan nem beszélnek róla, akik meg beszélnek, azok meg nem értik.

Szóval ízlésterror helyett az emberek kulturális fogyasztási szokásait kellene jobban megérteni. A társadalom többségét, akiknek nincs a magas kultúra befogadásához szükséges iskolai végzettsége vagy nincs elegendő szabad ideje, de akiknek ettől még nagyon is van véleménye.

Meglepő, hogy milyen okosak ezek az úgynevezett egyszerű emberek, hogy milyen árnyaltan, gazdagon látják a műsorokat. Egy felmérés során a Mónika show-ról például a legjobb elemzést egy kevéssé iskolázott falusi nőtől kaptam, aki nemcsak az értelmiségi közvéleményt ismerte a show-ról, hanem ahhoz még három-négy másfajta szempontot is hozzátett.

Hogyan lehet ezt vizsgálni?

Ki kell lépni az értelmiségi belterjességből, hiszen a legtöbb kritikát a középosztályi, városi, férfi újságírók írják a médiáról. A médiahasználatról készült legérdekesebb vizsgálatok viszont éppen azok, amelyekben mások is megszólalnak, nemcsak ők. A hajléktalanok, a nők, a szubkultúrák, az etnikai csoportok kulturális fogyasztásának a vizsgálata ezért árulkodó.

Vagy az öregeké. Az anyám nyugdíjas, aki a szomszédaival csereberél napilapokat és magazinokat. Elolvassák, aztán továbbpasszolják. Négy-öt családon is átmegy az újság, elolvassa őket a család apraja-nagyja, és közben megtárgyalják, azaz társas kapcsolatokat is építenek és tartanak fenn a lapokon keresztül. Ezért nem tartom elegendőnek, ha csak az egyes műsorokat vizsgálják ömagában és figyelmen kívül hagyják azt a társadalmi közeget, amiben ezek a műsorok mozognak.

Erre azt szokták mondani, hogy amíg nem volt tévé, összejártak az emberek és közösségi életet éltek. Mióta pedig ilyen bőséges a kínálat, otthon ülnek és nézik, már nem is beszélgetnek.

Pár éve mutattak nálunk egy dokumentumfilmet a Spektrumon. Ebben egy háromgyerekes angol munkáscsaládtól elvették a tévét, a rádiót, a videojátékokat. Kísérletképpen, két hónapra. A következmények döbbenetesek voltak. Elszakadtak a világtól, de nemcsak a közéleti hírektől. Az apa a kedvenc focicsapata meccseit nem nézhette, az anya hiányolta folytatásos tévésorozatait, a kisebb gyerek a rajzfilmeket, a nagyobb a zenei koncerteket és videoklipeket szerette volna látni.

De még fenyegetőbb volt a másik következmény: az unalom. Kezdetben próbáltak több időt együtt tölteni, olvasni, társasjátékot játszani, kirándulni. De egy idő után beleuntak, kiderült a régi játékok nem olyan izgalmasak, mint a videojátékok, a családi együttlét a szülők állandó parancsolgatása miatt pedig inkább nyomasztó volt, mint felszabadító.

A veszekedések egyre gyakoribbá váltak, sőt a gyerekek verekedni kezdtek egymással. Az egész család megkönnyebbüléssel fogadta, amikor egy reggel egy teherautó visszahozta a tévét, a videót, az mp3 lejátszókat, a rádiót. Mindenki újra felépíthette a saját egyéni identitását a médián keresztül, és ettől a családi együttlétek is olajozottabbá lettek. Hát ez eléggé meglepő eredmény volt ahhoz képest, ahogy a közbeszédben beszélnek a médiáról.

A bulvárral még az is probléma, hogy megszünteti az emberek privát szféráját, bárhol, bármikor, bármit teszünk, az nyilvánosságra kerülhet.

A bulvárt nem önmagában kell nézni, hanem azzal együtt, hogy milyen társadalmi igényt elégit ki. Ha tehát nem respektálja a privát szférát, akkor azt kell vizsgálni, miért van erre igény? Véleményem szerint a bulvárban alapvetően a társadalom bizalmatlansága is kifejeződik az elittel és a hivatalos tudósításokkal szemben, amely bagatellizálni próbálja a magánélet szerepét.

A nézők viszont éppen a magánembert keresik a hírességekben, mert azoknak a történetein keresztül próbálnak bekukkantani a kulisszák mögé. Így remélik megérteni az elit viselkedését, nem pedig a lezsírozott nyilvános szerepléseik alapján.

A közéleti botrányokat morális rítusnak nevezi. Ezt hogy kell érteni?

A társadalomban akkor lesz botrány, ha valamilyen normasértés nyilvánosságra kerül. A morális tisztázás azt jelenti, hogy lehet, hogy nem történt ugyan törvénysértés, de a társadalom igazságérzetét mégis sérti az ügy. Az ilyen esetek mindig felkínálják a lehetőségét egy kollektiv purifikációs rítusnak.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a tisztázási kísérlet automatikusan a társadalom megtisztulásával fog járni. Nálunk a K&H botrány futott be ilyen felemás karriert, mert az ügy feltárásától sokan a gazdasági és politikai összefonódások megtisztulását várták. Ahogy azonban telt az idő, egyre jobban látszott, hogy ez nem fog bekövetkezni, a közvéleménykutatások azt mutatták, hogy az emberek többsége szerint soha nem fog kiderülni az igazság. Volt botrány, de nem lett katarzis.

Ettől függetlenül kár lenne a botrányok szerepét alábecsülni. Bár nem vezetnek mindig az értékrend helyreállításához vagy a megújításához, mégis szerepük van abban, hogy monitorozzanak és felszínen tartsanak fontos erkölcsi kérdéseket.

Az interjút itt lehet kommentálni