Natália
-3 °C
7 °C

Klip Klub

2002.10.22. 12:45
A csodaládában esténként feltűnő öltönyös urak és kiskosztümbe csomagolt hölgyek általában kétféle hírt szolgálnak fel nekünk az ebédről megmaradt töltöttkáposzta mellé: olyat, ami fontos, ámde roppant unalmas, és olyat ami érdekes, viszont legalább ugyanennyire lényegtelen is. Az autópálya-építéseknél felhasználható törmelékkavics ipari szabványának indokolatlan változtatása mögött meghúzódó alantas politikai szándékról készült riportban, vagy éppen az élőflórás joghurt humánus tárolási és takarmányozási körülményeiről kialakult vita összefoglalójában ugyan nagyobb az életünkre közvetlenül ható információk sűrűsége, mint a Burkina Faso-i földrengés megdöbbentő képeit elénk táró összeállításban, mégis elég kevesen vannak, akik szerint a totálban fényképezett szürke politikusok vagy a vágóképként feltűnő irathalmok érdekesebbek egy romok alól túlélőket előráncigáló mentőkutyánál.

A híradókban ennek ellenére nem a katasztrófajelentés rovat a legizmosabb, és még a sztárok párzási szokásai is csak kis színesként férnek be, hiszen minderre ott vannak azok a műsorok, amiket szép magyar médiaszóval csak infotainment programoknak neveznek a kommunikáció szakokon randalírozó szakértők.

Frei Tamás, és ami mögötte van

A szórakoztatva informálás koronázatlan, de azért nemrégiben trónfosztott királya egyértelműen Frei Tamás, aki jól vasalt brókereleganciával mutatta be nekünk a világot, és persze mindazt a hihetetlen és csudálatos dolgot, ami a valóság felfeslett függönye mögött van. A Dosszié fedőnevű műsorban tulajdonképpen nem csinált mást, mint forinttá konvertálta az univerzumot, aztán a fantasztikus összegeket felolvasta, egyenesen a csepeli munkanélküliek és a józsefvárosi kisnyugdíjasok álmélkodó arcába, akik másnap a zöldségesnél aztán azon filozofálgathattak, hogy mi is kerülhet tíz millába egy Lajos korabeli fajansz bidén. A műsor nézettségi indexe ennek ellenére rendre kiütötte az AGB irodaházának födémszerkezetét, mígnem Frei a közbeszerzési eljárás megkerülésével egy orosz vegyesbolti eladótól kért árajánlatot a törvényesen választott magyar kormányfő likvidálására, ez pedig az RTL Klub számára kicsit kínossá tette elegáns személyét, így inkább átpasszolták a tv2-nek, hadd vesződjenek vele ők.

Az RTL Klub így viszont dokumentum-sorozat nélkül maradt, az pedig rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a nézők lelkében tátongó mérhetetlen űrt a Fókusz lagymatag adásai nem tudják kitölteni. Friss produkcióra volt tehát szükség, a csatorna vezetői viszont minden bizonnyal megfogadták, hogy többet nem kötnek titkos szponzori megállapodásokat holmi statisztaközvetítő-irodákkal, így az új jelszó a Valóság lett, nagy, vastagon szedett v-vel.


Fuchs Richárd és Rendes Zoltán

Kiscserkészek

A Frei-dossziét helyettesítő Utolsó cserkész alapkoncepciója, ha nem is forradalmi, de mindenképpen újszerű. A steril, statikus háttér előtt felmondott megdöbbentő adatok helyett a sorozat készítői az akcióra és a fordulatokra próbálták helyezni a hangsúlyt, ráadásul bepillantást engedtek a műsor készítésének titkaiba is, mintha Frei a Magyarországról elszakadt multimilliárdosok prosztatabetegségeiről szóló epizód első tíz percében megmutatná, hogyan is vasalja saját kezűleg méregdrága nyakkendőit, és milyen módszerrel szidolozza fényesre mandzsettagombjait. Ráadásul mindezt két fiatal, de meglepően jól képzett riporter követi el a képernyőn, hiszen Rendes Zoltán, az RTL Klub főállású katasztrófaturistája már szinte minden olyan helyen járt, ahonnan épeszű ember jajgatva menekül, és a fókuszos múltját felejtetni próbáló Fuchs Richárd sem csak a másodvonalbeli magyar sztárokról szóló riportjaival szerzett magának nevet a szakmában.

Sajnos az új ötletek és a tapasztalat egy cseppet sem látszik meg a sorozaton, ezért a bevezető epizódot szemlélve olybá tűnhet, hogy a verejtékes munkával leforgatott anyag jelentős részét a szállodai szobában felejtették a fiúk, vagy talán a repülőtéri kábítószerkereső-kutyák rágták használhatatlanná a kazettákat. Ami maradt, az egyrészt amolyan home video, aminél még egy átlagos japán turista is jobbat készít, másrészt egy rakás beégés, amit jobb érzésű riporter nemhogy nem szerkeszt be a műsorba, de szakmai hírnevét féltve meg is semmisíti a felvételeket. Az amerikai-mexikói határon folyó embercsempészetről forgatott dokumentumfilm hitelességét ugyanis például némileg aláássa egy olyan jelenet, amiben riportereink egyszerűen nem találják meg az amerikai-mexikói határt, és ezen még az sem javít, hogy aztán premier plánban láthatjuk, ahogy lecsukják őket magánterületre történő illetéktelen behatolásért.

Ráadásul az utolsó cserkészek akkor sem ismernek fel egy érdekes témát, ha az először illendően bemutatkozik, aztán a nyomatékosítás végett egy erőteljes bólintással le is fejeli a kamerát, ezért a műsor tele van kidolgozatlan részletekkel. A perverz seriff egész estés portréfilmbe illő alakja például éppen hogy csak felvillan, és még azt sem tudjuk meg, hogy egy amerikai határőr miért is panaszkodik ízes magyarsággal arról, hogy az asszony kibelezi, ha elveszti a család kedvenc M16-os gépkarabélyát.

Ezenfelül a hibákat megpróbálták dübörgő ritmusokkal elfedni az utómunkálatok során, így a külvárosi téblábolásból akciójelenet lett pár hardcore riffnek köszönhetően, a drámai pillanatok alatt pedig nem csak a hegedűk szólalnak meg, de az idő is megnyúlik, hiszen nincs is annál hatásosabb, mint amikor valaki lassított felvételen néz szembe a sorsával. A csöppnyi cselekmény és az agyonmontírozott valóság azonban hiteltelenné teszi az Utolsó cserkészt, ezért a műsor legtöbbször inkább videoklipre hasonlít, mint dokumentumfilmre. A teljes musicalhangulathoz pedig már csak az hiányzik, hogy Rendes Zoltán amúgy májküldzsekszonosan moonwalkolva vonuljon be a börtönbe, majd összeölelkezzen a kéjgyilkosságért elitélt rabokkal, és együtt elénekeljék az Óz, a nagy varázsló összes ismertebb betétdalát.