Isten meghalt, a mosógép tovább él

A közgyűlöletnek örvendő marketingfogásnak nyilván homályos szakmai indokai vannak, kreatív igazgatók, PR-menetscherek, ügyvezető stratéga urak krómbútoros-szőnyegpadlós szobáiban született elvek és szándékok. Ezekből a szobákból, a slank üvegvitrinben kiállított autómodellek meg Rubik-kockák ihletésétől ered a doktrína: minden reklámba dal kell, mindegy, hogy milyen.

Mondd el, mennyire! De ne dalban!

Nem maga a reklámdal műfaja beteg: a krónika sok jól sikerült nótát tart számon, és ma is keletkeznek olyan számok, amelyek megállják a helyüket dalként is. A gond az elképzeléssel van, hogy erőszakkal alkalmazzák a műfajt; azzal, hogy az irányvonalista elvtársak előállnak a maguk kikötéseivel: szerepeljen a terméknév, legyen kétsoros, a zene diszkóritmusú, minden szó K betűvel kezdődjön, és sugározza a konzervatív szellemiségű, középpolgár vásárlók életérzését.

Az ének-zene tantárgyat valaha hallgatott honfitársak tudják, hogy a dal általában egy vers úgynevezett megzenésítésével keletkezik. Nézzünk azonban egy éneklős reklámot:

"Aviko hasábburgonya / Véget nem érő ízcsoda." Ugye. Itt nem szívesen tételezi fel a jóérzésű ember, hogy először ez a - hm - vers jött volna létre. Olyan szó, hogy ízcsoda, nincsen; persze lehet bővíteni a szókincset, csakhogy ennyire közhelyes szóalkotást meg nem érdemes végezni. Valószínűbb, hogy a zene volt előbb kész, és azért kellett ilyen ostoba szöveget írni, hogy klappoljon hozzá, mint tehénlepény a szekérnyomba.

Az előző példa még istenes, mert legalább két sorból áll, és ha vacakul is, de vers mivoltával próbálja igazolni az éneklés szükségességét. Ha viszont arra kérnek fel egy zeneszerzőt, hogy írjon a "Calgonnal a mosógép is tovább él" szlogenre dallamot, az akár szakszervezeti tiltakozásra is okot adhatna. És képzeljük el, mit állnak ki a zenészek, akik eljátsszák a dalt, a kórus, amelyik felénekli a szöveget - arculcsapása mindenkinek, aki legalább kottát tud olvasni. Frusztrált dühükben továbbadják a támadást a közönségnek: megírják és előadják a dalt.

És a zenében sincs köszönet. Döcögő ritmus igyekszik valamiféle formát vagy legalább körvonalat biztosítani, erre alapul a teljesen beteg, angolkóros hajlításokkal terhelt dallam. Ezek a dalocskák jószerével mind úgy hangzanak, mintha egy Wartburggal vontatott verkliből jönnének, amely - milyen paradox! - a Bartók Béla út kockakövén döcög.

Jegyezzük meg, az igazán debilis alkotások külföldi reklámslágerek átvételei. Ezért a sorok száma és többé-kevésbé a szótagszám is kötött. Így alakulnak ki az olyan, nyelvőri körökben emigrációs gondolatokat ébresztő sorok, mint hogy "a kislámpám is ég". Ez a Kinder tojásokból kikelő "sportoló zsiráfok" (!) reklámjában hangzik el, mindmáig büntetlenül. Az ilyen dalok még a tetőtől talpig csúzli kisgyerekeket is cinikus röhögésre késztetik, tehát a marketingigazgatónak valami más oka lehet.

Innentől az eldugult fülű hallgató csak spekulálhat. Újra meg újra meghallgatja a Silan öblítő halálosan mérgező szopránját, és ellenségei közt sem talál olyan magyar embert, akinek ez legalább kicsikét tetszene. A megoldás tálcán kínálja magát: akik ezeket a borzalmakat elvárják itteni helytartóiktól, nyilván nem értenek magyarul. Globális előírások (ők policynak mondják) alapján készíttetik el minden országban ugyanazt a dalt, ami angolul vagy németül esetleg lenyelhető - vagy ők annak ítélik -, a magyar torkon azonban fennakad. Aki viszont tud magyarul a cégnél, aligha szállhat szembe a világméretű marketingelőírásokkal.

Kanyarog tehát tovább a reklámcsasztuska diadalútja, rossz szándékkal kikövezve, hat sávon, megállíthatatlanul. Nem azért kanyarog, hogy bármit kikerüljön - az előforduló erkölcsi és esztétikai akadályokat elintézik a buldózerek és a műszaki csapatok. Kínjában, vonagló torzszülöttként tekereg keresztül-kasul az egyre szűkülő kulturális térben, és mindaddig fenn fog maradni, amíg van ember, akinek gerincéből műanyag violinkulcsot lehet hajtogatni. Vagyis mindörökké.