Vér és becsület

Színes lufikkal a kézben rugaszkodunk el a helyi hagyománytól: most nem valamely közismert és nagy nézettségű műsor fölött hümmögünk cinkosan, hogy hej de kivételesen ócska. A mai fogás inkább egzotikum, bár megdöbbentő ez is, de szépreményűen az. Olyasmi, mint egy különösen randa bogár, amihez odahívja az ember a barátait, hadd lássanak ők is pfujt.

De nem holmi uhrinista fusi: az Amerikai Gladiátorok nem egynéhány beltenyésztett hülye tákolmánya, nem pár raktárosköpenyben büdösödő linuxbuzerátor áll mögötte lelkes rajongóként, hanem az Egyesült Államok, legalábbis annak jókora darabja, szerintem konkrétan Texas és Colorado.

Bob Marley nevében szétverem a fejed

Az Amerikai Gladiátorok (a cím az ős-showra utal, amit most nálunk ezzel a címmel ad a TV2, az már a Battle Dome, egyike a méltó örökösöknek) minden bizonnyal úgy született, hogy a tévétársaság kupolájában nézegették a juppik a legutóbbi bokszgála nézettségi eredményeit, és közben azzal viccelődtek, milyen álmosan konzervatív ez a sport, és hogy hogyan lehetne médiabaráttá tenni. Persze a boksz amúgy jól megy, de lássuk be, lehetne még izgalmasabb. Mondjuk ha valaki mindig meghalna benne. Vagy legalább lenne rá esélye. Ja, hát szomorú dolog, amikor egy autóversenyző felkenődik a falra, élő fáklyaként támolyog picit, azután elhallgat - szomorú, de az hozza a nézőt. A hagyományos küzdősportokban meg ilyen hülye megszorítások vannak, hogy nem szabad például a földön fekvő versenyzőbe belerugdosni, nem szabad látványos fegyvereket használni, de még anyázni se. És mindez beszorítva egy tök unalmas ringbe, még a pankráció is, amelynek léte azért jelzi, hogy az ötlet nem teljesen új.

milyen csodálatos lenne közvetíteni egy igazi gladiátorviadalt, a szúrt és vágott sebeket

Megalkotta tehát a tévé a saját küzdősportját. Az Amerikai Gladiátorok minden porcikája azt az egyetlen célt szolgálja, hogy a buta amerikai felemelje a hájas fejét a csipsz közül, és nézze a műsort. Ez triviálisan hangzik, mert igaz a mi csípős hazai valóság-, kibeszélő-, pszicho- és egyéb show-inkra is; ott is azon igyekszik - így-úgy - az egész stáb, hogy bunyó legyen - de ha van, akkor a biztonsági őrök menten közbelépnek, elvezetik apukát, kifizetik, és viszlát. Az amerikai vendégek viszont eleve azért mennek oda, hogy náluk minimum ötven kilóval nehezebb kolosszusokkal birkózzanak, rugdostassák magukat, illetve hogy botokkal agyba-főbe verjék őket. Vannak ugyanis az arénának saját emberei, és vannak az önkéntesek, a civilek, akik majdnem olyanok, mint te, a néző. A saját harcosok különféle jelmezbe öltöztetett izomtiborok, az önként jelentkező meg a szomszéd tornatanár. Jól le lehet sérülni, és itt nem tilos a fekvő ellenfelet tovább ütlegelni, sőt külön van egy kamera ezekhez a jelenetekhez. És anyázni is szabad, mi több, a jamaicai harcos azt ordítja ellenfele arcába, hogy "Bob Marley nevében szétverem a fejed". Mert annyira jamaicai. De volt már olyan is, hogy vudu praktikákkal megátkozta a másikat, és az ott helyben összeesett holtan. Álmélkodtak is a riporterek, hogy ilyen még nem volt. Naná, hogy nem.

Igen, a sportszerűséget kellett először kigyomlálni. Aztán kiagyalni olyan remek sportágakat, mint a forgó hídon kardozás, meg amikor a két játékost óriási acéllapokra akasztják, és összekoccintják őket. Amelyik nem esik le, az nyert. De az is hülye marad. Aztán leszerződni egy úgynevezett férfimagazinnal, hogy kerüljenek félmeztelen nők a félmeztelen férfiak mellé. Szóval volt vele munka, csak egyáltalán nem hasonlított semmilyen sporthoz, márpedig vadonatúj ötlettel rizikós dobálózni, nem tudja hova besorolni a buta amerikai, és még megijed. Ezért felkérték az USA legidegesítőbb sportkommentátorait - interaktív játék: vajon nálunk ki lenne az a kettő? -, hogy vezessék le a mérkőzéseket. Végül megnézték az alkotmányt és a törvényeket, és kénytelen-kelletlen gumibotra cserélték az elektromos alabárdot. A címe azért maradt az igazi tévéálom: Amerikai Gladiátorok.

rásimul a közegre, amiben működnie kell, amely közeg itt éppen az amerikai nyárspolgár

- Az volna csak a csodálatos - sóhajtott fel a kreatív igazgató. Kardok, lándzsák, hármas villák! Láncos buzogány! Lézerkard vazze! - Rosszkor születtünk - bólogattak a kollégái, és mind arra gondoltak, milyen csodálatos lenne közvetíteni egy igazi gladiátorviadalt, a szúrt és vágott sebeket, meg ahogy a győztes fölpillant, dobpergés, és a magyar miniszterelnök a karzatról lefelé mutogat: recipe ferrum. Vagy szünet, és a közönség SMS-ben kegyelmet szavazhat, ha akar. (Nem akar.)

Az Amerikai Gladiátorokat régebben éjjel háromkor lehetett látni nálunk, ma már csak egyig kell fennmaradnia annak, aki meg akarja nézni a történelem végét, illetve egyik végét. Majd csak becsúszik a késő estébe, főleg ha igazi magyarok küzdenek igazi magyarokkal. És érdemes nézni. Szép műsor. Nem a látvány szép, dehogyis. Az áramvonal szép, ahogy ezt kikísérletezték a szélcsatornában, fókuszcsoportokkal; az, ahogy rásimul a közegre, amiben működnie kell, amely közeg itt éppen az amerikai nyárspolgár a maga kovbojmitológiájával meg erőkultuszával. Törvényszerű. Mint egy sportautó. Mint egy vadászgép. Mint a szikla, amit a szél és a víz csiszolt. Mint a minta, ahogy Róma minden egyes mítosza begyűrűzik minden kor minden birodalmába.